Ide belépni felér egy időutazással.
Ez a mesterség és mi, mesterek valahogy itt maradtunk hatszáz évvel ezelőttről. Azóta nem sok minden változott a szakmánkban. A hegedűkészítés azon kevés foglalkozás egyike, amit a gép sosem fog tudni igazán végezni az ember helyett. A fa élő anyag. Még akkor is él, ha már meghalt. Bármennyire furcsa, minden darab fa másmilyen. Egy rönkön belül két hasábnak is annyira eltérő tulajdonságai vannak, mintha máshonnan származnának, ebből kifolyólag a hegedűnek is más formája, vastagsága, íve kell hogy legyen. Ez az, amivel a gyárak nem tudnak mit kezdeni. A gyár abban jó, hogy azonos anyagból milliméterre, grammra pontosan ugyanolyan tárgyakat készítsen. Ez a hegedűnél nem működik. Egy hangszernek ahhoz, hogy igazán jó legyen, körülbelül nyolcezer érintésre van szüksége. Nyolcezer finom érintés alatt válik a hasáb hangszerré. Ha egyáltalán.
Nem egyértelmű, hogy azzá válik?
De még mennyire, hogy nem. Mikor hasítunk egy darab fát, először azt kell megtudnunk, lesz belőle hangszer vagy nem lesz. Ezt valami nagyon furcsa módon elárulja a fa. Elárulja a hasadásaiból, a szálsűrűségéből, az illatából. A fa súgja meg nekünk, lesz-e, és ha igen, hogyan lesz belőle jó hangszer, csak meg kell tanulni meghallani a hangját.
Ez a fajta kommunikáció tanulható egyáltalán?
Tanulható, de nehezen tanítható. Gondoljon bele, ha megfogok, megütögetek egy hegedűt, abból rögtön rengeteg üzenetet kell kiolvasnom. A sok kis darabból álló test egy akusztikai erősítő, de ugyanabban a pillanatban akusztikai káosz is. Ezt a káoszt kell harmóniába hoznom. Ezt részben a vastagság alakítgatásával érem el. Minden műszer nélkül formálom meg ezeket a domborulatokat az alapján, hogy úgy látom, úgy érzem, azt mondatja velem a tapasztalatom, az adott fához az adott formák és méretek a legjobbak. Ezt a tapasztalatmennyiséget nem lehet átadni, de meg tudom mutatni az utat, amin végig lehet menni.
Mit lehet tudni azokról a fákról, amelyekkel kapcsolatba lép és dolgozik?
A káva, a hát és a csiga mindig habos jávorból, a tető, a rezonáns pedig fenyőből készül. A legjobb minőségű jávor Bosznia hegyeiben nő, én is onnan veszem, csakúgy mint egykor Stradivariék. Van persze habos jávor a Bükkben, Kanadában és Finnországban is, de egyik sem olyan minőségű, mint a boszniai. Valahogy ott olyan a föld, olyan az éghajlat, olyan módon nő a fa, hogy nagyon sűrű szálú, kompakt anyagú lesz, épp, amilyen a jó hegedűhöz kell. A fenyő pedig észak-olaszországi luc.
Az ezerhatszáz méter felett növő példányok közül is azokat szoktuk választani, amiket állandóan fúj a szél, mert azok sokkal rugalmasabbak, ellenállóbbak, erőteljesebbek, jobban keltik a rezgéseket.
Ha megvan a megfelelő alapanyag, onnan még négyszázötven órányi, azaz két-három hónapnyi munkám van vele. Utána már megszólal a hangszer, de még mindig kell valaki, aki megtanítja neki, hogy ő nem doboz, hanem hegedű.
Mindig előre tudja, ki lesz ez a valaki?
Az az igazi, ha megrendelésre dolgozom, és megismerem a hegedű első gazdáját, mert az ő személye is hatással van rám, és ez beleépül a hangszerbe.
Ha ilyen nagy munkával jár egy hegedű elkészítése, akkor nem nehéz az elengedése?
