Különös, egykoron híres könyvet ajánlunk most. A magyar katonavilág krónikája az első világháborútól a második világháború végéig, írta Kádár Gyula vezérezredes, aki a Vezérkari Főnökség második osztályájának vezetőjeként, egyben Horthy Miklós bizalmasainak egyikeként fontos szerepet játszott az 1944-es kiugrási kísérlet előkészítésében. Minthogy azonban memoárja 1978-ban jelent meg, annak dokumentumaként is olvasható, hogyan változott a Kádár kori emlékezetpolitika, a Horthy-időkről meg a második világháborúról alkotott hivatalos értelmezés. A Ludovikától Sopronkőhidáig címmel a Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában megjelent szöveget állítólag erősen cenzúrázták, a rendszerváltás után pedig sajnos nem adták ki az ősverziót. Pedig érdemes lenne összevetni az Aczélék által kiadhatónak ítélt változatot az eredeti szöveggel.
Mi volt a nóvuma Kádár Gyula visszaemlékezésének? Például az, hogy megfogalmazta: az őszirózsás forradalom után a Károlyi-féle kormányzatnak még szorult helyzetében is lett volna lehetősége, hogy bizonyos katonai erőt szervezzen, s a hadseregellenes szólamokkal – amelyek persze a frontról hazaérkező, a háborúskodásba végérvényesen belefáradt katonák érzületeire játszott rá – maga alatt vágta a fát. Vagy azzal, hogy rámutatott: a kisantant államai nem voltak kevésbé nacionalisták és türelmetlenek a kisebbségekkel szemben, mint a Monarchia kori vagy később a Horthy-féle Magyar Királyság. De az is újdonságot jelentett, hogy árnyalta a Ludovika Akadémiával kapcsolatos, rendkívül negatív képet, hangsúlyozva: a katonai felsőoktatási intézményben nem (kizárólag) fasiszta, németbarát szellem uralkodott, értékei is voltak az itt folyó képzésnek, minőségében sem maradt el a környező államok hasonló intézményeitől. Kádár memoárjában a valóságnak megfelelően, a rendszert alapozó munkásmozgalmi mítoszoknak viszont ellentmondva leírja azt, hogy a földalatti kommunisták tevékenységének társadalmi jelentősége, hatása a második világháború időszakában csekély volt.
Más kérdés, hogy ha az aczéli kultúrpolitika zöld utat adott a megjelenésnek, azt nem puszta szeszélyből tette. A visszaemlékezéssel Szabó Miklós történész foglalkozott hosszabban a Beszélőben megjelent, A Ludovikától a Magvetőig című tanulmányában, a „finom manipuláció” részeként értelmezte a kötet megjelenését. Szabó szerint a volt „horthysta” tiszt memoárja egyrészt azért jött kapóra a vezetésnek, mert a megjelenés puszta ténye a Kádár-rendszer liberalizmusát igazolta azokban az években, amikor az ellenzék egyre határozottabban kezdett szerveződni.
Másrészt az emlékirat azzal simult bele a „kádárizmus tudatszabályozási technikájába”, hogy „demitizálta”, „dehistorizálta” a múltat. „Megfosztja dicsfényétől azokat a tetteket, amelyeknek egyike-másika például is szolgálhatna, irányt is mutathatna a jövőnek. Az ő megjelenítésében a kiugrási politikát nem nagy formátumú személyek nagy jelentőségű politikai víziói mozgatták, amelyek esetében még a valóságtól való elrugaszkodás is sodró erejű mítoszban, mítoszteremtő gesztusban jelenik meg. […] Az itt ábrázolt történelmi időkben okos és jó szándékú emberek nem tudják, hogy mit csináljanak. […] A könyv azt mutatja be egy második vonalbeli kulcsember emlékeivel illusztrálva, hogy az ellenállásnak hiányoztak a feltételei. A mű és a hatalom egybecsengő végső mondanivalója lényegében az volt, hogy egy Magyarországhoz hasonló elmaradott kis ország népe számára a mindenkori hatalommal való bárminemű szembeszegülés a túlélést veszélyezteti” – írta Szabó Miklós. Szerinte Kádár Gyula memoárja tehát, abban a formában legalábbis, ahogyan Aczélék újraszabták, nem csupán a németekkel szövetkező magyar politikai és katonai elit bűneinek, vétkeinek és gyengeségeinek látlelete volt, hanem a hetvenes évekbeli magyar értelmiségnek szóló üzenet is: ahogyan a háború alatt végső soron nem volt lehetőség érdemi ellenállásra, úgy a létező szocializmus viszonyait megváltoztatni is képtelenség.
