Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Földházi Árpád, Muray Gábor
Brassai Dóra és U. Nagy Gábor külön utakon érkeztek, de együtt találtak közös otthonra az Őrség közvetlen szomszédságában – elmesélik, hogy élik meg a környezet által kínált lehetőségeket és szabadságot.
Már épp kezdenénk hozzászokni az Őrség jellegzetes, apró falvak, sűrű erdők és tágas rétek alkotta mozaikmintázatához, amikor mintha maga a táj ösztönözne lassításra eltérő rendezettségével. Minden dombra jut egy ház, körülötte rét vagy gondozott kaszáló, majd egy újabb domb, egy újabb egység követi. A Vendvidékre, pontosabban Orfalura érkezünk, az egyik dombtetőn álló házról pedig már távolról látható, hogy nem szokványos elgondolás mentén épült: a fa- és téglaanyagok egyedi párosítása mellett az üvegfelületek rendhagyó használata, illetve a terek elosztása is a hosszított L alakú elrendezés különlegességét mutatja.
Csodálkozni persze nincs okunk, hiszen a tulajdonos, U. Nagy Gábor Ybl Miklós- és Kós Károly-díjas építész méltán híres a hagyományt újraértelmező, izgalmas megoldásairól. „Kevésnek tartom azt, amikor valaminek egyetlen képlettel le lehet írni a lényegét. Ilyenek az egyértelmű házak is. Ezek nem vonzanak, mert az életünk sokkal színesebb, gazdagabb ennél: azok a dolgok foglalkoztatnak leginkább, amelyek egy adott helyből, kultúrából alakulnak ki. Ebből következhet ugyanis az a fontos kérdés, hogyan lehet egy médium – esetemben az építészet – segítségével fenntartani a világ kulturális folytonosságát” – magyarázza, miközben a házat körülölelő rétről a hangulatos, egyik oldalán üvegfallal leválasztott terasz mentén besétálunk a tágas étkezőbe.
Körbenézve azon gondolkodunk, vajon a rögtön érezhető otthonosság a részletekben rejlik, vagy a gondosan válogatott berendezés és a precízen megtervezett terek szolgáltatják. „Ha a hasamra kellene ütnöm, tíz-tizenkét ház anyaga lehet benne ebben az egyben” – nevet fel az építész, majd sorolja: Szentgotthárdon nagyjából egy időben bontottak le egy katolikus plébániát és egy evangélikus parókiát, onnan érkezett a bontott tégla és a faanyag egy része. A tölgyfa boronagerendák és még jó néhány alkotóelem egy letenyei-hegyi présházból származik, néhány ajtó egy kerkafalvai házfelújításból, egy-két különleges darab egy kedves baráttól, és így tovább. „A ház egyébként újonnan épült. Először csak gyűlt az építőanyag az erdő szélén, majd nagyjából három év alatt nyerte el mostani formáját, és persze koránt sincs kész. Most épp a télikert kialakításán dolgozunk” – mondja.
„Igen, mindig van mit alakítani, de közben jó ránézni a számtalan forrásból származó tárgyra. Azt mesélted, Gábor, hogy az ebédlő székeit kinek, pontosabban kiknek köszönhetjük? Az eredetit egy felsőszölnöki házban találtam, majd annak szerkezeti mintájára egy kedves bácsi készítette el a többit, a támlát pedig egy ottani néni alkotta kukoricacsuhéból. Mindketten megözvegyültek már, és a mi kis »feladatunknak« köszönhetően találtak egymásra” – lép az asztal mellé mosolyogva az építész felesége, Brassai Dóra, s közben házi levendulaszörpöt és egy sajtkollekciót varázsol elénk. Friss gomolya, érlelt, krémes szeletek, mellettük szezonális gyümölcsök. „Most ezek vannak éppen készleten, de általában öt-hatféle sajtot készítek” – mondja Dóra. Férjétől eltérően a gazdálkodásban találta meg a harmóniát. Tizenhat éves kora óta tart kecskéket, egy rövid szünet kivételével, amíg építkeztek. „Nem tudom megmagyarázni a kötődésemet. Általános iskolás koromban állatorvos akartam lenni, de lebeszéltek róla, mondván, ez inkább férfiszakma. Próbáltam más irányt, mivel kifejezetten érdekel a népi kultúra, oktattam néptáncot is, de valami mindig visszaterelt az eredeti cél felé.”