De, nagyon. Vagyis régen az volt. Aztán átértékelődött bennem ez a dolog. Egy hegedű élettartama négyszáz év. Ilyen szempontból az, mi történik vele az első pár évben, évtizedben, amíg én is követhetem a sorsát, nem fontos. Azt szoktam mondani, mikor odaadom a hangszert a tulajdonosnak, hogy táncba viszik a leánykát. Aztán majd úgyis lekérik, kézről kézre adják, én pedig nem fogok tudni róla. Ez így van jól.
Ha ennyire távolról érkezik a fa, tulajdonképpen honnan lehet olyan biztos a történetében?
Hát onnan, hogy szabadkai születésű vagyok, harmincéves koromig ott is éltem, ismerem az összes bosnyák kereskedőt, aki fával foglalkozik. Olaszországban is vannak cimborák, akiknek erdőjük van. Több mint negyven éve vagyok a szakmában, bejáratott dolgok már ezek.
Mesélne kicsit a szabadkai időkről?
Jaj, nekem nagyon boldog gyerekkorom volt! Sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy nem Magyarországon élünk. Mindenki magyarul beszélt körülöttem. Amikor először hallottam szerb szót, azt hittem, külföldiekkel találkoztam. Ha délelőtt végigmentem az utcán, minden ablakból különböző zeneszó kísért. A Szabadkai Filharmónia tagjainak nagy része azon a környéken élt, ahol mi. A gyakorlásuk megtöltötte a környéket. Nagyapám és nagybátyám hegedűs, édesapám a filharmónia bőgőse volt, közben tanított is a zeneiskolában, jómagam pedig fuvolista lettem.
Miért nem vonós?
Mert a fuvoláé a világ legtökéletesebb hangja. A hang etalonja az emberi hang. Minden hangszer azt próbálja utánozni, és talán a fuvola képes erre a leginkább.
Mégsem fuvolaművészként ismerjük, és nem is a fuvolajavító műhelyében ülünk.
Hatéves voltam, mikor apámmal elvittük szőröztetni a vonóját a szabadkai Dudás Lajos bácsihoz. Mikor beléptem a hegedűkészítő műhelyébe, úgy éreztem, hazaértem. Tudtam, hogy itt a helyem. Attól a pillanattól kezdve – bár még fuvoláztam, befejeztem a tanárképző főiskolát, és jártam az elektrotechnikai egyetemre is – mindig hangszereket készítettem, azon belül is hegedűt, mert azt a legnehezebb megszelídíteni. Magával ragadott ez a világ, még úgy is, hogy a szüleimet ezzel megrémisztettem.
De hát ők is zenéből éltek.
Anyukám nem. Ő nővérként dolgozott, és meggyőződése volt, hogy a művészet keserű kenyér. Ennek ellenére mikor befejeztem az iskolákat, kiosztottam nekik a diplomáimat, és közöltem, hogy én most megyek tovább hangszert készíteni.
Addigra már ki is tanulta a mesterséget Dudás Lajos bácsi mellett?
Nem, mert nem engedte, hogy a tanítványa legyek. Nem fogadott tanítványt. Azt a hibát azonban elkövette, hogy azt mondta, ha van kérdésem, bármikor feltehetem neki. Hát én egy héten tízszer kopogtam be hozzá a kérdéseimmel, szóval titkon mégis mellé szegődtem. A halálos ágyán pedig megfogta a kezemet, és azt mondta: „Lacikám, az én gondolataim benned fognak tovább élni.” Ez olyan útravaló volt, ami meghatározta az életemet.
Mi az önben tovább élő gondolatiságnak a lényege?
Olyan fajta szemléletet mutatott, amit én is próbálok átadni a zeneművészeti egyetemen a diákjaimnak. Ebben benne van a német precizitás, az olasz szabadság, ezt a kettőt pedig körülöleli az egyazon pillanatban nagyon szabad és nagyon kötött magyar szellem. Így lehet egy tökéletes, mégis ember alkotta valamit készíteni.
