AktuálPoétika – Makáry Sebestyén

2021-ben megjelent első köteted, a Delta számos jó kritikát kapott. Hogy érintett ez téged? Megerősített abban, hogy jó úton jársz, vagy nem dőltél be a szirénhangoknak, és a saját sugallataid szerint léptél tovább?

A szirénekkel úgy állok, ahogy Odüsszeusz is állhatott a hajója árbocához kötözve. Szeretném is hallani a hangjukat, de el is kéne kerülni őket. A hétköznapokban annyi tüske és botladozás piszkál (főleg mióta elhagytam a fatelepet), hogy megnyugtató – még ha bennem fel is merülnek kérdések a kötettel kapcsolatban –, hogy legalább az irodalmi szcénában befogadó közegre talált az elmúlt jó néhány évem munkája.

Miközben tele vagyok hiányossággal, érzékelek a szűkebb-tágabb környezetemben egy bizalmat is, amit egyrészt nem egészen értek, másrészt ezért a bizalomért tényleg hálás vagyok: az, hogy megbízunk egymás munkájában, gondolkodásában, termékeny és biztonságos közeget teremt, ahol jól érezhetem magam.  

Mikor kész lett a kötet, arra gondoltam, hogy most legalább két évig nem szeretnék új kötetre gondolni, csak írjam, ami eszembe jut. Valami kötetszüzességre vágyódtam, egy szabadságra, ami – akár a pozitív kritikák által is ­– veszélyeztetve van. Az új-kötetre-nem-gondolás nagyjából sikerült, és hogy némiképp viccel zárjam: a szirénhangok és saját ötletek helyett épphogy a másoktól érkező sugallatok vezettek tovább.

Ahogy fentebb emlegetted, sokáig éltél favágásból. Ez viszonylag rendhagyó foglalkozás költők körében. Milyen hatással volt rád költőileg a kétkezi munka, az anyaggal való közvetlen kapcsolat?

Mindig hálás leszek Főni Lacónak azokért az évekért, amelyeket a fatelepen tölthettem. Talán a sportolói múltamból is fakad, de inkább általános emberi szükségletként tapasztalom a fizikai munkára való igényt. Egyszer egy ezermester öreggel dolgoztam, ő mondta azt, hogy a fizikai munka adja meg az ember egészséges önbizalmát. Ahogy az ember elveszíti az anyaggal való kapcsolatát, bizonytalan lesz a világban. Nem akarom az egészséges önbizalmat kisajátítani, abszolutizálni az öreg kinyilatkoztatását, de a verseimben lévő magabiztosság a favágás magabiztossága. Mert magabiztosság nélkül nem születtek volna azok a versek. A Delta megjelenése után nem sokkal megszűnt a fatelepi munkalehetőségem, és a hogyan tovább, az önelvesztés és az önkeresés (mind poétikailag, mind személyesen) vagy egy évre letaglózott (elvégezve az előpuhítást – kis költői túlzással – a tanári kegyelemdöféshez).

Úgy néz ki, „városi ember” leszek. Vajon városi verseket is írok majd? Ez azért elég ijesztő kihívás lenne. De valójában idáig is városi voltam, csak nem akartam tudomást venni róla.

Egyik publikálásomkor a szerkesztő elismerésnek szánt mondata – miszerint megfogja a fatelepi világ ábrázolása, és a közegidegen, szofisztikált hang kontrasztja – fájó szembesítésként hatott. De igaza volt, vendég voltam a fatelepen. Ha már heti négyszer lenn voltam, úgy éreztem – mint annyi más szituációban –, hogy nem vagyok a helyemen. Mindez nem érvényteleníti a verseket, csak rámutat a helyzetem átmenetiségére. Mert akit megcsíptek a fatelep pókjai, az már városi se lehet egészen.

Irodalomtanárként dolgozol. Hogy látod, hogyan rezonálnak a nebulók manapság a költészetre?

Ezt nehéz megmondani, mert nem költészetet tanítok (te jó ég, hogyan is lehetne azt tanítani?), hanem irodalom- és kultúrtörténetet, szövegelemzési módszertant, íráskészséget és mindennek peremén ön- és világismeretet. (És ez tényleg tud olyan kiábrándító lenni, amilyennek tűnik.) A költészet az óra vakfoltja. Akár egy madáré, ami jobban lát oldalra, semmint előre.

