A bohócdoktori hivatás egyúttal művészi önkifejezés. Hogyan talált rá?
Pécsre jártam bölcsészkarra, és felfedeztem az egyetemi színház világát. Jelentkeztem a Színművészeti dramaturg szakjára, de hiányzott a színház aktív alkotó-játszó mivolta, a klasszikus értelemben vett kőszínházi formanyelv egyre kevésbé érdekelt. Ekkor találtam rá a kórházi bohócmunkára, amely lényegében ugyanazt a fajta előadó-művészeti készséget-tudástárat igényli, mint a színházi munka, de a speciális térhasználat és a misszió miatt különleges tudás szükséges hozzá. Ennek lassan húsz éve.
Dr. Hablaty, vagyis Szabó Attila a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítványnál végzi tevékenységét. A szervezet harmincnégy bohócdoktora tizenhat gyerekkórházat látogat heti rendszerességgel, emellett speciális programokkal van jelen három idősotthonban, a Pető Intézetben, valamint a halmozottan sérült gyerekekkel foglalkozó intézményekben
Hogyan dolgoznak a bohócdoktorok?
A kórházakba és idősotthonokba, amelyekkel szerződésben állunk, minden héten ugyanazokban az időpontokban megyünk, mindig párban dolgozunk. Maga a bevetés – ahogy nevezzük – a személyzettel való konzultációval kezdődik, hiszen fontos, hogy birtokában legyünk az aktuális információknak, és tudjunk minden speciális dologról, amire figyelnünk kell. A terápiás hatás leginkább abban fogalmazható meg, hogy egy alapvetően kiszolgáltatott helyzetben lévő ember szorong, és mi ezt a szorongást igyekszünk oldani.
Lelkileg megterhelő lehet a munkájuk, hiszen biztos, hogy nagyon kemény pillanatokat is át kell élniük.
Bizony, ezért is fontos ehhez a munkához a színészi eszköztáron túl mind a hivatástudat, mind a szakmaiság. Könnyen bele lehet csúszni abba a gondolatiságba, hogy én milyen jótét lélek vagyok, hogy másokon segítek, miközben csak a saját lelkiismeretemet ápolom. Folyamatos a pszichológusi kontrollunk, mert gyakran kiégéssel, fáradtsággal, bizonytalansággal jár a munkánk. Fontos a megújulási képesség és az, hogy egyáltalán el tudjam fogadni a hasznát annak a missziónak, amelyben részt veszek. Sok nehéz pillanatom volt nekem is, főleg az elején. Ahogy nő a gyakorlatos évek száma, annál kevésbé érzem azt a fajta bizonytalanságot, hogy nem jó vagy nem elég jó az, amit végzek. Valójában az az érdekes, hogy amikor elkezdtem, azért szerettem meg, mert ez a munka teljes embert igényel. Ugyanúgy szükség van a színészi munkámra, a dramaturgi látásmódomra, az improvizációs készségemre, mint arra, hogy milyen ember vagyok, és hogyan tudok szembenézni a problémákkal, milyen megoldási javaslatokat tudok ajánlani – nem direkt módon, hanem a játék természetén keresztül – a gyerekeknek és a felnőtteknek, akikkel találkozom.
Tulajdonképpen mi a küldetésük?
Valójában egyfajta szemléletről, derűről van szó. Nem is a nevettetést emeljük már ki, amikor a missziónk lényegéről beszélünk, hanem a megérintést és a megérintődést. A szorongást azzal oldjuk, hogy picit másfajta életszemléletet, viselkedési formát, a világ játékos természetét adjuk abba az elég praktikus rendszerbe, amelyet az orvosoknak a protokoll szerint és a gyógyulás érdekében kötelező működtetniük. Azért dolgozunk, hogy az emberek jobban érezzék magukat, és meglássák az adott helyzetben annak a lehetőségét, hogy jobb is lehet.
A fizikai mellett a mentális egészségünkre is hatással van a klímaváltozás. Az ökoérzelmekről és a lehetséges megküzdési módokról Ágoston-Kostyál Csilla kutatót, az ELTE PPK Ember–Környezet Tranzakció Intézetének munkatársát kérdeztük.
Tkacsik Márta, a budajenői Patikakert alapítója felelősségről, alkalmazkodásról, cselekvésről és a közösségek újraépítéséről ökológiai válság idején.
Az ország legszegényebb településeinek gyerekei számára működtetnek iskolákat a máltaiak. Tapasztalataik a kortárs erőszakban érintett iskolások tízezreinek javára válhatnának országszerte. „Nincs nálunk a bölcsek köve” – mondja Thaisz Miklós oktatási szakértő, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Iskola Alapítvány kuratóriumának elnöke. Válaszuk mindenesetre van.
A Békés iskolák program a hazai közoktatásban megszokottól eltérő szemlélettel segít megelőzni a bullyingot. Legfontosabb eleme az a felismerés, hogy az iskolai bántalmazás kimenetelét a szemlélők határozzák meg. Adler Katalin pedagógus, szociális munkás és mediátor a program hazai elterjesztésében vesz részt.
A KIX alkotói tizenkét éven keresztül követték a kallódó kamaszgyerek, Sanyi életét. De lehet-e fejlődéstörténet hőse az, akinek a nevéhez egy gondatlanul előidézett tragédia is tapad? Hogyan segíthet nehéz sorsú nagyvárosi gyerekeknek a kitörésben egy hobbiprojektnek indult dokumentumfilm? Révész Bálintot, a film egyik rendezőjét kérdeztük.
Legemberibb alapélményünk a másokhoz való kapcsolódás, de mi történik, ha ez a képességünk elhalványul? Sóki Diánával, a Petőfi Irodalmi Múzeum múzeumpedagógusával a demenciával érintett emberek intézményi támogatásáról beszélgettünk.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
