Az egész magyarság ott állt velem a dobogón – Nagy Tímea olimpiai győzelmekről és hétköznapokról

Azért az meglepő, hogy nem vívóteremben találkozunk.
Néha még én is meglepődöm rajta, hogyan kerültem sok éve éppen egy uszodába.

Hogyan?
Ahogy az életben annyi mindent, ezt is a gyerekeimnek köszönhetem. Alapelvem volt, hogy minél hamarabb megtanuljanak úszni, mert nem akartam az az anyuka lenni, aki a vízparton állva magából kikelve ordibál, hogy „a 120-as táblánál tovább ne menjetek!”. Nagyon aranyos édesanyám van, és a nagymamám is az volt, de az összes gyerekkori balatoni nyaramat ez a mániákusan hajtogatott mondat határozta meg, gondoltam, a továbbiakban megkímélném magunkat tőle. Ezért jártak mind a hárman úszóoviba, ahol egy életre megszerették a vizes közeget. Én meg hordtam őket szorgalmasan előbb az úszó-, majd a vízilabdaedzésekre; kezdetben Csanádot délutánonként ott ringattam a babakocsiban, amíg a nővéreit néztem a medencében. Az egyik ilyen alkalommal, amikor a lelátón üldögéltem, odajött hozzám a Nemzeti Úszó és Vízilabda Olimpiai Központot vezető Dala Tamás, és megkérdezte, ha már úgyis mindennap itt kell lennem, nem vállalnék-e valamilyen munkát az uszodában. Mivel a vívás épp kezdett végleg kimenni az életemből, igent mondtam.

Nem volt elsőre túl nagy a kabát?
Azért nem igazgatóként kezdtem, sportszervezőnek vettek fel. És bár ebben nem volt gyakorlatom – logopédusként végeztem a gyógypedagógiai főiskolán –, sportolóként pontosan tudtam, mik egy versenyző igényei, és hogyan kell őt a leghatékonyabban segíteni abban, hogy minél inkább a feladatára koncentrálhasson. És nyilván kiszúrtam a csibészségeket is, mert azok azért vannak rendesen.

Ha úgy tetszik, egyéni sportból hirtelen csapatsportra váltott. Könnyen ment az átállás?
Ma sem könnyű. Ahogy a páston végső soron mindig egyedül küzd az ember, úgy a válásom után a magánéletben is hamar megtanultam: a hétköznapokban csak magamra számíthatok. Mindegy, miről van szó, elromlott mosógépről, bevásárlásról vagy – még régebben, hiszen már felnőttek – arról, hogy a három gyerek időre eljusson az iskolától a délutáni programokig mindenhová. Biztosan ezért is viselem nehezen, ha nem az én kezemben van az irányítás, hanem például mások döntéseire meg mindenféle engedélyekre kell várnom. És persze az is kérdés, ki hogy érti a csapatot. Azokkal a kollégáimmal nem tudok elnéző lenni, akiknek egy céljuk van: minél kevesebb melóval minél nagyobb fizetést felvenni. Azt szoktam meg, hogy a munkába mindenki beleteszi a maga legjobbját, és akkor ha egyéniben félremegy is valami, csapatban még megnyerhetjük az olimpiát. Egyébként volt még egy dolog, amihez először nehéz volt alkalmazkodnom.

Micsoda?
A nyolctól fél ötig tartó munkaidő.

Pedig egy élsportoló élete is csupa kötöttség.
Igen, de máshogy. Abban azért vannak szünetek, mondjuk lemész reggel a vívóterembe, ott vagy pár órát, aztán a délutáni edzésig szabadság van, intézheted a dolgaidat. A civil munkák nagy részében viszont egész nap bent kell ülni valahol, amire közel negyvenévesen nehéz volt fejben átállnom. Mondjuk a nyolc órának is hamar annyi lett, mert amióta egyszerre felelek a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda meg a Duna Aréna működéséért, nullától huszonnégyig bőven van mivel foglalkoznom. Pláne, hogy két különböző karakterű intézményről van szó. A Hajós egy nagy hagyományú, öreg létesítmény, a magyar vízilabda fellegvára, a Duna Aréna pedig a legmodernebb okosház, tele úszókkal. Mások a kihívások és a megoldások, de mind a kettőnek ugyanolyan flottul kell működnie.

