Van a nagyanyám, anyám anyja, kilencvenegy éves, egy ideje szemüveget vesz fel olvasáshoz, tavaly elkezdett fájni a csípője, és bár még simán felmegy a lépcsőn a harmadik emeletre, utána azért leül pihenni egy kicsit. Egyedül a kérlelhetetlen szigorúsága nem változott: az élet harc, amelyben mindenki csak magára számíthat. Legalábbis a férfiakra biztosan nem, mondja mindig már az én lányaimnak is a nagyanyám; ugyan közel hatvan évig élt házasságban, finoman szólva is elég szkeptikus ezzel az intézménnyel – és úgy általában a férfi-nő viszonyokkal – kapcsolatban.
Petőcz András (Budapest, 1959) József Attila-, Márai Sándor- és Magyarország Babérkoszorúja díjas költő, író. Az 1980-as években csatlakozott az avantgárd párizsi köréhez, volt a párizsi Magyar Műhely felelős szerkesztője, a Jelenlét című folyóirat vezető szerkesztője, az ő nevéhez fűződik a Médium-Art című szamizdat és művészeti egyesület is. Műveit bemutatták többek közt Párizsban, Berlinben és Varsóban, képverseiből is rendeznek kiállításokat. Főbb művei: Önéletrajzi kísérletek (1984), A láthatatlan jelenlét (1990), A napsütötte sávban (2001), Idegenek (2007), …és arcára álarcot teszen (2017), Concrete (Experimentális költészet 1980–2018) (2018)
Hogy hogyan függ össze mindez Petőcz András novelláskötetével, arra magam sem tudom a pontos választ. Talán a cím miatt, talán mert a Mándy Iván nyomában járó történetek hétköznapiságában a nagyanyám praktikus életszemlélete köszön vissza, talán mert a szereplők – nők és férfiak – általános jellemzője a lehetőségek fel nem ismerése, a kötődésre való képtelenség és az ebből következő örök magány. A rövid életképek néhány kivételtől eltekintve Budán villannak fel, és bár Márai óta tudjuk, hogy „Budán lakni világnézet”, ez esetben a városrész kevésbé polgári arca mutatkozik meg: a Halászbástya tövében minden este menetrendszerűen megjelenő hegedűs vagy az egykori szuterénlakásáról álmodó hajléktalan sorsa csak még keserűbb a csodás díszletek árnyékában. Ahogyan a magyar történelem egyes fejezetei sem tűnnek fel jobb színben. A címadó novellában a vészkorszak, A köpésben a szocialista besúgóvilág köszön vissza; utóbbi különösen érzékletesen sűríti magába a múltba való beragadás kicsinyes és lélekromboló következményeit.
Még szerencse, hogy Petőcz sem ezekben, sem a vélhetőleg önéletrajzi ihletésű írásokban nem akarja megmondani, kinek és miért kell igazat adnunk. Helyette finoman tágítja a kört, az egyéni helyzetjelentéseket általánossá emelve, amiben az egyedülléttől, haláltól való örök emberi félelem a közös nevező. („Mondhatjuk talán azt, hogy a férfi inkább a vereségtől félt. A kudarcoktól. Hogy egyszer kiderül, nem volt semminek semmi értelme. És hogy majd magatehetetlenül, kiszolgáltatottan kell tudomásul vennie, hogy vége van mindennek, hogy be kell fejeznie azt, amit életnek nevezünk, és hogy felesleges volt szinte minden.”) Ennek eredménye, hogy a végére azon kapjuk magunkat, hogy mintha egyszerre és külön-külön is minden szereplő mi magunk lennénk a tanárába szerelmes gimnazista lánytól a fiatal nő után vágyakozó Mesteren át a haldokló anyjával zavartan szelfiző férfiig.
Ez pedig ugyanaz a csel, amivel a képzőművészként is jegyzett író-költő – ez év elején a Műcsarnokban mutatták be vizuális költészeti alkotásait – egyszer már berántott minket egy igen különös világba. A szintén a Napkút kiadó gondozásában megjelent Idegenek regénytrilógia hasonlóan különleges, szikár, egyértelmű mondatokból felépülő olvasmány, amely „úgy beszél a valóságról, hogy olvasás közben tudjuk, mindez nem a valóság. És úgy beszél el kitalált történetet, hogy olvasás közben érezzük: mindez nem kitalált történet”. A disztópia, ami a direkt azonosíthatóság ellenére is jól felismerhetően Európa bizonytalan jövőjéről szól, egy lehetséges háború előzményét, folyamatát és végét mutatja be. A kislánykora óta szenvedő főszereplő utolsó mondata – „Öregasszony vagyok, de még van jogom élni” – mégis hagy némi reményt. Csakúgy, mint ennek a keserédesre hangolt új kötetnek a különös apró meséi, amelyek csak annyira szorítják össze a gyomrunkat, hogy azért még vágyjuk a folytatást.
Petőcz András: Az öregasszony, aki valamikor kislány volt. Napkút, 2022
A dorogi bányászhagyományt őrzi a 2020-ban megnyitott, különleges atmoszférájú Reimann Bányászattörténeti Miniverzum, amelyben interaktív megoldásokkal teszik élményszerűvé a környék múltjának megismerését.
Vajda János Találkozások című verses regényének démoni nőalakját irodalomtörténeti konszenzus szerint Zerkovitz Szidónia ihlette. A csehországi zsidó családban született lány Budapesten próbált szerencsét, s bár a nyelvünket csak itt tanulta meg, magyar irodalomtörténetet és verseket írt – hogy aztán egy görög herceggel kössön botrányosan véget érő házasságot.
Jász Attila a kortárs magyar irodalom karakteres alakja: költő, szerkesztő, esszéíró. Évtizedek óta ismerjük egymást, ezért is tegeződünk alább. Többször beszélgettünk már interjúformában is, ez alkalommal a baji szőlőhegyen álló házának hátsó teraszán ültünk le egy pohár somlói borral, hogy a mediterrán világról, a tengerről és az utazás misztériumáról merengjünk.
A visegrádi ferences templom feltárása közben egy gyermek és egy felnőtt csontvázára bukkantak, akik mellé lakatot temettek. Több jel is arra utal, hogy valamilyen babonás szokás következtében hevertek a vastárgyak a halottak mellett – a kutatók nem zárják ki, hogy vámpírhiedelmek miatt temették így őket.
Saly Noémi legújabb kötetében ismét csavar egyet a gasztronómia történelmén, és a Duna-deltától az amerikai eszkimók földjéig kalandozva idézi fel azok alakját, akik hozzánk hasonlóan, mégis kicsit másképp „főztek, ettek, éltek, haltak”. A megjelenés apropóján beszélgettünk befőzésről, vendégségről és a fúziós magyar nép fúziós magyar konyhájáról.
Cikkünkben azokból a fényképekből válogattunk, amelyeket kelet-ázsiai, skandináv és amerikai tanulmányutak alkalmával készített a természettudós.
