Az AktuálPoétika című sorozat elé
Interjú Korsós Gergővel
Mesélj a költői indulásról és a közegről, amelybe beleszülettél.
Az első élményem a versekkel az, hogy mondom őket. Hatéves koromtól az érettségiig versmondó versenyekre jártam. Először Szekszárdon, ahol általános iskolás és gimnazista voltam, aztán később máshol is. Ez talán azért is fontos, mert most meg mondva írom őket. Így talán könnyebb észrevenni, ha valami nem igaz. Fontos megemlítenem Baka Tünde nénit és a Baka István összművészeti emléktáborokat. Kicsi voltam Baka költészetéhez, nem nagyon értettem, de a Szentpéterváron újra című versből két sor az egyik táborból nagyon megmaradt: „Mikor Péter-Pál tornya tűjén végig / Isten hasából arany vér csorog.” Éreztem, hogy na ez már valami, kezdeti, farigcsált kis verseimhez képest. Volt persze egy József Attila-epigon korszakom is. De kinek nem? Végzős gimnazista koromban megírtam egy szentjánosbogár szerelmi vallomását egy ganajtúró bogárhoz. Ott tört el bennem, illetve kezdődött el valami.
Mik voltak a meghatározó olvasmányélményeid? Mikor „csodálkoztál rá” a kortárs költészetre?
Baka István már egészen korán megvolt. És egyre jobban szeretem. Szerepverseiben előkerül Yorick, Liszt Ferenc, Széchenyi, és alteregója, Sztyepan Pehotnij is. De ezek sosem csak öncélú játékok, Baka ízig-vérig forradalmi költő, aki forradalmisága mellett sosem felejtett el jó verseket írni. Aztán mivel inkább egy szerencsétlen, furcsa gyerek voltam, adta magát a sci-fi és a fantasy. Harry Potter, Eragon, A Gyűrűk Ura, Solaris… Hamvas Bélától a Karnevál. Imádtam szabadságát, humorát, pontosságát a könyvnek. Samuel Beckett abszurd drámái. Ami a kortárs költészetet illeti: tizenhét éves korom körül beírtam a laptopba, hogy „kortárs versek”. Úgy voltam vele, ha már írok, illene megismerni kollégáimat. Enyhe sokkot kaptam anno, hisz Baka formailag elég kötött nyelvet működtet, az olvasott szövegeknek pedig se fülük, se farkuk nem volt. Ezt persze már máshogy látom, de mindenesetre azt most is tartom, hogy túl hétköznapinak tűntek nekem. Akkor még nem olvastam Szőcs Gézát meg Kemény Istvánt. Szóval naivan elhatároztam, hogy írok egy verseskötetet, tele űrhajóval, mágiával, és majd jól megmutatom. 2019 nyarán Versek szódával alkotótábor, majd Kóspallagi írótanya. Utóbbiban fellépőként Szálinger Balázs és Vajna Ádám is jelen volt, akik nagyon-nagyon sokat segítettek. Majd a Hajdúböszörményi írótáborok. A szűk értelemben vett szcénát, a fiatal kortárs irodalmat ezekben a táborokban ismerhettem meg.
Verseid szokatlanul tágas térben mozognak, sokszor előkerül bennük a világűr, űrhajók bukkannak fel, olykor földönkívüliek is. Mi az, ami ennyire vonz „fölfelé”?
A félelem a valóságtól. Eleinte az egész univerzumot szerettem volna megénekelni, de rá kellett jönnöm, hogy ebből csak öncélú hülyéskedés lesz, ha egyik szememet nem tartom közben a Földön is. Érdekel, hogy lehet-e egy abszurd, elemelt vershelyzetből mégis a közös valóságunkkal párbeszédbe lépni. Egy ismert szerzőtől olvastam, már nem tudom kitől, hogy az abszurdban szeretné meglátni a hétköznapit, és fordítva. Szerintem ez tök izgalmas és tök jól hangzik, ellopom.
Szerinted mennyiben változott meg a költészet szerepe a 21. században? Mit gondol erről egy mai pályakezdő?