Mintha éppen önre szabták volna ezt a kettős feladatot.
Én is egyre inkább így érzem. A személyiségem tényleg hasonló: van néhány stabilan lerakott alapkő, ezeket semmi és senki kedvéért nem vagyok hajlandó elmozdítani, de ha nem hülyeségekről vagy felesleges dolgokról beszélünk, abszolút nyitott vagyok, és partner minden előrevivő újításban. És hogy őszinte legyek, egyáltalán nem foglalkoztat, tetszik ez valakinek vagy sem. Szeretem magam jól érezni az életemben, és az sem érdekel, ha néhányan az elveim miatt összeférhetetlennek gondolnak – már régen nem akarok senkinek sem megfelelni. Egyetlen kivétel az édesanyám, előtte a mai napig haptákba vágom magam. Ritkán vitatkozunk, én még azt a nevelést kaptam, hogy a szülő szava szent és sérthetetlen. Hozzáteszem, a saját gyerekeimnek ezt már elég korlátozottan tudtam csak átadni.

Mit kapott még otthonról?
A szüleimtől a feltétel nélküli szeretetet és támogatást. Édesapám nem volt az a babusgatósféle, de pontosan tudtam, hogy ennél jobban nem is szerethetne, anyukám viszont nagyon is gondoskodó típus. Annak idején például minden versenyemre kijött, de elbújt az oszlop mögé, és bármi történt, egy szót sem szólt, csak megsimogatott, megpuszilgatott, és megkérdezte, mit főzzön. Ez nagyon fontos, ha a gyerek sportol: a szülő nem keverheti össze magát az edzővel, az ő dolga a biztos érzelmi háttér megteremtése, nem a jutalmazás vagy a szidás – utóbbira rettenetes példákat láttam.

Mellettük pedig ott volt még a nagymamám, akitől egy másik nagy ajándékot kaptam: ő vezetett el már gyerekkoromban Istenhez, ösztönzött a Biblia olvasására,

miközben a saját példáján keresztül megmutatta, hogy a vallás gyakorlása nem egyenlő a bigottsággal, hanem teljes szabadsággal is megélhető. Azt is tőle tanultam, hogy sem Istent, sem az embertársainkat nem imádni, hanem szeretni kell. Református vagyok amúgy, egy ideig a pasaréti gyülekezetbe jártam, ebből mára az alkalomszerű templomlátogatás maradt, és az, hogy amennyire csak földi halandó képes rá, igyekszem a tízparancsolat szerint élni.

Hármójuk közül kinek az ötlete volt, hogy sportoljon a gyerek?
Egyikőjüké sem. A nagymamám ugyan kézilabdázott, éppen a hetekben beszélgettem anyuval róla, mennyire ittam a szavait akkor is, amikor például olyanokról mesélt, hogy ha ő beállt a sáncba, azon nem ment át senki – nagy akaraterejű, szilárd jellem volt minden téren. De nem miatta vagy az egyetemen kosarazó anyukám miatt keveredtem a sport közelébe, pláne nem pont a vívóterembe.

Hanem?
A szerelem miatt.

Tízévesen?
Akárhány évesen eshet az ember szerelembe, pláne ha ilyen típus, márpedig én ilyen vagyok. Már az óvodában szerelmes voltam, aztán tízévesen szintén, és még nem vesztettem el a reményt, hogy az életben legalább még egyszer az leszek.

Vagyis keresd a férfit?
Igen. A fiú, akiért odavoltam, a Vasasban kardozott, én meg úgy éreztem, nincs mese, akkor nekem is ott a helyem.

