Hajdú Farkas-Zoltán könyveit olvasva újra és újra eszünkbe villan a kérdés: honnan beszél ez az író? Nem valamilyen elvont kérdés ez. Hiszen Hajdút földrajzilag sem egyszerű valahová kötni. Erdélyben, Csíkszeredában született és nőtt fel, szövegeiben meg is idézi a Ceaușescu-korszak nyomasztó viszonyait, a székelyföldi falvak – néhány évtizeddel ezelőtt még szinte érintetlenül archaikus – világát, a kolozsvári egyetem körül szerveződő magyar értelmiségi közeget.
Van erdélyi irodalom, vannak híres erdélyi írók, Hajdút mégsem szokás köztük emlegetni. Ennek talán az is oka, hogy a nyolcvanas évek végén Németországba disszidált, Heidelbergben telepedett le, s az év java részében ma is ott él. Tehát akár a magyar emigráns irodalom vonulatába is illeszthetnénk életművét – emellett szólna, hogy könyveinek vissza-visszatérő témája az otthonmaradás, elszakadás, beilleszkedés problémája –, viszont ez mintha a rendszerváltással, az állampolgárok szabad mozgásával megszűnt volna különálló vonulat lenni.
Hajdú a honi irodalmi körökkel egészen az utolsó évekig nem ápolt szorosabb kapcsolatokat, ami magyarázza, hogy munkássága sokáig visszhangtalan maradt, közben viszont mintha ez a távolság hozzájárult volna ahhoz is, hogy Hajdú másféle irodalmat ír, mint ami a kortárs magyar irodalomban divatosnak számít.
Márton László ír arról az Élet és Irodalomban, hogy Hajdú szövegei „nehezen besorolható műfajúak: az elbeszélő próza és az esszé határmezsgyéjén helyezkednek el, nemritkán vallomásos jellegűek. Ezt pedig a magyar olvasók már a szerző szellemi őseinél, Szentkuthy Miklósnál és Határ Győzőnél is értetlenkedve fogadták”.
Amikor Hajdút olvassuk, intellektuális horizontjának tágassága tűnik fel. Tény, hogy a magyar írók és gondolataik már nyelvi akadályok folytán sem tudtak úgy bekapcsolódni a nemzetközi szellemi vérkeringésbe, ahogyan a múlt században mondjuk román szerzők – Emil Cioran, Eugène Ionesco vagy Mircea Eliade – és gondolataik kerültek be abba. A fordítási nehézségek (korlátozott azoknak a műveknek a köre, amelyeket magyarra idegen nyelvről lefordítanak és viszont) a magyar írók és olvasók tájékozódásának korlátait is kialakították, különösképpen a második világháború után. Hajdú viszont, bár a németországi viszonyok közé saját bevallása szerint hosszú évtizedek alatt sem tudott igazán beilleszkedni, ott, Heidelbergben mintha szélesebben látna, szélesebb összefüggésekben gondolkozna.
Az egy dolog, hogy német nyelvű szerzőket fordít – kiemelendő, hogy az itthon sajnálatos módon csak szórványosan megjelentetett Ernst Jünger Homokórák könyve című művét is ő ültette át magyarra –, érdekesebb, milyen természetességgel keresi a közvetlen kapcsolatokat azokkal az emberekkel, akik szellemi impulzusokkal szolgálhatnak számára. Ha egy-egy könyv megírásakor, egy-egy téma kidolgozásakor információkat és ihletet szeretne nyerni, akkor nem csupán könyveket forgat vagy az internetet bújja, de fogja magát, útra kel és felkeresi – például – Ezra Pound Dél-Tirolban élő lányát, hogy kifaggassa az apjával való kapcsolatáról. Ma már megtehetné ezt bárki, mégis ritka ez a határokon átívelő mozgékonyság.
Manapság sokat hallani a történetközpontú irodalom visszatéréséről: a posztmodern kísérletezésnek leáldozott, az olvasók klasszikus, lineáris regényeket követelnek, az írók pedig kiszolgálják ezt az igényt. Hajdú viszont, akinek James Joyce az egyik írói mintaképe, nem hajlandó visszatérni a 19. századi írói eszköztárhoz. Folyamatosan játszik az elbeszélés és kifejezés módjaival, a szerzőnek a fikcióba való bevonásával, a vendégszövegekkel, olykor még a tipográfiával is.
