És az akkor tíz év körüli gyerek nem ordított, hogy ő bizony nem jön Sopronba?
Nem. Nem volt számára idegen a város, hiszen az óvodai-iskolai szünetekben sokat jártunk haza a nevelőapámhoz, és volt itt néhány jóbarátja is. A költözést persze én kezdeményeztem, de nemcsak a honvágyam miatt, hanem mert láttam, hogy muszáj lesz iskolát váltani. Korán megmutatkozott, hogy jó érzéke van a matematikához; Budaörs közelében nem volt nyolcosztályos gimnázium, itt viszont igen. Abban állapodtunk meg, hogy ha a félév után úgy dönt, hogy vissza akar menni, akkor úgy teszünk. Szerencsére nem akart. Engem pedig tényleg semmi nem kötött a fővároshoz, hiszen néhány év könyvtárosi munka után akkor már régóta szabadúszó műfordító és író voltam, a fiamat egyedül neveltem, az irodalmi közéletben pedig addig sem igen vettem részt.
A műfordítás logikus következménye lehet az angol–magyar szakos diplomának, de mikor fordult át mindez saját versekbe, prózába?
Írni sokkal előbb kezdtem, mint fordítani. Amikor még nem tudtam olvasni, anyám sokat olvasott fel nekem, meséket, verseket, részleteket a János vitézből vagy a Toldiból. A két évvel idősebb szomszéd kislánytól aztán magam is hamar megtanultam olvasni, és attól fogva ezzel töltöttem szinte minden szabadidőmet. Volt néhány nagy kedvencem abban az időben, amelyet még ma is szívesen forgatok: néhány Móra-, Gárdonyi- és Dickens-mű. És az Odüsszeia meg az Iliász gyerekeknek szóló prózai átirata A trójai háború címmel; még elsőéves egyetemista koromban is, amikor ókori irodalomból vizsgáztam, jórészt az ebből szerzett ismereteimre támaszkodtam. Aztán amikor betöltöttem a tizennégyet, beszabadultam a felnőttkönyvtárba, és attól kezdve onnan hordtam haza a könyveket. Akkortájt megkaptam karácsonyra Szerb Antal világirodalom-történetét, és annak alapján igyekeztem válogatni. Mindezzel összefügghet, hogy viszonylag korán elkezdtem verseket is kitalálni. Az elsőket még anyámnak mondtam tollba, aki legépelte őket; valahol a régi számlák, papírok közt talán még meg is vannak ezek a gemkapoccsal összefogott lapocskák. Először egy anyák napi köszöntőt farigcsáltam a Serkenj fel, kegyes nép versformájára, aztán fűt-fát költöttem mindenről. Igyekeztem utánozni, amit olvastam, írtam az évszakokról, a napszakokról, még egy verses mesét is, ha jól emlékszem.
A családban voltak mindennek előzményei?
Mint jóval később kiderült, édesapám famíliájában több is. Amikor a hetvenes évek második felében könyvtáros voltam az Országos Idegennyelvű Könyvtár elődjében, az Állami Gorkij Könyvtárban, egyszer csak megérkezett két, talán a 16. vagy a 17. századból származó Rakovszky-verseskötet; a latinul író magyar szerzőket valamiért a szlovák irodalomhoz sorolták. Amikor meg már lehetett az interneten kutakodni, az is kiderült, hogy a Rakovszkyak közül igen sokan foglalkoztak valamilyen szinten irodalommal. Nagy költő nem akadt közöttük, de verseltek, néhányan pedig fordítottak is. Anyám ágán szintén akadt olyan, aki írt, és akit még én is ismertem: a nagybátyám zenés vígjátékait bemutatták néhány vidéki színházban. Szóval kétfelől jöttek az írói gének, ha egyáltalán létezik ilyesmi.
Ahhoz képest, hogy milyen hamar rátalált az írásra, az első verseskötete, a Jóslatok és határidők mégis viszonylag későn, 1981-ben jelent meg. Miért várt ilyen sokáig?
Egyszerűen csak így alakultak a dolgok. A Jóslatok és határidők előtt folyóiratokban már négy-öt éve publikáltam, bár tény, hogy elég ritkán és rendszertelenül. Később sem ontottam magamból évről évre az új műveket. Alapvetően elég lassan író, szöszölő, sokszorosan átgondoló, átíró típus vagyok, ritkán fordul elő, hogy egy vers csak úgy kicsusszan a tollamból, vagy most már inkább a számítógépemből. És mivel meg is kellett élnem valamiből, a fordítás sok időmet és energiámat elvitte. Néhány éve hagytam csak fel vele.
Ezt is fel lehetett azért fogni önálló írói produktumként?
Attól függ, mit fordít az ember. Egy vers fordításában abszolút benne van az ember egyénisége, egy regényében kevésbé, egy barkácskézikönyv vagy szakácskönyv esetében pedig természetesen egyáltalán nem. A versfordítás a legszebb, de egyben a legnehezebb műfordítói munka, viszonylag kevés olyan művelője van, aki maga nem ír, de képes rá. Ráadásul a befektetett energiához képest a versek fordítása igen gazdaságtalan vállalkozás. Ezért eleinte versfordításokat kaptam a kiadóktól, majd „jutalmul” egy-két detektívregényt, később pedig már mindenfélét a vallásfilozófiától a macskatulajdonosoknak szóló tanácsokig. Sok ifjúsági lektűrt is fordítottam. Valódi szépprózát viszonylat keveset, de azok között akadt remekmű is, például Charles Fraziertől a Hideghegy, amely a mai napig az egyik kedvencem. És nyersfordítás vagy közvetítő nyelv segítségével is sokat fordítottam, például a Peer Gyntöt Kunos László nyersfordításának segítségével.