Meddig jutott a kapcsolat?
Semeddig. Nem várta meg, hogy összeszedjem a bátorságom, és megfogjam a kezét, helyette néhány hét múlva egyszerűen abbahagyta az egészet.

Magyarország viszont nyert általa egy kétszeres olimpiai bajnokot. Innentől teljesen beszippantotta a pást?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy jó darabig küzdöttünk egymással.

Ezt hogy érti?
Fiús gyerek voltam, de duci és lomha, a labdaérzékem nulla, a mozgáskoordinációmmal szintén akadtak gondok, egyszer majdnem megbuktattak testnevelésből. A vívásban fontos a ritmusérzék, ami nálam annyira hiányzott, hogy fél év után eltanácsoltak, mondván, biztosan nem lesz belőlem komolyan vehető versenyző. Apukám egy üveg drága ital kíséretében érte el, hogy maradhassak.

De ha már az a bizonyos fiú is elment, és tehetségesnek sem tartották, miért akart annyira maradni?

Mert ez is egy jó vagy rossz tulajdonságom, attól függ, honnan nézzük: ha valaki azt mondja, nem tudok valamit megcsinálni, csak azért is megmutatom, hogy igen.

Ha pedig kitűzök magam elé egy célt, addig megyek, amíg el nem érem, akár a végletekig kizsigerelve magam. A versenysportban szerintem másként nem is megy: keménynek, hajthatatlannak és valamennyire öntörvényűnek is kell lenni.

Ilyen cél volt ennek a kicsit dundi, kicsit ügyetlen kislánynak az olimpia?
Először csak az, hogy legalább egy versenyre elvigyenek. A többiek két év után már mehettek, nekem négyet kellett várnom. Zárójelben mondom, ma már ilyesmit nem lehetne megcsinálni. Ha a legkisebbek nem kapnak pár hónap után fegyvert a kezükbe, és nem indulhatnak el rövid időn belül legalább a kerületi bajnokságon, ott fogják hagyni az egészet. Sok az inger, nagy a konkurencia, pörög minden, alig van idő bármiben az elmélyülésre, holott csak a profi vívóállás elsajátításához – ami mindennek az alapja – több hónapra van szükség. Ezért egyáltalán nem irigylem a mostani edzőket, akiknek az eredménykényszer mellett ezzel a problémával is meg kell valahogy küzdeniük. Hogy megértessék a gyerekekkel, a siker nem jár automatikusan. A sportban ugyanaz a törvény, mint az életben: a rengeteg munka és a kitartás hozza meg előbb-utóbb az eredményt. Persze jobb, ha előbb, de a hitünket abban, hogy egyszer igenis meglesz a jutalom, nem adhatjuk fel soha.

Önnek gyerekként mi segített még nem feladni?
Sokat számított az is, hogy a második év vége felé megérkezett az új nevelőedzőnk, Sima Pista bácsi. Ő a mélyben meglátott bennem valamit. Biztosan nem az addig felfedezetlen, istenadta tehetséget, talán inkább a nagy és eltántoríthatatlan akarást: hogy hiába a sok kudarc, minden edzésen próbálom ezerszázalékosan odatenni magam, és önsajnálat helyett még többet dolgozni. Elkezdett velem külön is iskolázni, egy idő után meg már példaként állított a kisebbek elé.

Emlékszik arra a négy év utáni első versenyre?
Persze. Még arra is, hogy egy nyuszit raktam kabalának a zsebembe.