Játszik, igen, de ennek a játéknak tétje van. A „hagyományos” írásmodor, amit a nagymértékben lektürizált kortárs irodalom folytatni látszik – persze kérdéses e jelző, hiszen a regényirodalom története kis túlzással a posztmodernnel, a Tristram Shandyvel meg a Mindenmindegy Jakabbal kezdődik –, aligha teszi lehetővé, hogy híven tükröztessük a mai élettapasztalatokat. Művei olykor koncentrált figyelmet, erőfeszítést várnak az olvasótól – Hajdú szerint azonban éppen ez a nehézség, a megküzdés az irodalmi élmény lényege. Alapvető, még a Ceaușescu-időkben szerzett, de nyilván ma sem kevésbé érvényes, hogy valamiféle univerzális romkertben bolyongunk, ezt az élményt pedig csak egy ennek megfelelő romos írásmód adhatja vissza.
A beszédpozíció kérdésének még egy aspektusát ragadhatjuk meg, és ez összefügg a fentebb írtakkal. Hajdú – miközben, mint Márton fogalmaz, „vallomásos” szerző – feltűnően kerüli, hogy az írói személyesség „közvetlen” eszközeivel éljen.
Mintha folytonosan valamilyen fedezéket keresne, hogy feltárja magát: ez a paradoxon az irodalomban persze nem számít paradoxonnak. Alteregóként megalkotta Ipsét, aki a -né alcímet viselő regénysorozatának hol (mint az erőteljesen önéletrajzi ihletésű harmadik részben) előtérbe lépő, hol meg háttérbe húzódó főszereplője. Ipse mellett visszatérő alakja a regénysorozatnak két, a valóságban is létezett személy, a német származású Heinrich Haissig és magyar–zsidó felesége, Weiss Lujza, akiknek Hajdú egy szerencsés véletlen folytán a birtokába került iratanyagból olvasta ki tipikusan kelet-európai történetét – velük az első, A homályban maradás ösztöne című kötetben foglalkozik hosszabban. Az 1913-as és az 1919-es évre koncentráló könyveiben (Békebeli 1913, Csonkamagyar 1919) ismert és ismeretlen emberek életének apró-cseprő történéseit meséli, irodalmi szövegekre, naplóbejegyzésekre, újsághírekre támaszkodva szerkeszt krónikát.
A regénysorozat legutóbbi, 2022-ben megjelent része, a Márton nyaracskája széles skáláját vonultatja fel ennek az „áttételes” vallomásosságnak, ahogy a különféle műfajú prózáknak is. De mi is ez a bizonyos Márton nyaracskája? Egy Zürich környékén ismeretes természeti jelenséget hívnak így: novemberben néhány napra enyhe idő köszönt be, ez „a jeges sötétséget megelőző néhány meleg nap, a természet legutolsó kivirulása hosszú téli álma előtt”.
Innen már sejthető, hogy Hajdú könyvének meghatározó témája az idősödő emberek viszonya a szerelemhez, a szexualitáshoz. Ez a kényelmetlennek érzett, elhallgatott téma nemrégiben Oravecz Imre radikális őszinteségű Alkonynaplója nyomán került előtérbe. Oravecz jegyzeteit egy cikkünkben a századfordulón élt, mára elfeledett költő, Vargha Gyula időskori verseivel vetettük össze.
Ki mondta, hogy öregember nem félhet a haláltól? | Magyar Krónika
„Porod a porral elvegyül, / S helyetted más rigó fütyül.” A dualizmus epigonköltői között indult, később a Statisztikai Hivatal igazgatója lett, agg fejjel pedig remek, modern poétává vált a mára elfeledett Vargha Gyula, akinek megrázó halálváró versei mintha Oravecz Imre Alkonynaplóját előlegeznék meg.
A Márton nyaracskájában két részben olvashatjuk a már említett, román származású, de élete nagy részében francia nyelven alkotó nihilista filozófus, Emil Cioran időskori szerelmi fellángolásának történetét. Cioran éjsötét aforizmák írója volt, a 20. századot belengő kiábrándultság és történelmi csődérzet tolmácsolója, aki az akadémiai stílust és a rendszeralkotó bölcselkedést megtagadva újra lírává avatta a filozófiát. Hetvenéves kora körül megismerkedett egy negyven évvel fiatalabb, német tisztelőjével, a Kölnben tanárnőként dolgozó Friedgard Thomával.
Hajdú hosszan idéz levelezésükből, aminek megjelenését Cioran francia kiadója annak idején megakadályozta. Cioran, a szelíd, udvarias, olykor gyermeki, az őt körülvevő világra vonatkozó nézeteiben sokszor meglepően konzervatív Cioran egyetlen találkozás után fülig szerelmes lett a csinos német tanárnőbe, aki szellemi és lelki társra lelt a filozófusban, szexuálisan azonban idegenkedett tőle, újra és újra elhárította közeledését. Izgalmas érzelmi és intellektuális játszma vette kezdetét közöttük, az asszony körmönfontan megfogalmazott elutasítása Ciorant kamaszosan hevült vallomásokra, szerelmi csalódásának egzaltált megfogalmazására késztette.
