Pszichológushallgató koromban az évfolyamon elterjedt az az alaptalan, de izgalmas tézis, hogyha megnevezzük kedvenc budapesti hídunkat, azzal sokat elárulunk magunkról. Lépten-nyomon kérdeztük egymást, „neked melyik a kedvenc hidad?”, és a másik tudta, csak budapesti Duna-híd lehet az érvényes válasz, és hogy feleletével és annak indoklásával akarva-akaratlanul bizonyítványt állít ki magáról. Álbölcselkedő megfejtésekbe kezdünk, ha valaki azt mondta, „A Petőfi, mert a piros a kedvenc színem”, vagy hogy „A Lánchíd, mert azt ismeri fél Európa”, és mindenkinél ferdébb szemmel néztünk arra, aki bele se ment a játékba. Budapest talán legkisebb tárlatát járva ez a kérdés jutott eszembe, meg az, vajon megtudnék-e valamit a körülöttem állókról, ha a többi látogatót is bevonnám egykori kedves szórakozásunkba.

A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Összekötve – Pest-Buda története című kiállítását a Szabadság híd pesti hídfőjének északi vámszedőházában tekinthetjük meg. A rendelkezésre álló hely szűk, így a tárlat tömény, mégis, a hely szelleme, a tudat, hogy a különleges épületbe beléphetünk – ami mindössze kétszintes, emeletenként 13 négyzetméteres –, hozzáad az élményhez. Mint itt megtudhatjuk, a Dunán való átkelésért 1703-tól fizetni kellett Pestnek és Budának, majd a Lánchíd Társaságot illette a díj, még később az államot. 1918-ig emiatt minden budapesti közúti hídnál épült vámszedőház, de csupán a Szabadság hídnál épültek vészelték át a viszontagságokat napjainkig.

A földszinti teremben kapott helyet a múzeumbolt, és itt állították ki a Szabadság híd történetéhez és a vámszedéshez kapcsolódó tárgyi emlékeket és tudnivalókat. Megtudtuk például, hogy a híd építése nyomán épült be a Gellért-hegytől délre fekvő, ma is igen frekventált terület, és már 1898-ban járt rajta villamos. Bár 1945-ben januárjában felrobbantották, teljesen tönkre nem tették, így a következő év augusztusára ismét szinte teljes pompájában használatba vehették. 1960 környékén már nem akarták megtartani a hidat, helyén egy új, szélesebb átkelő építését tervezték. Végül 1986-ban felújították, illetve visszahelyezték rá a világháborút követően eltávolított címereket és a Szent Korona stilizációját.

Az emeleten átfogó képet kapunk a pesti és budai oldalt összekötő hidakról, legyenek azok olyan kicsik és kevéssé ismertek mint a K- és a Hajógyári híd, különlegesek, mint az 1946 és 1960 között álló Kossuth híd, amely nyolc hónap alatt épült „talált” anyagokból, vagy olyan ismertek, mint a Lánchíd. Ha itt járunk, érdemes a kihelyezett monitor előtt is elidőzni, amelyen megnézhetjük, milyen tervekkel rukkoltak elő az építészek a Ferenc József híd, vagyis a Szabadság híd építésekor kiírt pályázatra. Érdekes az „Él magyar, áll Buda még” jeligéjű terv, amelyen háromnyílású, konzolos tervet látunk, de a New Yorkból érkezett „Kossuth” jeligéjű alkotás is. Itt is akadnak kiállított tárgyak, például közelről megnézhetünk egy angyalfejet az Erzsébet híd kapuzatáról, a fókusz mégis a történelmi ismeretek átadásán van. Az illusztrációk között sokat olvashatunk a millenniumi, majd a világháborúk előtti, alatti és utáni hídépítési tervekről. Az adatokkal szembesülve ébred rá az ember, mekkora munka lehetett a második világégést követő igen nehéz években őseinknek rekordidő alatt újjáépíteni a budapesti hidakat, pláne ha figyelembe vesszük, hogy ma akár éveket, évtizedeket is igénybe vehet, míg a híd gondolatának megszületésétől az átadásig jutunk.

Galériánk ide kattintva lapozgatható:

Sok ismerettel gazdagító, igényes tárlat vár mindenkit a vámszedőházban. Bár nekem továbbra is a Margit híd a kedvencem, mert a közepéről szétnézve mindig beleszeretek a városba, olyan kilátás nyílik onnan a pesti és a budai oldalra is, mint sehonnan máshonnan, a kiállításnak hála a Szabadság hídhoz és az egész város történetéhez közelebb kerültem.

(Az „Összekötve – Pest-Buda hídtörténete” című kiállítás ingyenesen látogatható a Szabadság híd pesti hídfőjének északi Vámszedőházában.)

Fotók: Szikora Zsombor, MMKM