Kettejüket pedig eltérő utakon, de a vidék szeretete vezette egymás irányába: Gábort egyidejűleg vonzotta az idő és a kultúra komolysága, valamint a táj szabadsága és szellemisége, Dórát pedig a tudat, hogy az országnak ezen a pontján még mindennek megvan a helye és az ideje. „Nem együtt, de nagyjából egy időben érkeztünk, Dóri Esztergomból, én pedig Budapestről, mindketten még az előző házasságunk révén. Amikor találkoztunk, nekem három, neki két gyermeke volt, majd született két közös is. Furcsának tűnhet a kifejezés, de én tulajdonképpen egy félreértés miatt költöztem ide. Úgy gondoltam ugyanis, hogy egy élő vidékre érkezem, majd kiderült, hogy ez tulajdonképpen egy hibernált állapot” – fogalmaz U. Nagy Gábor arra utalva, hogy az ötvenes-hatvanas években errefelé megállt az élet, és még a nyolcvanas évek közepéig sem indult újra. „Mégis beleszerettem, hiszen egy tudós ember számára is rendkívül inspiratív tud lenni ez a környezet. Miután minden évben egy-másfél hónapra ideköltöztünk, arra jutottunk, mi lenne, ha inkább itt élnénk, és ha szükséges, innen járnánk el máshova, nem fordítva.”
Az építész először az Őrségbe szeretett bele, később fedezte csak fel, micsoda kincseket rejt a Vendvidék. „Alapvető különbség a két tájrész között, hogy az Őrség a betelepített székely, besenyő határőrző családokból alakult közösség és táj, a Vendvidék pedig a szentgotthárdi ciszterci monostor jobbágyfalvaiból jött létre” – világítja meg egyszerre az érkezésünk alkalmával megfigyelt területi rendezettség történelmi hátterét. Mint mondja, a rendszerváltás előtt az egész vidék határsávi, zárt terület volt, így külön engedély nélkül be sem jöhetett az ember. „A területen élő vendek – akiket ma helytelenül rábaközi szlovéneknek neveznek – más habitusú, illetve az Őrség reformátusságával ellentétben erősen katolikus népcsoport” – meséli tovább U. Nagy Gábor, s hozzáteszi, hogy ma Orfalun kívül még négy-öt faluban mindösszesen ötezer vend él a határon innen.
A térségbe viszont hozzájuk hasonlóan egyre többen költöznek, s választják a nem is oly könnyű beilleszkedést. A sokat emlegetett gyüttmenti bélyeg eltüntetéséhez pedig, úgy tűnik, több generáció szükséges: „Az itteni emberre jellemző az egyszerre barátságos és finoman távolságtartó hozzáállás, de ezen a történelmi előzmények miatt nem csodálkozunk” – magyarázza. Megtudjuk, hogy ehhez kapcsolódik a szeres elrendezés is. A betelepített családok ugyanis egy-egy dombhátat foglaltak el, a területet pedig viszonyításként, néha természeti jelenséggel, esetleg családnévvel jelölték: így például felső- vagy alsószer a Szala folyásának megfelelő részt jelenti, Pityerszer a pacsirta itteni elnevezésére utal, a Galambosszer, a Siskaszer pedig már családnévre.
Visszatérve a gyüttmentség kérdésére, a házaspár abban egyetért, hogy a helyzet napjainkra valamelyest oldódott, mivel – főleg az utóbbi évtizedben – volt egy újabb nagyobb beáramlás a régióba, amit a pandémia csak felgyorsított. A társadalmi átalakulás jelenségeit tapasztalják a jelenben, ám a jövőbeli hatásait nehéz megjósolni. „Én azt mondanám, hogy most már három-négy év alatt befogadják az ideköltözőket. A környéken több faluban is laktam, a falvakon keresztül ismertem meg a megszűnőfélben lévő, hagyományosnak mondható gazdálkodás élményét is” – mondja Dóra. Szerinte a térségben a legfontosabb a lépték: korábban egy-egy családot eltartott a föld, az erdő, az az adott mennyiség, amit előállítottak, de ma már ezek a háztáji gazdaságok eltűnőben vannak.
