Így formálták az árvizek Budapest képét
Két nagy 19. századi árvíz, az 1838-as és az 1876-os tapasztalatai alapozták meg azt, hogy a főváros ma képes védekezni a Duna haragjával szemben – de a városképen is rajta hagyták a nyomukat.
Szöveg: Nagy Zsombor
Fotó: Földházi Árpád
A Bartók Béla út kiállítóterei közé számos vendéglátóhely izgalmas kirakata is beletartozik. Az egyik legkülönlegesebb hangulattal talán a Szatyor Bár és Galéria bír, ahova belépve rögtön szembetűnik a plafonról lógó versenyautó, illetve Ady Endre és Csinszka a Zsiguliban. Az egyedi enteriőr megálmodójának, Babos „Zsili” Bertalannak a festményeit és a kocsmai alkotásait is meghökkentő, sajátos látvány és kísérletezés jellemzi.
A Karinthyék idején nyíló szatyor falát gyékény Borította, utódjáét már az Ön extravagáns festményei. Hogyan találta meg a feladat?
A főnökség először egy céget bízott meg a látvány – tervek elkészítésével, ám nem volt vele elégedett, s úgy döntött, bevállalja a „prémiumromkocsmaéletérzést”, így jött a felkérés. Egy napot kaptam az új koncepció kitalálására, ami valójában egy hangulat megálmodását jelentette. Én ugyanis nem konkrét látványtervek alapján dolgozom, inkább a spontán munkában és a kommunikációban hiszek.
Egy ilyen rögtönzött folyamatban mi szolgál mégis támpontként?
A hely alapos megismerése után kialakul a fejemben egy kép vagy hangulat, amely aztán az alkotótársakkal való közös ötletelés nyomán finomodik. Én igazából karmester vagyok, aki összehangolja a gondolatokat.
Milyen ötletek mentén alakult ki a Szatyor hangulata?
A jól ismert Karinthy- és Kosztolányi-történet helyett magára a költészetre fókuszáltam, hiszen ők is költészetet teremtettek ezen a helyen. A bárban látható művek versképek, amelyek középkori és kortárs szimbólumrendszerekből állnak. Ezek az „idézetek” reményeim szerint egyszerre játékosak, örök érvényűek, inspiratívak és többértelműek. A két fő falra erősen teátrális alkotásokat akartam. A színpad mögött látható életfa egy francia illusztráció, amit adaptáltam, hogy ünnepélyes és monumentális érzést keltsen a nézőkben akkor is, ha csak egy ember áll a világot jelentő deszkákon. A másik falon Ady Endre látható – noha valószínűleg sosem járt a bárban –, számomra ugyanis ő jelképezi a költészetet. Ezt a falat műtárggyá is nyilvánították, így ha a Szatyor helyén mondjuk könyvesbolt lesz egyszer, akkor is ott kell maradnia.
Tíz évvel ezelőtt, mikor a megbízást kapta, nagyon más volt a környék?
Igen, csodálatos, mennyit fejlődött a terület. Tíz-tizenöt éve két zugsörözőt lehetett találni az utcában, most pedig bármelyik helyre szívesen beülnék. Úgy gondolom, a Tabán elbontása óta hatalmas szüksége volt Budának egy ilyen negyedre.
A galéria falai évek alatt nyerték el mai, még mindig nem végleges kinézetüket, Babos „Zsili” Bertalan máig alakítja őket. Aki alaposabban is meg szeretne ismerkedni a művész alkotásaival, az semmiképp se hagyja ki a Szatyor emeletét, ahol a festő állandó kiállítása látható
Két nagy 19. századi árvíz, az 1838-as és az 1876-os tapasztalatai alapozták meg azt, hogy a főváros ma képes védekezni a Duna haragjával szemben – de a városképen is rajta hagyták a nyomukat.
A Potykacsárdától a pörbölyi Ökoturisztikai Központig apasztottuk a kilométereket a Dél-Gemenc ártéri rengetegében. Átöleltük az ország legnagyobb kerületű fáját, figyeltük az erdő ezernyi rezdülését, s mielőtt visszatértünk volna Bajára, szalonnát sütöttünk a vadregényes Duna-part kövei között.
A Sárköz ártéri világában különleges összhang alakult ki ember és természet között. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató ezt nevezte az eszményi együttműködés rendszerének.
Élt a múlt század elején egy bizonyos Kumibri úr, a „kapitén”, a „vizibüffés”, a dunai vadevezősök királya, a Szentendrei-sziget különc kőnyomdásza, aki nem mellesleg utálta a vizet, úszni sem tudott. Élni viszont annál inkább. És mosolyogni.
Két nagy 19. századi árvíz, az 1838-as és az 1876-os tapasztalatai alapozták meg azt, hogy a főváros ma képes védekezni a Duna haragjával szemben – de a városképen is rajta hagyták a nyomukat.
A Potykacsárdától a pörbölyi Ökoturisztikai Központig apasztottuk a kilométereket a Dél-Gemenc ártéri rengetegében. Átöleltük az ország legnagyobb kerületű fáját, figyeltük az erdő ezernyi rezdülését, s mielőtt visszatértünk volna Bajára, szalonnát sütöttünk a vadregényes Duna-part kövei között.
A Sárköz ártéri világában különleges összhang alakult ki ember és természet között. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató ezt nevezte az eszményi együttműködés rendszerének.
Élt a múlt század elején egy bizonyos Kumibri úr, a „kapitén”, a „vizibüffés”, a dunai vadevezősök királya, a Szentendrei-sziget különc kőnyomdásza, aki nem mellesleg utálta a vizet, úszni sem tudott. Élni viszont annál inkább. És mosolyogni.