Ma már szinte közhely, hogy a Kádár-korszakban hanyatlott igazán mélyre a honi vendéglátás és étkezési kultúra. A Venesz József-féle „magyaros” konyha, a szabványosított tömegétkeztetés, a szűkös alapanyagkínálat és az ennek megfelelően lebutított, olcsósított receptek: ezekben a címszavakban foglalható össze a szocializmus korának gasztrovalósága, amely máig negatívan határozza meg ízlésünket, ételkészítési gyakorlatainkat. Noha nyilván azt sem kell elfelejteni, amit a kádári idők védelmezői előszeretettel hangsúlyoznak, s ami társadalomtörténeti perspektívában valóban újdonság volt: ezekben az időkben többé-kevésbé minden asztalra jutott – ha nem is mindig jó minőségű – étel.

Most egy feledésbe merült Kádár-kori fogalmat idézünk meg Bauer Sándornak a Fortepanon látható fotóit, illetve az MTI archívumában található fényképeket segítségül hívva: a gasztrofolt (egyes helyeken: gasztrofól, máshol gastrofol). Hogy miről is van szó? A gasztrofol név tartósítószer hozzáadása nélkül, gyorsfagyasztással készült ételeket takart. Az elnevezés a gasztronómia és az alufólia szavak összevonásából keletkezett, kezdetben ugyanis alufóliába csomagolták az ilyen termékeket. Az időigényesebb elkészítésű, félkész mirelit étkekkel szemben a gasztrofol termékek konyhakészek voltak, csak melegíteni kellett őket. Magasabb minőséget képviseltek, ízesebbek s így valamivel drágábbak is voltak, mint a konzervek vagy a fémízű mirelit ételek (az utóbbi elnevezés – ma már talán ez sem köztudomású – a Mezőgazdasági Ipar Részvénytársaság 1945-ben piacra dobott, elite osztályú termékeinek márkaneve nyomán terjedt el).

A Képes Világ 1978-ben közölt riportjának szerzője arról vall, mióta megjelentek a boltokban a gasztrofol termékek, egyre inkább elhanyagolja a bevásárlást és a főzést. Férje sem panaszkodik túlságosan emiatt:

„«Ma este ki főzi a vacsorát?» — Kimondom e nevet: Haraszti László, elégedett dörmögés hallatszik az újság mögül: «Akkor ma jót eszünk.» „Amikor ő «készíti» a vacsoránkat, teendőm mindössze annyi, hogy negyedóráig forraljam a légmentes tasakba zárt készételt, s ha átmelegedett, feltálaljam. Tökéletesnek érzem ezt a munkamegosztást.” Haraszti László, akinek nevét – mint más „gasztrofol szakácsokét” – a termékek csomagolásán a személyesség, háziasság érzetét növelendő feltüntették, valójában a Budai Vendéglátóipari Vállalat Maglódi úti gasztrofolüzemének igazgatója volt. Az üzemben elmondása szerint naponta 15-20 ezer adag ételt készítettek, négy szakács és tizenegy kézilány dolgozott a keze alá, s ő a végterméket készítette: a mártást, habarást, fűszereket adta hozzá az ételekhez. A kérdésre, ő szereti-e a készételeket, így felelt: „Megeszem, mert tényleg ízletesek. De a feleségem inkább főz, méghozzá nagyon kitűnően. Tőlem tanulta.”

A gasztrofol termékek gyártását 1968 körül kezdte meg a fővárosi vendéglátóipari vállalat (később vidéki vállalatok is átvették a technológiát, sőt egy időben még a balatonfüredi Marina hotelben is folyt gasztrofolgyártás – persze csak a téli holtidényben). Az Esti Hirlap lelkes hangon számolt be a „magyaros ízek és a korszerű technika” találkozásának jegyében született innovációról.

A kínálat: „egyebek között töltött káposzta, pirított máj, raguleves, borsos és csíkos tokány, marha- és sertéspörkölt, halászlé, sólet füstölt hússal, többféle köret”. Kissé borsos, harmadosztályú vendéglői ár, viszont elsőosztályú hús és zöldség, íze pedig olyan, mint a házikosztnak – sorolta a híradás a fő tudnivalókat. „A fagyasztóban, majd a boltok hűtőpultjában három-három hónapig íz- és minőségromlás nélkül százszázalékos biztonsággal tárolható.”