A határontúliság befolyásolja bármilyen módon ezt a magyar szellemet?
A magyarság ilyen szempontból egyetemes, viszont a határon túli magyarok nagy szerencséje, hogy mivel más kultúrában nőttek fel, nyitottá és befogadóvá válhatnak, ha integrálni tudják és helyesen élik meg, amit megélnek. Az, hogy én öt kultúra találkozásában nevelkedtem, és tudok például bosnyákul, sokat segített nekem, hogy a hegedűimen keresztül pontosabban ki tudjam fejezni magam. Ennek köszönhettem azt is, hogy mikor Törökországba utaztam, és szúfikkal találkoztam, nem voltam teljesen idegen.
Hogy találkozott ilyen érdekes figurákkal?
Imádtam utazni, és bárhová mentem, mindig a zene vitt. Ha hallottam egy izgalmas dallamot vagy egy addig ismeretlen hangszer hangját, annak utána kellett járnom. Mikor például meghallottam, hogyan szól a nej, ami egy fuvola, addig mentem, amíg Törökország középső részében nem találtam magam, ahol egy mester avatott be az elkészítésének a titkaiba.
Mi volt az utazások során a legizgalmasabb élménye?
Nem lehet ilyet mondani. Minden tapasztalat hozzám tett valamit. Látni egy flamencotáncosnőt, amikor úgy gyakorol a szobájában, hogy nem tudja, nézik, leevezni a Lieseren egy lélekvesztőn, Ausztriában a tengerszemen kajakozni, szerzetesek között élni mind izgalmas, összehasonlíthatatlan élmény. Mind meghatározta, hogyan gondolkodom, fejlődöm, mik azok a dolgok, amiket értékelek és értek.
Megismerni a világot és megismerni önmagunkat a két legfontosabb feladatunk, a végén pedig világossá válik, a kettő célja ugyanaz: megismerni a Teremtőt, és ezáltal közelebb kerülni hozzá.
Ezeket a tapasztalatokat, felismeréseket pedig mind bele lehet építeni ebbe a hegedű nevű dobozba. Úgyhogy ez óriási ajándék.
Mire gondol, miközben alkot?
Jelen vagyok. Azt gyakorlom, hogy mindig jelen legyek abban, amit csinálok. Ha iszom egy pohár vizet, akkor abban. Akkor arra figyelek, hogy érezzem a víz ízét, azt, ahogy lecsorog a torkomon, ahogy hűsít. Ha vések, akkor arra koncentrálok, mi történik, mikor a véső az anyaggal érintkezik azon a ponton, amit én nem látok. Olyankor arra törekszem, hogy százszázalékosan véssek, ne legyen semmi más a világon, csak a vésés. Fontos a szakma és az élet szempontjából is, hogy mindig abban legyek jelen és érezzem jól magam, amiben épp vagyok. Ennek eredményeképp születik meg az a belső béke, ami a hegedűkészítés célja. Azért készítek hegedűt, hogy boldog, kiegyensúlyozott ember legyek. Ez a mesterség az egyik legtökéletesebb út az önismerethez. Olyan, mint az El Camino volt számomra. Ott ahogy tettem egy lépést kint, úgy tettem egy lépést befelé is. A külső és a belső utazás és munka mindig együtt jár. Itt is, miközben dolgozom a fán, dolgozom magamon. Én készítem a hegedűt, de a hegedű is készít engem. Ezért tökéletes ez a dolog, de épp ezért elég magányos. Ketten formáljuk egymást, és viaskodunk, de ebből kívülről csak kevés látszik. Egy biztos: az én legnagyobb mesterem a fa.
Önnek a fa, számos diáknak azonban ön a mestere. Van elég utánpótlás?