„A közvetlen táj hasznosítása hatalmas hiány. Nyilvánvaló az is, hogy a ma emberének sokkal nyitottabb az élete, így ebben a gazdálkodás csak akkor tud helyet kapni, ha nem kizárólagos teret követel magának. Persze ismerünk szép példákat is, hiszen több helyen létezik még az a tudás és helyismeret, ami fenntartható lenne a jövőben” – válaszol felesége felvetésére Gábor, majd egyetértően bólintanak: Eszti néni, azaz Baksa Eszter, Nagyrákos polgármestere és családja pont ilyen követendő minta lehet az ideérkezőknek. „Azonban az említett tudás a beköltözőnek nem áll rendelkezésére, hanem meg kell szereznie, ez pedig nemcsak nehezebb, de jóval lassabb folyamat is. Aki viszont látja ezt a vidéket, az jó esetben továbbgondolja az értékeit” – fejtegeti Dóra.
De mi kell ahhoz, hogy a korábban tapasztalható sokszínűség fennmaradjon, és a régió ne csupán vonzó turisztikai célponttá váljon a gazdálkodás rovására? – tesszük fel a kérdést már kint, a ház körül sétálva. „A jó alapokra épülő közösségek – ad egyértelmű választ a szakmabeli, miközben megfigyel néhány javításra váró részletet a háztetőn. – Több gazdálkodásra épülő megélhetési forma szükséges, több kapcsolat egymással, a környezettel, kulturálisan. Látom azt a tájpusztulást, amit a turista nem, hiszen a beerdősödés jelentős természetdegradációval jár a mozaikos tájszerkezet rovására. Látom, hogy kik milyen motivációval építkeznek akár lakóépületek, akár kezdeményezések terén; fantasztikus ötletek és elgondolások születnek, de mindez csak akkor lesz időtálló, ha a dolgok gyökerét is megértjük, tápláljuk.”
A házaspár ezt a szemléletet próbálta közösen a dombról nem látható, de a házuktól nem messze, Orfalu végén található Fűszertár Füveskert és Teaházba is átültetni. „A kert szeretete részemről adva volt, és biztosak voltunk benne, hogy sokan hozzánk hasonlóan látják a vidéket. Gyümölcsoltó napokat, sajtnapokat szerveztünk, előadásokat, beszélgetéseket tartottunk. Az épület, amelyet szintén Gábor újított fel, a 19–20. század fordulója körül épült paraszti lakóháznak, a második világháború után lett vegyes használatú, és 2007-ben került újra a falu kezébe” – meséli Dóra. A Fűszertár tavalyi bezárása előtt a sajtjait is ott árulta. A remélhetőleg átmeneti szünet ellenére a tulajdonosok úgy látják, a teaházhoz hasonló, helyben megszülető kezdeményezések szolgálhatnának bázisául a nagyobb törekvéseknek is. „Ezt pont a saját példánkkal tudjuk igazolni: a kis helyszínünk köré ugyanis a polgári szalonok mintájára épült egy tizennégy fős közösség, amely lassan öt éve működik Őrségi Szalon néven” – osztja meg Dóra. A csapat olyan sokszínű, mint az őt körülvevő környezet: pszichológus, mérnök, üzletember, fogorvos, lovasterapeuta, zenész is van közöttük. „Minden hónap utolsó vasárnapján összejövünk valamelyikünknél, aki vendégül látja a többieket, és szellemi táplálékot is hoz magával, lehet ez film, olvasmány, zene, egy ötlet, fejlesztés, bármi, amiről közösen gondolkodunk. Ez nagy ajándék számunkra.”