Szerencsét hozott?
A harmadik kanyarig jutottam, ami tőlem nagyon jó eredménynek számított a harmadosztályban. A következő hétvégén pedig már egy másik versenyt megnyertem a saját szintemen; mindenki csak nézett leesett állal. Ez volt a fordulópont, elkezdtem felfelé lépegetni, Pista bácsi ezt úgy fogalmazta meg, hogy „Titi, te olyan vagy, mint egy dízelmotor, lassan melegedsz be, de aztán senki nem tud megállítani”. Innentől kezdve még többet foglalkozott velem, mert észrevette, hogy a versenyeken rám jön valami „kattanás”; azokat is megverem, akiket az edzéseken soha. Ez szerencsés tulajdonság, ami nehezen tanulható, és csak kevés gyereknek a sajátja. Inkább a fordítottja szokott lenni, hogy valaki az edzőteremben legyőzhetetlen, a téttől viszont bestresszel.

Mi volt az a fordulópont, ahonnan már az olimpia felé vezetett az út?
Hogy a tőrről átváltottam a nőknél akkoriban induló párbajtőrre, a Vasasból meg emiatt eligazoltam a Honvédba. Hiába voltam ugyanis tőrben junior válogatott – sőt, egyszer még Mohamed Aidát is megvertem egy versenyen, amit a mai napig az egyik legnagyobb győzelmemként tartok számon –, abban a szakágban felnőttként már valószínűleg nem termett volna számomra sok babér. A tőrhöz gyorsaság, dinamikusság, robbanékonyság kell, én meg túl lomha voltam, és nagyon magas is, hosszú végtagokkal, ami viszont a párbajtőrben a hosszú kitörések miatt kifejezett előny. És az is nagyon megtetszett, hogy itt egész testen lehet találni, az asszók eldöntésében így sokkal kevesebb szerepe van a zsűrinek. A Honvédban először Kőrösi László, majd Udvarhelyi Gábor kezei alá kerültem. Kőrösi László egyébként a kétszeres egyéni világbajnok Horváth Mariann edzője volt. Nem szeretem a példakép szót, mert minden embernek van jó és rossz oldala, de ha lenne példaképem, akkor Mariann lenne az a végtelen profizmusa, óriási munkabírása és tudása miatt; hiába nem nyert olimpiát, az ő korában szerintem nem akadt nála jobb párbajtőröző a földön.

Ön viszont nyert kettőt is. Udvarhelyi Gábor, Kulcsár Győző és Móna István – ha ők hárman nincsenek, nincsenek az aranyak sem?
Nem tudom, mi lett volna, ha, de az biztos, hogy mindhármukért, és persze a tőrrel az összes sikeremet megalapozó Sima Pista bácsiért is, sűrűn hálát mondok a Jóistennek. Udvarhelyi Gábor egy jó nagy pofon után állított talpra, és akkor is hitt bennem, amikor senki, Győző bácsit különösen tiszteltem, Móna Pista bácsi pedig – nincs rá jobb szó – a minden volt számomra. A mentorom, a legjobb barátom, a lelki társam, akivel feltételek nélkül szerettük egymást, és akinek a halálába én is belehaltam egy kicsit. Most is vigyáz rám a maga módján: a kardigánja ott van a Hajósban, az irodában, a székemen, ha rossz kedvem van, vagy úgy érzem, nem értenek meg, felveszem, és hirtelen szebbnek tűnik a világ. Pedig az első találkozásunk nem sült el valami jól.

Mi történt?
A Honvédban futottuk a négyszázas kört, én a szokásos komótos tempóban, az ő fogalmai szerint kicsit túlsúlyosan, és egyszer csak hallom, hogy odaszól az edzőmnek: „És mi ezt vettük meg négyszázezerért?” De amikor látta, mennyit edzek, milyen fanatikus tudok lenni, rögtön mellém állt, és a pályafutásom végéig mindent megtett, hogy fizikailag-lelkileg is a csúcson legyek. Annyira akarta a sikeremet, hogy miután Atlantában az első olimpiámon – amely egyben a női szakág első szereplése is volt az ötkarikás játékokon – csúfosan felsültem, egy évig szóba sem állt velem. Később azt mondta, azért, mert személyes kudarcként élte át az egészet, mintha az ő hibája is lett volna, hogy nem tudott megfelelően felkészíteni.