Viszont arra is emlékeznem kell, hogyan rezonáltam én középiskolás koromban a költészetre. Nagyjából sehogy. Bár a közepe-vége felé a vallás és a filozófia megfogott. Valószínűleg későn érő vagyok, annyi viszont biztos, hogy találkoztam az iskolában költészettel. Most, hogy tanítom a verseket, sokszor ráébredek, hogy jé, én ezeket tudom fejből. És akkor is tudnám, ha most nem jönnék rá, hogy tudom. Pálfai Remig, volt latintanárom tette fel azt a tanári sikerességre vonatkozó költői kérdést, hogy hány tanítvány állt Jézus keresztje alatt? És a dolog persze azért is nehéz, mert nem vagyok Jézus. De az én gimnáziumi és általános iskolai tanáraim is mutattak valamit, ami idővel elindult bennem. Persze vannak a diákjaim közt korábban érők, vagy egyszerűen tudatosabbak, akik már középiskolásként ráéreznek valamire, és nagyon klassz gondolataik vannak, olyan szövegeket írnak és olvasnak, mint én huszonévesen. Ez nagy öröm tanárként, mert ha nem csak az ötöskényszer hajtja a diákot, ott valami ősi és szent dolog történik.

A „romlás mítosza” ezen a téren nem állja meg a helyét. „Ezek a mai fiatalok” kellően értelmesek és kellően értelmetlenek. A romlás, ha van, ennél rejtettebben működik. Azért az is egy érdekes kérdés lett volna, hogy hogyan rezonálnak a mai felnőttek a költészetre. Valószínűleg a fiatalok verik őket. Sokszor engem is.

Tanulmányaim során, most, a tanárságból tanulok a legtöbbet. Költészetről, irodalomról, arról, hogy hogyan lehet erről beszélni, de inkább a diákoknak kéne beszélni, szóval hogyan lehet átadni a szót, hogyan lehet elveszíteni a fonalat, aztán valahogy mégis folytatni, és mindeközben fegyelmezni, meg értékelni…

Szóval ez is rendes, izmos munka, akár a fatelepi; még nem megy egészen, de szerencsére segítenek a diákok, együtt tanulunk.

A Delta óta milyen irányokat vett a költészeted? Min dolgozol?

Az utóbbi, most is tartó alkotási periódusom legerősebb szövegélménye a nagyapámmal készített interjúsorozatom. Mikor nagyapám meghalt, elővettem az akkor két-három éves felvételeket, szerkesztgettem, begépeltem: már önmagában is nagyon izgalmas volt, de általánosabb szinten ráébresztett, hogy bármely nyelvi megszólalás nagyobb figyelem alatt különösen érdekessé válik. Aztán írtam egy verset, amit nagyapám szavaival fejeztem be. De nem a kombinatorikus montázsolási lehetőségek mozgattak, hanem hogy elkezdtem másképp gondolni a versre. Rengeteg új lehetőség nyílt (persze csak számomra új), úgymint valós- és álidézetek, vagy valós és fiktív megszólalók használata, párbeszéd a versben, humor és tabupiszkálás (már ha egyáltalán áll még valamilyen tabu ebben a világban). Egy olyan igényem is támadt, hogy legyen a vers vitalizáló hatású: igaz, a jó versek mindig felvillanyoznak, de én egyszerűen csak arra gondoltam – miközben nagyapám vaskos humora dolgozott bennem –, hogy nevessenek a versen az emberek, és töltse el őket az életkedv. Évekkel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ilyet fogok írni, de némelyik tényleg jó lett.

És mindemellett ott volt még az első (tavalyi) tanári évem ihlető ereje is, ami a tanított szövegek és a korábban soha nem tapasztalt fáradtság vadházasságában fogant. Ahogy Kosztolányi írja: egymás hegyén-hátán nőttek belőlem a bolondgombák. Fel is hagytam a teljes állással, mielőtt megőrülök. Összerázódott a korábbi kontemplatív irány, miközben meg is maradt, és át is alakult. Még nagyobbrészt rejtőzködnek ezek a szövegek a számítógépem bugyraiban, de lassan kikívánkoznak, hogy unkafoltos hasukat a napon süttessék. A háttérzajból jönnek – ez is a munkacím. De úgy érzem, kissé túlhangsúlyoznom a különösebb darabokat: a versek jó része egyszerűen éli béka-életét, és csak egyszer-egyszer mutatja meg tekergő vörös foltjait.