A futószalag uralta világban igenis sokan akarnak még ezzel a csoda módon megmaradt mesterséggel foglalkozni. Ha kicsit körbenézünk, azt látjuk, hogy rengeteg minden ellenáll az aktuális trendnek. Alapvető, hogy az ember ne szakadjon el a természettől. A saját természetétől, illetve a teremtett világtól, és merje követni a vágyait, még ha a divat mást diktál is. Azt látom, születnek olyan lelkek erre a földre, akik érzékenyek ezekre a finom dolgokra, és még ha ellenárban is, megtalálják azt a fajta tevékenységet, amiben ki tudnak teljesedni. És vannak bizony lelkek, akik a hangszerkészítésben találják meg ezt. Az én osztályomból senki nem gondolkodik semmilyen gépesítésen. Fogni akarnak, érezni, tapasztalni. Én pedig mindent örömmel megosztok velük, hogy segítsek nekik. Mivel az én mesterem, akiről már meséltem, a Dudás Lajos bácsi – áldja meg az Isten! – nagyon kacifántos ember volt, és nem akart tanítani, én elhatároztam, hogy ennek pont az ellenkezőjét fogom tenni. Bárki jön ide tanácsért, annak a legjobb tudásom szerint válaszolok. Nincsenek titkaim.
Bevált ez a hozzáállás?
Megbizonyosodtam róla, hogy ez a jó. Az emberek azt hiszik, minél többet vesznek el, annál több lesz nekik. A világ mindenkit erre kondicionál gyerekkorától fogva. De aki kipróbálja ennek a fordítottját, az meg fog lepődni. Valójában minél többet adok, szeretetet, ölelést, tanítást, jóságot, annál több érkezik hozzám. Nem lehet tudni, honnan, de valahonnan megérkezik. Én így élem az életem, és mindig van mindenem. A legjobb alapanyagokból, a legalkalmasabb szerszámokkal dolgozom, és a legszebb helyen lakom a világon.
Hogyhogy Zebegényt választotta otthonául, ha ennyire szerette Szabadkát?
Azért jöttem el Szabadkáról, mert harmincéves koromra tizenhárom behívót kaptam a délszláv háborúba. Már akkor is az ártás nélküli lét pártján álltam, így végül egy bringával és pár szerszámmal átjöttem a határon. Innentől számított négy nap múlva már megvolt a munkahelyem Pesten. A metró szele elém fújt egy szórólapot, amin az állt: Akkord Galéria – hangszerek javítása. Elmentem hát oda, és fel is vettek. Gondviselésszerű volt, mint az egész életem és mint a Zebegényre való rátalálásunk a párommal. Szabadka csodálatos hely, az ember azt érzi, hogy burok védi azt a várost. Egy burok, amiben időtlenség, nyugalom és béke honol. Sokfelé éltem a világban, de Zebegény volt az egyetlen hely, ahol ugyanezt a burkot éreztem.
Itt semmihez sem fogható nyugalom van. Ha létezik a béke szigete, akkor Zebegény az. Ráadásul magának a névnek is különleges a rezgése.
Annyiszor kirándultunk emiatt erre, hogy végül kitaláltuk: ideköltözünk. Onnantól minden magától értetődően ment. A patak partján álló házat is szinte tálcán kínálták nekünk. Ez hét éve történt, azóta jó minden. Csak nevetek az egészen, hogy mekkora istencsodája, mekkora ajándék ez a Zebegény nekünk. A párom is művész, szövéssel foglalkozik, a két műhely és mi is tökéletesen megvagyunk itt egymás mellett. Nem véletlen, hogy Zebegényben ennyi művész él, hogy itt festett Szőnyi István, és az sem, hogy már az 1200-as években kolostor állt itt, és remeték is laktak erre. Már akkor is áradt innen valami erő, amin ezer év sem fog. Már akkor is tudták, hogy nagyon jó itt alkotni. Vagy semmi mást nem csinálni, csak létezni. Azt tökéletesen lehet itt. Lenni.
Lakatos László feleségével, Raáb Rózsa gobelintervező-kilimszövőmesterrel készült interjúnk itt olvasható:
