A hely szelleme, szól e rovat címe, és mi tényleg ezt, a hely szellemét próbáljuk évről évre, lapszámról lapszámra tetten érni. A feladat nem mindig könnyű: rövid találkozásokban, beszélgetésekben kutatni az egyedülállót, az esszenciálist, azt a pici eltérést, apró különbséget, amely sokszor sorsszerűen simítja ki vagy éppen metszi barázdásra egy-egy régió, település és a benne, vele élők arcát.
Néha sikerül megérteni-megérezni a lényeget, máskor kevésbé, de mindig akad ezen a beláthatatlanul hosszú és soha igazán végigjárható úton egy-egy olyan megálló, amikor az ember úgy érzi, itt nem is kell semmit keresnie. Mert csak úgy, természetesen együtt van minden: a táj ősök teremtette szelíd mítoszait csendesen öleli körbe az utódoknak a hagyományokat az új utaikon is tisztelő, nemes szabadságvágya.
Olvassa el a Zebegényről szóló cikkeinket itt:
ZEBEGÉNY | Magyar Krónika
Zebegényi ősz, A Duna Zebegénynél, Zebegényi kert – csak néhány Szőnyi István műveinek címei közül. A festőt számtalanszor ihlette meg lakóhelye. „Zebegényben megtaláltam a művészetem kibontakozásához szükséges minden élményt” – írta. Nem ő volt az első, sem az utolsó, akit alkotásra késztettek a Dunakanyar ékszerbozának fenyőkkel szegélyezett, macskaköves és kacskaringós utcái, folyópart melletti, vadregényes szigete, az erdős dombokról nyíló panoráma.
Mindezt persze nem akkor gondolom át, amikor Szőnyi István zebegényi kertjében kaptatok a lépcsőn felfelé. Akkor még csak azt tudom, hogy jó itt menni, félhomályban, a fák között, mintha egyszerre lennék a múltban, a jelenben és a jövőben; ritka, ihletett pillanat.
Fent pedig valahogy még jobban kitágul az idő, vagy nem, mégis inkább megáll: csend van, megnyugtató, a lombok alatt kis színpad, rajta a meztelen emberi test csodája, körben festőállványok, az arcokon összpontosító nyugalom, csak a kezek emelkednek lágyan vagy lendülettel – kit hogy vezérel a bensője – a papír felé.
Csakúgy, mint 1968 óta minden nyáron, amióta a Szőnyi-múzeum első igazgatója, Dániel Kornél Miklós megalapította a képzőművészeti szabadiskolát, nemcsak Szőnyi István, de tágabban a nagybányaiak örökséget is minta- és példaképül véve. Idén az ötvenhetedik évfolyam kezdett, hogy a Szőnyi-ügy és annak részeként a nyári szabadiskola iránt nem kevésbé elkötelezett Köpöczi Rózsa művészettörténész és a meghívott vendégtanárok segítségével ugyanebben a szellemben átélhessék: az alkotás nem csak a beavatottak kiváltsága.
Nézze meg galériánkat a szabadiskolában készült hangulatképekkel:
Nyilván öt nap alatt, amíg egy turnus tart,
senkit nem lehet megtanítani tökéletesen rajzolni,
de nem is ez a célunk.
Hanem hogy átfordítsunk valamit a lelkekben.
Olyat még nem láttam, hogy innen
ne boldogan ment volna haza valaki.
– mondja Knyihár Bence. „És nem feltétlenül azért, mert övé lett a hétvégén a legszebb alkotás, bár ez nyilván eleve szubjektív, és mi mindenkit kizárólag saját magához mérünk. Inkább, mert felszabadító érzés legalább egy kis időre kilépni a hétköznapi kötöttségekből, lebontani a korlátainkat, reggeltől estig művészetről beszélni és közben igazi közösségre találni” – teszi hozzá.
A pécsi képzőművész 2014 óta tart kurzusokat a zebegényi szabadiskolában, ezen a nyáron Csató József festő-, illetve Sallay Dániel grafikus-szobrászművésszel párban tanultak éppen annyit a hallgatóktól, mint ők tőlük. És ez, vagyis hogy az oktatók hosszú éveken át visszajárnak, egyáltalán nem szokatlan, ahogyan a diákok legalább fele is régi szőnyis.
A tudatosan a művészpályára készülők mellett van, aki itt vett először a kezébe ceruzát, és ma már otthon is egyre többet rajzol, más az időközben felnőtt lányát is hozza, és olyan is akad, akit nyelvtanárként az első szabadiskolás nyár csalt Budapestről a Dunakanyarba lakni.
Sokféle ember sokféle indíttatással tizennégytől akárhány éves korig ítélkezés nélkül, békében és szeretetben – a Szőnyi-kert és benne az iskola igen ritka sziget a 21. században.