Nagyon sok minden a Facebookon, a közösségi médiában zajlik. A jelen levés kényszere. Mikor kell hozzászólni, kell-e hozzászólni… Kimaradsz, lemaradsz. Jó, ha tudnak rólad, de az ötödik poszt helyett, lehet, hogy jobbat tesz az ember magának és a világnak, ha lekapcsolja magát az egészről. De ez máris kicsit öregesen hangzik. Mindenesetre nagyon könnyű elveszteni a fókuszt, miért is csináljuk ezt igazán. Örülök, hogy generációmban felértékelődött a közösségek szerepe. A Késelés villával irodalmi eseménysorozatnak egész nagy vonzása van már. Persze megvannak a kicsinyes háborúskodások, ennek ellenére jó havonta egyszer közösen az irodalomról, társadalomban betöltött szerepéről, jövőjéről, illetve saját jövőnkről gondolkozni.
Min dolgozol? Mik a terveid?
Szeretném befejezni készülő verseskötetemet. Szeretnék nem megőrülni. Kifejezni hálámat magyartanáraimnak, akik olvasót és költőt neveltek belőlem. Szeretném, hogy az irodalom ne csak egy kis csoport játéka legyen. Szeretem a pátoszt, szóval: szeretnék valami nagyot, valami szívdobogtatót csinálni.
Korsós Gergő: Elmennék hozzád, mint Kisfaludy Sándor
Rózájához Gógánfára,
s bár évek óta nem láttuk egymást,
esküszöm, megkérném a kezedet.
Még ha a Szegek vidékén laknál is,
mindentől távol, a Barlahidai-tó közelében,
hová szúrós fenyők között vezet az út.
Ahogy ezt kell, ahogy ezen a vidéken szokás,
kesergősen regélném el szerelmemet,
hisz imádjátok Kisfaludy Sándort.
Nyakamba kapnálak, és meg sem állnánk,
míg nem láttuk mind a karácsonyi
fenyődömpingből élő falvakat,
amilyen a tiéd is,
meg a borostyánutat, a TV-tornyot,
és a Kis-Balaton nádasában megbújó vidrát.
Szép lenne, milyen kár,
hogy mint Gógánfán Róza,
te is nemet mondanál nekem.
Szabadkoznál, hogy kedves srácnak tartasz,
de alig ismerjük egymást,
és ez így nagyon hirtelen.
A kosár után ugyanolyan szomorú lennék, mint Kisfaludy,
ha nem szomorúbb, de milánói várvédés és raboskodás helyett
legfeljebb szétrúgnék egy villanyoszlopot.
Hátha megsajnálsz, ha eltörik a lábam,
és belátod, mielőtt megárvulsz, mint Róza,
hogy mégis én, csakis én kellek neked.
A vers először a Jelenkor folyóiratban jelent meg.
Két táskával érkezett Finnországba feleségével, Zsuzsannával Kovács-Balogh Tamás a kétezres években – 2024 júniusában az általa vezetett Rikalan Krouvi éttermet a Chaîne Egyesület, a világ legrégebbi gasztronómiai világszervezete a legjobbak közé választotta. Az étteremben csak helyi gazdálkodókra támaszkodnak. Tamás úgy tekint a hivatására, hogy Isten adja azokat a tiszta alapanyagokat, amelyekből ételeket készíthet.
Anya főz, hajtogat, csomagol, blogot ír, klubot vezet, online oktat, és állandóan tanul. Anya sosem adja fel, jöjjön pánikbetegség vagy skarlát. Anyát Kovács-Mihócza Orsolyának hívják, van öt gyereke, a többi pedig a cikkből kiderül.
Együtt és egyedül, küszködve vagy szárnyalva, sikerrel és kudarcok mentén. Az alkotás klasszikusan egyemberes misszió, még akkor is, ha két művész köt szövetséget és alapít rá családot. Borbás Dorka és Lukácsi László harminchat éve él együtt és alkot egymás mellett.
Gimesi Dórával, a Budapest Bábszínház dramaturgjával és művészeti vezetőjével az Amikor mesélni kezdtek a fák című, különböző történelmi korszakokat érzékenyen bemutató mesekönyvének megjelenése apropóján beszélgettünk budapestiségről és szegediségről, nemzedékek egymáshoz kapcsolódásáról és arról, hogy szülőként soha nem késő kopogtatni a kamaszok mély belső világának ajtaján.
Regényes életút, amelybe belefér bodrogközi „kívül magyarság”, elméleti matematikai doktori, ősinternetből digitális csúcsbiznisz, öt hektár háborítatlan mikrokozmosz és évente másfél millió kézzel szedett bogyó is. Eddig. Tkacsik Márta, a budajenői Patikakert alapítója kiszállt a virtuális világból valóságot teremteni. Interjú.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