Eddig a teaház felé néztünk, azonban ha az ellentétes irányba pillantunk, az Őrség szíve, Őriszentpéter felé, máris látunk még egy példát a nap során többször emlegetett vendéglátás mint megélhetési forma és a közösség mint építőelem kiemelkedően szép összeérésére. A határon innen és túlról is elismert Pajta bisztró különleges hangulatához U. Nagy Gábor szakértelme is hozzájárult, pedig nem várt kihívás elé állította az épület. Először ugyanis a meglévő táncpajta kibővítése volt a cél, majd ahogyan a hangsúly áttevődött az igényes vendéglátásra, új teret kellett hozzáadni a már meglévő egyensúlyhoz. „Nagy volt a dilemmám, végül rájöttem, hogy az a legszebb, amikor két új elem keres egymással párbeszédet úgy, hogy nem egyformák, hiszen a különbözők tudnak igazán párbeszédet folytatni, egymásra reflektálni. A Pajta bisztró tehát azzal az ideával született, hogy belső térben vagyunk, de valójában az egész a templomszerű Szala völgyéről, arról a tájról szól, amit az ember akár bent, akár kint a teraszon, akár az előtte lévő réten sétálva át tud élni mint élményt” – fejti ki U. Nagy Gábor. Hozzáteszi, ennek gazdái maguk a tulajdonosok, akik megálmodtak hét kis vendégházat is Keserűszernek egy szép, szélső területén. „Ez is bizonyítja, hogy azok a fejlesztések segítenek, amelyeket egy közösség tud saját magának megfogalmazni. A házak ugyanis életformából születnek.”
Dóra közben indul a kecskék felé, mi is vele tartunk. Az építész marad, ő nemigen jár ki az állatokhoz, inkább a teraszon vagy bent a házban tervez. Átsétálunk a réten, az út túloldalára, el a kerítésig. „Ugye, hogy a rét a világ legszebb kertje?” – kérdezi Dóra. Látszik, hogy számára a természet a legszebben felépített otthon. „Nagyon szeretem megfigyelni, milyen növények nőnek az évszakok váltakozásával, és azt, ahogyan változik a talaj. Épp most váltottam legelőt az állatoknak, az is izgalmas felfedezés.” Összeszámoljuk, tíz kecskéje van, valószínűleg rendesen be is osztják a napját. „Ha az embernek van belső szabadsága, akkor minden a helyére kerül. Nekem szükségem van az állatokra, mert mindig rossz állapotba kerültem, ha nem voltak körülöttem” – mondja, majd elindulunk visszafelé.
Esteledik, Gábor már várja a teraszon. Vajon ki lehet szeretni abból a tájból, amit éppen szemlél? „Egyáltalán nem – mosolyog. – Az pedig, hogy itt építészettel foglalkozhatok, kimeríthetetlen életprogram. Ha nem is közvetlen tapasztalásból, én is megélem a térség adta szépséget. Amikor körbenézek, mindig azt látom, hogy az új, még beláthatatlan dolgokból is valami lesz. Sőt, valami nagyon jó dolog is lehet.”
Ha nem narancssárga-fehér furgonjából árulja az őrségi piacokon a sajtot, akkor Nagyrákos életét szervezi. Immár huszonöt éve. Baksa Eszter vallja: „a jó élet azz, hogy együtt van a család, azt végzem, amit örökül kaptam és nem adtam el a szüleim földjét.”
Míg más játszótereken és grundokon, a szalafői Horváth Csaba gyertyánosok, tölgyesek és bükkösök sűrűjében barangolva töltötte gyerekkora végtelennek tűnő napjait.
Akács István, az őriszentpéteri Pajta séfje sosem csak elvégezte a munkáját. A fiatal tehetség szakmája kulcsát a higgadtságban látja, célja pedig, hogy a vendég jól érezze magát, elnyerje tetszését az étel, és jól is lakjon.
Nem újragondolt helyi ételeket kínálnak, egyszerűen csak élnek a környék adta lehetőségekkel. Így lesz a Pajtában a végeredmény minden erőltetettség nélkül őrségi.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
