1956 őszén a szemészeti klinikát vezető professzor asszony, Radnót Magda, szokása szerint a munkahelyére igyekezett. Kiváló szakember volt, de a kíméletlenségig kemény, szigorú asszony. Úgy került a pozíciójába, hogy elődjét politikailg megbízhatatlannak minősítették, és őt, a hithű kommunistát ültették a helyére. Azon a forradalmi reggelen a klinika portása nem engedte be Radnót Magdát, nyilván azért, mert úgy vélte, vége a kommunisták uralmának. Később, már a megtorlás idején a portást elbocsátották, sőt azt a fiatal adjunktust is megrovásban részesítették, aki a lépcsőről nézte végig a jelenetet. Merthogy közbe kellett volna avatkoznia.
Ez és sok más történet is benne lesz abban a könyvben, melyet Dr. Wenger Tibor professzor ír és szerkeszt a Semmelweis Egyetemen a forradalom alatt és közvetlenül előtte, illetve utána történtekről.
Az orvosi egyetem tanári karában és a hallgatók között voltak hősök, áldozatok, bizonyosan árulók is, volt, akit elért a megtorlás, de a legtöbben azt tették, amire esküdtek: gyógyítottak, segítettek, ápoltak és mentettek.
„A rádióban szólt az Egmont-nyitány, de hogy pontosan mi történik körülöttünk, nem tudtuk – kezdi személyes emlékeit Dr. Wenger Tibor professzor, aki a forradalom évében a Kölcsey Gimnázium diákjaként az érettségire készült. – A biológiai szertár egyik felügyelője voltam, és mert közel laktunk az iskolához én jártam be ellátni az egereket, gyíkokat, amikor nem volt tanítás. Jártam az utcákat, emlékszem, egy Hunyadi téri ház egyik fala leomlott, valamelyik lakásból kilógott a zongora. Gyűjtöttem a röplapokat, megvolt nekem az október 23-án délután megjelent Irodalmi Újság egy példánya is. Ezeket már letétbe helyeztem az egyetem irattárába. A Szondi és a Rózsa utca sarkán volt egy pékség, egyik nap ott álltam sorban kenyérért. A Bajza utcánál állt egy tank, egyszer csak a közeli ipari iskola tanulói a pincében lévő lőtérről kihozott puskákkal elkezdték lőni. Egyszerű kis fegyverek voltak, a lövedékek könnyedén lepattantak a harckocsiról. A tank visszalőtt, és eltalálta a sorbanállókat. Egy férfi egy méterre tőlem halt meg.”
A kölcseys diák orvosnak készült, tanult franciául, latinul. Pedagógus édesanyjával és a nagymamájával lakott a hatodik kerületben, apja a Don-kanyarban esett el. A család nem foglalkozott politikával, így Wenger Tibor forradalomról akkor tudott meg többet, miután felvették az orvosi egyetemre.
„Láttuk, hogy a törvényszéki patológiai intézet tantermét teljesen romba döntötték a harcok során, több klinikán is hasonló állapotok uralkodtak. Az évnyitót 1957-ben a Vasas Székházban tartották, ott a rektor megemlítette, hogy sajnos az egyetemi ifjúság sorai közé beférkőztek ellenséges reakciós elemek. Akkor hallottam először Tóth Ilona nevét, aki hatodéves medikaként vett részt a forradalomban.”
A következő évtizedekben nemigen esett szó az 1956-os „sajnálatos eseményekről”, Wenger Tibor sem ezzel, hanem tudományos és oktatói pályájával foglalkozott. 1963-ban végzett, bent maradt az egyetem szövettani – ma már anatómiai – intézetében oktatni. Tankönyvet szerkesztett, előadott, gyakorlatot vezetett, vizsgáztatott. Éveket töltött Szudánban, tanított Franciaországban, Jamaicán, Rómában, kutatott az Egyesült Államokban,
A jamaicai évek után kezdett a kábítószerek, különösen a marihuána emberi szervezetre gyakorolt hatásaival foglalkozni. Nyugdíjasként is tartott és ma is tart néhány órát, de kutatómunkája az egyetem története felé fordult.
„Először a forradalom ötvenedik évfordulójára állítottunk össze egy anyagot az egyetem kiváló levéltárosával, dr. Molnár Lászlóval. Aztán megjelent A Semmelweis Egyetem rejtett kincsei című kötet, abban is vannak ötvenhatra utaló képek, információk. A hetvenedik évfordulóra új kötet készül, ebben kutatjuk az előzményeket és a megtorlás időszakát, eseményeit is. Régi interjúkat keresek, megjelent könyveket olvasok, és magam is készítek interjúkat. Vannak nagyon jó anyagok, de találtam olyan visszaemlékezőt is, aki saját bevallása szerint annyi tankot semmisített meg, amennyi az egész Szovjetuniónak nem volt akkoriban. Az egyetem vezetőségének, a kari tanácsoknak az ülései is forrásértékű anyagok, maradtak a forradalmi bizottságokról szóló anyagok és persze fegyelmi határozatok.”
A levéltárakban a legfontosabb időszak pártbizottsági anyagai hiányosak, és a forradalom napjairól is kevés írásos anyag maradt. Utóbbi érthető, hiszen a hallgatók és az oktatók közül kevesen harcoltak, akit csak lehetett, bevontak közülük az ellátásba.
A medikák és medikusok rengeteget dolgoztak, volt, aki élelmiszert szállított, mentőzött, az Ernő utcai kollégiumból a hallgatók erejüket megfeszítve telepítették át a sebészeti klinika műtőjét. Ennek az intézmények a helyettes vezetője, Mincsev Mihály docens valamikor katonaorvos volt, így már a második napra megszervezte a klinika vészhelyzeti munkarendjét.
„Balás-Piri László Emberek fehérben című könyvében olvastam egy Kukucska nevű fiatalemberről, aki az Üllői úton ment át, éppen sebesültet akart menteni, amikor lelőtték. Eszembe jutott, hogy nálunk, az anatómiai intézetben volt egy műszerész, Kutasi Feri bácsi, őt is ismertem és a fiát is, aki az utódja lett. Őket hívták korábban Kukucskának, és akkoriban az I. sz. belklinikán laktak, ami az Üllői úton van. Megkerestem az ifjabbik Kutasi Ferenc özvegyét, kiderült, hogy valóban a sógoráról van szó, akit ő már nem ismerhetett meg. Ezek megrendítő dolgok, hiszen az egész családot ismertem később.”
Néhány harcoló csoport szerveződött az egyetemi diákság és dolgozók köréből, ezek a november 4. utáni napokban elrejtették a fegyvereiket. Például az anatómiai intézetnél lévő használaton kívüli kéménybe.
„1957 áprilisában jöttek a karhatalmisták, és megtalálták a fegyvereket. A boncmesteri lakások egyikében lakott az intézet mindenese. Ő hozta a fizetéseket, készítette elő a tantermeket, még a professzor kutyáját is ő hordta a kozmetikushoz. Ennek az embernek a hároméves kislánya, mikor látta, hogy fegyvereket keresnek, mondta, hogy az ő papájának is van. Szerencsére nem lett belőle nagyobb baj, kiderült, hogy azok egyszerű légpuskák, és éppen a professzor fiáé, aki galambokra lövöldözött velük az intézet udvarán.”