A gasztrofolt valamiféle forradalmi újdonságként tálalta a sajtó. Nem csak azért, mert ezzel az élelmiszeripar értékes időt spórol meg a konyhában robotoló asszonyoknak, habár a női emancipáció korában sem volt éppen lebecsülendő tényező. Mint a Pest Megyei Hírlap szerzője, Pável Melinda írta 1980-ban:

„A nők még ma is túlságosan sok időt töltenek a konyhában: a szombat és vasárnap délelőttök a nyersanyagok előkészítésével és magával a főzéssel telnek el. A dolgozó nő, ahelyett, hogy hétvégén pihenne, órákat tölt a főzőkanál mellett, holott gasztrofolételek beszerzésével megválthatná szabad ideje nagy részét (…) a gasztrofol temérdek gondot vesz le a vállunkról, megkímél attól a munkától, amely sok-sok órát rabol el abból az időből, amelyet másra is fordíthatnának.” 

A gasztrofol megjelenése azonban nem csupán a magánélet, de a vendéglátás forradalmát is ígérte, az újságíróknak, hivatalos nyilatkozóknak pedig rögtön megszaladt a képzelete. Azt fejtegették, hogy az üzemi étkezdékben, önkiszolgálókban, restikben, bisztrókban, nyári éttermekben, szállodákban immár nem lesz szükség a nagy helyet foglaló, személyzetet igénylő konyhák költséges fenntartására, elég lesz csak megmelegíteni a tömeggyártott étkeket, hogy ellássák a vendégeket. „A gusztusos műanyag csomagolás egyben tálalás is, és viszonylag olcsón — ötven fillérért — eldobható műanyag evőeszközt is vásárolhat a vendég” – mutatott rá a Veszprém megyei Napló, beszámolva arról, hogy 1972-re már tíz, csak gasztrofol ételeket kínáló étterem nyitotta meg a Balaton környékén a kapuit, a megyei vendéglátó vállalat pedig egymillió gasztrofol ételt rendelt be a fővárosi üzemtől a nyári időszakra.

A Nógrád Megyei Hírlapban a helyi vendéglátóipari vállalat igazgatóhelyettese, Várkonyi József arról értekezett, hogy az újszerű készétel arra is alkalmas, hogy „az egészségesebb, korszerű táplálkozási szokások elterjesztését széles körben segítse”. Az állami és szövetkezeti vendéglátás jövőjével kapcsolatban egészen utópikus képet festett: „a vendég egy gomb megnyomásával választja ki a fogyasztani kívánt ételt, majd az automata az ott tárolt mélyhűtött ételt percek alatt felmelegíti, és fogyasztásra készen kiadja”. Gasztrofolfeminizmus és a „korszerű háztartás” reklámja ide, költséghatékonysági szempontok oda, a gasztrofol nem váltotta be a megjelenésekor hozzá fűzött reményeket. Hiába bizonygatták a lapok, hogy a gasztrofol ételeket mesterszakácsok készítik, hogy semmilyen észlelhető különbség nincs köztük és a frissen készített ételek között, az emberek nem szoktak át tömegesen az ilyen készételekre.

Oka volt annak, hogy a gasztrofol termékek drágábbak voltak, mintha maguk főzték volna meg az ételeket, és a csomagolóanyag körülményes előállítása miatt kellő mennyiség nem is volt elérhető a boltokban, vagy szegényes volt a választék. Ha pedig vendéglőbe mentek, érthető módon elvárták, hogy ne a központi egyenételeket szolgálják fel nekik. A Pest Megyei Hírlap már idézett cikkének apropóját egy olvasói levél adta:

„Göd-felsőn, a 2. számú főút mellett bezárt az Autós Pihenő, a gödi sportolók, valamint a községbe látogatók kedvelt ebédelőhelye. Most átalakítják az épületet, ennek mindenki nagyon örül, hiszen régen meg kellett volna történnie, viszont az a hír járja, hogy megszüntetik az itteni konyhát, s gasztrofolételeket árusítanak majd. Szerettük az Autóscsárdát olcsó és jóízű ételeiért. Vajon, ha ez az étkezési lehetőség megszűnik, nem csökken-e a látogatottsága?”

Kiemelt fotó: a mélyhűtött készételekhez dobozokba húsokat porciózó asszonyok.
MTI/E. Várkonyi Péter