Tény, és ma már élesen látható, hogy a manipulatív szándék áthatja az egész szöveget. Például abban érhető ez tetten – s kérdéses, hogy Kádár Gyula maga írta-e bele ezeket a passzusokat emlékiratába, vagy éppen akadt egy „segítő kéz”, aki kiegészítette, helyenként átfogalmazta írását –, hogy a volt vezérezredes időről időre, az események krónikájával kevéssé szervülő módon (mint Szabó Miklós fogalmaz) „tudszoc” leckéket mond fel, Lenin- és Marx-okosságokat sző a szövegbe, vagy megmosolyogtató módon azt a jövőt vizionálja, amikor az internacionalizmus kibontakozása végleg meghaladottá teszi a háborút és a hadsereget. A Szovjetunió politikáját illetően még finom kritikát sem fogalmaz meg (feltűnő ez például a Molotov–Ribbentrop-paktum tárgyalásakor), a sztálini terrorról nem ejt szót, ahogyan a Vörös Hadsereg által elkövetett szörnyűségekről sem, vagy csak annyiban, hogy rémhíreket terjesztett ezekkel kapcsolatban a jobboldali sajtó, a bolsevizmustól való félelem teljesen indokolatlan volt. A „nép” (értsd: munkások, parasztok) tudta, hogy a „felszabadítók” emberségesen viselkednek, így a háború végén nem keltek útra nyugat felé.
Bár az 1945. budai kitörési kísérlet értékelése-értelmezése ma sem lezárt ügy, és Kádár azzal kapcsolatos érvei, hogy a kitörés miért nem tekinthető hősiesnek, megfontolandók, azért a következő kijelentés is fájóan hazug: „Fel lehetne tételezni a kései történelemírás elismerését akkor is, ha rémuralom következett volna be, és a késői történész ezek ismeretében glorifikálhatná az elhárító harcot. De hát nem ez következett be, hanem felemelkedés.” Ugyancsak torzítja a történelmi valóságot, amikor az ellenforradalmi rendszer alapítóinak, a királypuccsok résztvevőinek motivációját a marxista ideológiához alkalmazkodva a puszta„osztályérdekre” redukálja.
Mindezek dacára miért izgalmas olvasmány 2024-ben is A Ludovikától Sopronkőhidáig? Azért, mert az 1898-ban született Kádár sokat látott, sokat hallott, fontos embereket ismert, fontos eseményeknek volt tevékeny szereplője.
Emlékiratát minden ideologikus-tendenciózus fejtegetés dacára érdekessé teszi – például – az osztrák–magyar közös hadsereg és a magyar királyi honvédség közti mentalitásbeli különbségek, az első világháború közben zajló tisztképzés, a háborúval való fokozatos megcsömörlés rajzával (plasztikus képet fest arról, az egyszerű közlegények hogyan fertőzték meg egymást gonorrheával, hogy elkerüljék a frontszolgálatot). A tanácsköztársaság, a Nemzeti Hadsereg térnyerése, a királypuccsok kaotikus eseményei, a trianoni békediktátumban foglaltakat kijátszó, húszas évekbeli hadseregszervezés meséjével. Kádár érdekesen elemzi azt is, miért juthattak túlsúlyra a Horthy kori tisztikarban a szélsőjobboldallal, a náci Németországgal szimpatizáló elemek (többek közt azért, mert miként az új kurzus minden fronton a Monarchia kori szokásrendet éltette tovább, a tisztképzésben is elvárták a német nyelv ismeretét, ez pedig a német származásúakat hozta előnybe).