És kinek a hibája volt ez a „csak” ötödik hely?
Maximálisan az enyém. Akkor már egyéniben Európa-, csapatban világbajnok voltam, az összes versenyt megnyertem, toronymagasan vezettem a világranglistát. Ettől öntelt és önhitt lettem, éppen hogy csak azt nem mondtam, ki sem utazom, küldjék el az aranyat szépen becsomagolva. Az ilyesmi egy sportoló számára veszélyes üzem, az élet pedig általában elég igazságos: sem magamat, sem a nyomást nem bírtam, a négybe jutásért egy olyan francia lánytól kaptam ki, aki korábban szinte még tust sem tudott adni nekem. Utána meg hazaérve pokoljárás kezdődött, depressziós lettem, és mivel szinte mindenki elfordult tőlem, hajszál híján felhagytam a vívással is.

Miért nem tette?
Udvarhelyi Gábor egy mondata billentett helyre. Róla tudni kell, hogy szigorú, már-már mogorva, távolságtartó ember volt, aki nem nagyon dicsért, de közben nem lehetett tőle olyat kérni, amit ne tett volna meg a fejlődésünk érdekében. Amikor például Csenge lányom 1998-ban megszületett, és készültünk Sydney-re, zokszó nélkül vállalta, hogy hajnali ötkor meg este tízkor iskolázik velem, hogy napközben minél több időt a kislányommal lehessek. Mert abban az egész sportolói létem alatt hajthatatlan voltam, hogy a gyerekeim az elsők: elsősorban mindig anya akartam lenni, csak utána olimpiai bajnok, még véletlenül sem fordítva. Visszatérve, amikor Atlantát követően magamra maradtam, egyedül Udvarhelyi Gábor hívott fel néhány hét múlva.

Mit mondott?
„Nekem ma is te vagy a világ egyik legjobb vívója, mikor jössz edzeni?” Ez a mondat olyan volt, mint amikor a felhők mögül hirtelen előbújik a nap. Új szakasz kezdődött egy új Nagy Tímeával, aki innentől pontosan tudta, hol a helye a világban. Visszavettem a szereplési vágyamból, és elszántabb lettem, mint valaha. Még a terhesség alatt felszedett huszonöt kilót is viszonylag hamar leadtam, ami nagy szó, mert szeretek enni, és persze arra is nagyon figyelnem kellett, hogy a diétázás közben el ne apadjon a tejem.

Az élet pedig, úgy látszik, e téren is igazságos, hiszen Sydney-ben nem toronymagas esélyesként aranyat nyert, majd négy évre rá, már kétgyerekes anyaként Athénban még egyet.
Csak a két olimpia között elkövettem életem legnagyobb hibáját, amivel ma már megbékéltem, de azért mindig kicsit sajgó pont marad. Kulcsár Győzőt akkoriban hívták haza Olaszországból, többek között azért, hogy velem is foglalkozzon. Tetszett az ötlet, gondoltam, jól kiegészítik majd egymást Gábor bácsival. Utóbbi viszont nemet mondott a közös munkára, arra hivatkozva, hogy más a gondolkodásuk, edzésmódszereik, ami biztosan nem összeegyeztethető. Erre én megsértődtem, és eljöttem tőle. Otthagytam azt az embert, aki soha nem hagyott cserben, aki visszahozott a vívásba, és aki megtanította, hogyan kell viselni a piros-fehér-zöld melegítőt. A nagyságát bizonyítja, hogy amikor Athénban megvédtem a címemet, ő volt az első, aki gratulált. Amikor pedig néhány év múlva jeleztem, hogy szeretnék mégis visszamenni hozzá, szó nélkül visszavett. Az más kérdés, hogy akkor már három pici gyerekkel, válás után, munka mellett nem tudtunk közösen kijutni még egy olimpiára. Ráadásul Móna Pista bácsi is az idő tájt került kórházba, én pedig úgy éreztem, semmi nem lehet fontosabb annál, mint hogy amikor csak lehet, az ágya mellett legyek.

