A fénykorát az 1990-es években élő, úgynevezett nyelvhúsos líra, amely nyelvjátékokkal, a kifejezések és szófordulatok roncsolásával, kitekerésével operált, az előző évtizedben egyértelműen a kimerülés jegyeit mutatja. Azonban a költészeti trendek nem tűnnek el csak úgy egyik napról a másikra, a hagyományműködés ennél komplexebb formában jelentkezik a kortárs irodalomban. Halmai Tamás pedig Kint lények járnak című új kötetével nemcsak szembenéz és számot vet azzal, ahogyan a nyelvbe zárkózó költészet feloldódik a manapság divatos irányzatokban, hanem tevékenyen hozzájárul ehhez az integrációhoz.

Az egyik legszembeötlőbb ebből a szempontból a kötet úgynevezett biopoétikai vonala, vagyis hogy az életről úgy mondanak valamit a versek, hogy a létezők hagyományos rendjét felforgatják a természeti képek egymásba fűzésével. Esetenként ennek a beszédmódnak a hatóköre magára a versolvasóra is kiterjed, például a Konyításban, amikor a szöveg a műalkotás esemény jellegét a fotoszintézissel azonosítja. A kötet három ciklusából az első, Cseppfolyó címet viselő erőteljes Marno János-hatást mutat, ami leginkább abban érhető tetten, hogy a szavakon, szókapcsolatokon végzett apró torzítások révén azok asszociációs lehetőségei kitágulnak, jelentéstartományuk hirtelen és radikális módon megváltozik. Ez már a cikluscímben megfigyelhető, a ’cseppfolyós’ szóból elvonással képzett alak ugyanis a csepp és a folyó viszonyát hozza előtérbe, úgy is, mint tartalmazó és tartalmazottét (sok az egyben), és úgy is, mint hogy létezhet-e egy cseppnyi folyó (egyben a sok). Ez a viszony aztán folyton-folyvást visszatér a ciklus verseinek retorikájában: hol úgy, hogy a vízmetaforikát továbbviszi a vers („Vízen járva tanul jó pap holtágig” [Növényangyal]), hol pedig úgy, hogy a rész-egész viszonyokat mind tapasztalatilag, mind nyelvileg egymásba fordítja („Ha a halakat hullámmá csitítja / az Édeslő, és örömmé az örvényt” [Emberalattjáró]). Az „örömmé az örvényt” típusú nyelvi szét- és összefolyás – hogy az utóbbi az előbbivé alakul, ugyanakkor a versben az utóbbi szó az előbbi első szótagjának megismétlése révén következik – aztán több szinten is izgalmas torzulásokat hoz létre a versekben.

Először is, a feltűnően sok tagadó formula deformálódik: „ha adatik már nem birtok gyanánt” (Csikland, kalimpál), „ne lett légyen” (A hírnök miséje), „sérti / semmi se” (A katarzis alkímiája). Ez utóbbi ráadásul egyrészt utal az előbb idézett vers címére azzal, hogy a ’mise’ szó megbújik a tagadásban, másrészt az egymást követő szavak összeolvashatóságával a Köszönet a vadaknak-kal is kapcsolatba lép, ahol viszont nem a semmi, hanem a minden áll retorikai kulcspozícióban: „De mi lett volna, ha  mind ezzel kezdjük?” (kiemelés tőlem – S. R.). A semmi és a minden effajta keresztbe kötése nemcsak arról tanúskodik, hogy nem tehetők meg biztos állítások a nyelv folytonos jelentésbeli túlcsordulása miatt, de a tagadás, a semmítés sem jelent ebből kiutat. Másodszor pedig a szófajok sem maradnak önazonosak, amikor a főneveket igeként kezdjük olvasni a szövegkörnyezetben („hol fény csobog, öled” [A katarzis alkímiája], ahol a ’csobog’ miatt az ’öled’ szó olyasfajta igevégződéssel olvasható, mint a ’téved’ és a ’réved’ szavaké), amikor a szó részének megismétlése már nem képez rész-egész kapcsolatot („egy nagyobb tájhoz, mely nem ismer tájfunt” [Angyalkert] – kiemelés tőlem– S. R.), az ikerítések pedig külön entitásokká válnak a birtokos jele miatt („összéd és visszád” [Királynő]). A Más delej című versben az eddig említett két aspektus aztán összesűrűsödik a „könnyít a könny” és „A maszk is szeretné, hogy arcnak lássák, / egyes iker is társért születik” sorokban. Akárcsak az Ítéletidő zárlata („ítéletidő ez csak, nem ítélet”), a Más delej is arról tanúskodik, hogy a több, az összetétel, a ragozott alak mindig fogyatkozással jár, az elvonások pedig – szokatlan módon – többletet okoznak. Ehhez a felcserélt, a hétköznapi logikának ellentmondó viszonyok által biztosított mozgalmassághoz pedig jól illik a szabadversesített, egyetlen egységbe tördelt szonettforma.

Hogy mire fut ki a Halmai által mesterien űzött retorikai csúszkálás, az legkésőbb a második ciklusban, a Krisztus­országban világossá válik, ahol már felismerhetők és szabályos rímelésűek a szonettek: a lények, akik a kötetcím szerint kint járnak, azok az angyalok, akik nem az állattal együtt szolgáltatnak referenciapontot az emberi létezéshez, mint Rilke vagy Nemes Nagy Ágnes verseiben, hanem amelyek természetéhez, létmódjához próbál valahogy a lírai megszólaló hozzáférni. Az angyalok egyszerre jelennek meg átmeneti lényekként és a világon túli entitásokként, olvasatlanként és olvashatatlanként. Mivel az angyalok ugyanúgy nem képesek hozzáférni a mi világunkhoz, mint ahogy a versek beszélőjének meg kell küzdenie a nyelvvel, és torzítania kell azt, hogy képes legyen valami relevánsat mondani az angyalokról, látszólag a kölcsönös idegenség jelenti ember és angyal számára a közös pontot. De csak addig, amíg ez a „köz” is el nem jelentéktelenedik (Angyalkert). A felszámolódás effajta esztétikájával eddig leginkább Győrffy Ákos költészetében lehetett találkozni, Halmai pedig az új kötetében ehhez a lappangó magyar hagyományhoz hozzáteszi a saját lírája hozadékát. A ciklusról ciklusra meditatívabbá váló versekben a megszólaló saját magát nemcsak pár sorra csupaszítja az utolsó, Madárcsobogás című részben, de ezzel egyszersmind még látványosabbá teszi a nyelvi törekvések hiábavalóságát: „Északra visz az út, / amit délre viszel” (Melankólia).

Halmai Tamás: Kint lények járnak. Prae Kiadó, 2020