A visszaemlékezés legizgalmasabb része persze a harmincas évek második felében kezdődő időszak, így a területvisszacsatolások során tapasztaltak felidézése. Kádár ezek kapcsán mutat rá a magyar katonaságot általános jellemző anyagi és szellemi felkészületlenségre, amely törvényszerűen vezetett azután a doni katasztrófához.
A Vezérkari Főnökség hatodik, propagandaosztályát vezeti (s kapcsolatba lép az értelmiséggel, így Zilahy Lajossal, Márai Sándorral – csak röviden ír róla, de ennek is megvan a maga jelentősége egy, a Kádár-korban megjelenő emlékirat esetében), majd 1943-ben megbízzák a titkosszolgálati tevékenységet (felderítés, kémelhárítás) végző második osztály vezetésével. Ezen tisztségeiben működik együtt azokkal – a német vereség elkerülhetetlenségére későn, de ráeszmélő kormányzóval és bizalmasaival, az angolszász orientációjú politikusokkal stb. –, akik a politikai-katonai elitben meghatározó pozíciót elfoglaló, a németekkel egyre szorosabban összejátszó szereplőket kijátszva elmozdítani kívánták Magyarországot a tengelyhatalmak oldaláról. A vezérezredest a német megszállás után letartóztatják, majd hónapokkal később szabadlábra helyezik. Az október 15-i, amúgy is elkésett kiugrási kísérlet a slendrián szervezés és a tisztikar nagy részének illojalitása miatt kudarcra van ítélve. Miután a nyilasok átveszik a hatalmat, Kádár Gyulát a Margin körúton tartják fogva, majd más, a németekkel szembenálló politikusokkal és tisztekkel együtt Sopronkőhidára szállítják, ahonnan a háború utolsó napjaiban Németországba terelik őket. Memoárja itt ér véget: arra, hogy Magyarországra visszaérkezve újra letartóztatták, átadták a szovjeteknek, kényszermunkára ítélték, s csupán 1955-ben térhetett haza, már csak homályos utalást tesz.
Kádár Gyula memoárja az emlékezetes portrék miatt is érdemes figyelmünkre.
Olvashatunk – hogy csak néhány nevet említsünk – az ifjabb Horthy Miklósról, aki emlékidézése talán legpozitívabb színben feltüntetett szereplője (az apját viszont, aki a német megszállás után bizonyára életét is megmentette, történelmi vétkei miatt keményen ítéli meg). A vezérkari főnök Szombathelyi Ferencről, akivel Kádár Gyula közeli kapcsolatban állt, és akiről elmondja: ingadozó ítéletei, emberi gyengeségei dacára nem azt a sorsot érdemelte meg, ami végül – miután a jugoszláv hatóságoknak átadták – kijutott neki (a halálával kapcsolatos mendemondákról ebben a cikkünkben olvashatnak bővebben). Vörös Jánosról, aki a németekkel való szövetség véresszájú hívéből lett az utolsó előtti pillanatban lett ellenálló, és már az új rendszerben, egészen 1945. novemberéig honvédelmi miniszterként, később pedig majdnem egy évig vezérkari főnökként működött. Vagy éppen Ujszászy Istvánról, a kiugrási politika fontos alakjáról, a Belügyminisztérium berkein belül működő Államvédelmi Központ vezetőjéről, akiről Kádár meglehetősen előnytelen képet fest: a légitámadások során idegei felmondták a szolgálatot, s egy esetet is felidéz, amikor szerelmével, Karády Katalinnal együtt, magukból kikelve várták a halált az óvóhelyen.