Sydney-ben vagy Athénban volt nagyobb súlya ennek a melegítőnek?
Athénban. Sydney-ben még én, Nagy Tímea álltam fel teljes eufóriában a dobogó tetejére, Athénban viszont már az egész magyarság ott állt velem.

Mert akkor már tudtam, mit jelent egy ilyen cím az otthoniaknak, hogyan teremti meg az összetartozás élményét a magasra húzott magyar zászló és az együtt énekelt Himnusz. Tényleg, szívből mondom, hogy nem saját magam miatt vagyok hálás a második aranyért, hanem emiatt az élmény miatt.

Amit szerencsére azóta is többször átéltem. Elnöke vagyok a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének, huszonegyen vagyunk, járjuk az országot, sőt a Mathias Corvinus Collegiummal együttműködve az egész Kárpát-medencét. Nem azért, hogy magunkat fényezzük, hanem hogy a példánkkal, történeteinkkel lelkesítsük, ösztönözzük a fiatalokat: igenis érdemes az életben célokat kitűzni és az elérésükért keményen dolgozni. S annál kevés meghatóbb dolog van, amikor az ember eljut a határokon túlra, és látja, hogyan homályosulnak el a szemek, amikor például Hegedüs Csaba a magyarságáról beszél. Ez az igazi elismerés, nem a vitrinbe zárt kupák és érmek. Utóbbiak mondjuk nálunk nagyon jó szolgálatot tettek: amikor jött a gyerekek foga, betettem egyet-egyet a hűtőbe, és azokat rágcsálták.

Ma viszont már a legkisebb is kirepülni látszik. Jön az új szakasz?
Igen, Csenge lányom egy ideje külön él, a két kisebb pedig éppen Amerikában van, Luca gyerekekre vigyáz, Csanád pedig vízilabda-ösztöndíjjal tanul egy kaliforniai egyetemen.

Ön is megállja, hogy a szükségesnél jobban beleszóljon a dolgaikba?
Őrülten aggódós vagyok, de mindig próbáltam visszafogni magam, nehogy túlságosan rájuk telepedjek. A sportban is csak annyi volt a kikötésem, hogy valamit válasszanak; Lucának ugyan volt egy kisebb kilengése a vívás felé, maguk döntöttek a vízilabda mellett. Hármójuk közül Csanád hasonlít rám a legjobban e téren: ő nagyon akarja, hogy jó legyen. Luca már kicsiként is inkább moziba szeretett volna menni, amikor behívták a korosztályos válogatottba, Csenge pedig, úgy tűnik, nem játékosként, hanem bíróként lesz sikeres. De ez így van jól, ez az ő életük, nekem az enyémet kell élnem. Szponzorként meg kutyaszitterként amúgy is maradok még egy darabig. De nem gond, mert ez az anyák dolga: nem tud olyan idős lenni a gyereked, hogy ne legyél ott biztos háttérnek neki.

És a saját életében most hogy érzi magát?
Leszámítva azt, hogy vágynék egy igazi társra, boldog és elégedett vagyok. Van jó munkám, szép misszióim, egészséges gyerekeim, barátaim, testvérem; apukám sajnos három éve meghalt, de anyuval sok időt töltünk együtt.

Az olimpiát nézte nyáron?
Persze, mindig nézem. De olyan élményben, mint amilyet most kaptam a férfi-párbajtőrcsapattól, már régen volt részem. Mint amikor nagyon ki van éhezve az ember édességre, és egyszer csak ott terem egy bödön Nutella. A győzelmükben minden benne volt, ami a vívás, egyáltalán a sport lényege: a profizmus, az akarás, a hév, a vagányság, az, hogy ha kell, meghalnak egymásért és a hazájukért. Olyan büszke voltam rájuk, mintha én is egy lettem volna közülük a páston.