„Minekutána éveken keresztül szarkazmussal beszéltem az olyasmikről, mint szerelem (meg az effélékről), eljött az ideje, hogy elnyerjem méltó büntetésemet.” „Életem és aforizmáim között nem akkora a szakadék, ahogy azt Maga véli. De létezik. Örüljön, mert ha nem létezne, maga most sírban feküdne, én meg egy börtöncella rácsos priccsén…” Cioran sorai csodálatosan egészítik ki filozófiai munkásságát, amelyben az ellenállhatatlan, irracionális szenvedélyeket az élettel, a megismerést a halállal azonosítja, Hajdú pedig értőn narrálja a két ember kapcsolatának alakulását.
A Friedgard gesztenyéje második részében Hajdú azokat a leveleket közli, amelyeket ő váltott Friedgarddal, és feleleveníti a nála tett látogatását. Friedgard szuggesztív kisugárzású, ragyogó intellektusú asszony. Utolsó Hajdúhoz írt levelében Cioran alapvetően kispolgári szerelmi etikájára utal, és a modern eszmélet megteremtésében játszott szerepét, „egekig dicsért stílusának” kivételességét is kétségbe vonja. Valami kései sérelemérzés beszélt belőle, vagy csak arról van szó, hogy ítéletalkotásában nem befolyásolták a személyes élményei? A szöveg címe egyébként Cioran egyik aforizmáját idézi meg, amelyben egy parkban tett sétájáról számol be: amikor lába elé pottyant és széthasadt egy gesztenye, a végesség mámora ragadta el. Az aforizmát négy írótárs – Márton László, Vida Gábor, Láng Zsolt, Szőcs Géza – és maga Hajdú fordításában-értelmezésében olvashatjuk.
A Tóparti találkozás című fejezetben idősödő emberek – nők és egy férfi – összegzik örömeiket, bánataikat, csalódásaikat, szerelmi, szexuális életükben szerzett tapasztalataikat, felismeréseiket, hangjaik elégikus sinfonia concertante-tá szövődnek. Semmi prűdség, semmi öncélúság: megkapó, mindent néven nevező nyíltság jellemzi, remek lírai passzusokat olvashatunk benne.
A nemiség – és egyben az emberi létezés – animális oldalát a Háni könyve című, „filmes vázlatként” közreadott szöveg, amely Láng György Hanele című regényének átírása erőteljes képekbe, jelenetekbe. A kárpátaljai zsidó lány szülei elvesztése után a társadalom perifériáján cseperedik fel, élete a napi betevő megszerzésére korlátozódik, ki van szolgáltatva a faluban és a falu környékén élő vad emberek kénye-kedvének. Döbbenetes jelenetek peregnek le szemünk előtt: szemtanúja leszünk többek között annak, ahogyan a helyi román kiskirály fia napokon át a létező legbestiálisabb módokon bántalmazza, végül felköti szlovák feleségét, miután a nászéjszakán kiderül, nem érintetlenül ment hozzá. Miután végignézi mindezt, Háni éhenkórász kutyaként sündörög az eszméletlenségig részeg feleséggyilkos körül. Olykor ugyan annak lehetősége is megvillan, hogy a lány sorsa jobbra fordul, végül mégis rendre egyre sötétebb mélységekbe bukik, tragédiáját pedig a deportálás végzi be.
A hatodik című fejezet ismét olyan témát feszeget, amiről kevesen szoktak beszélni, egyben érdekes példája annak, hogy Hajdú hogyan „csúsztatja el” az elbeszélői helyzetet. A Felvidéken játszódó novella a szlovák férfival házasságban élő, magyar női elbeszélő azt fejtegeti, gyermekük születése után milyen akadályokba ütközött testi közeledésük, miként tette próbára kapcsolatukat a szexuális elidegenedés.
Az, hogy egy férfiíró „női bőrbe” bújik, egy dolog, az, hogy női testbe is bújik, férfiként „belülről” ír a női szexualitásról (akárcsak a Tóparti találkozásban), már Hajdú írói merészségét mutatja.
A kötetet záró Szürke tenger születőben viszont már a közvetlen személyesség hangján szólal meg: a világból lassacskán kisodródó férfi ódája az életet, reményt megtestesítő fiatal nőhöz.
A Márton nyaracskája izgalmas szellemi kaland és megejtő „érzékeny utazás”: várjuk a regénysorozat következő részét.