A kilencvenes évek elejének ijesztően aszályos esztendeiben fiatal madarászok vizes élőhelyeket kerestek a Hortobágyon. Nem találtak. A táj kiszáradt, a helyzet vészjósló volt. Mi lesz a csodálatos madarakkal, a puszta sokszínű és gazdag élővilágával? Valamit tenniük kell, gondolták, és a Hortobágyra járó svájci madarászok biztatására és támogatásával létrehozták a Hortobágy Természetvédelmi Egyesületet, amely a nemzeti parkon kívül, de hasonlóan értékes területeken tevékenykedik.

A természetvédők a világon mindenhol nagyjából ugyanazt az utat járták be. Lehet, hogy céljuk először csak a pandák, a csimpánzok vagy valamelyik vonuló madár védelme, de a fajok megóvása előbb-utóbb óhatatlanul az élőhelyek megmentésének ügyévé alakul át. Józan paraszti ésszel is belátható, hogy másképpen nem lehet megvédeni senkit és semmit.

„Mi is így kezdtük. Nekiálltunk, és gépekkel fészkeket készítettünk a gulipánoknak. Ám láttuk, hogy ha sikerül is megvédenünk egy párt, az nagyon kevés. Az lenne jó, gondoltuk, ha minél több pár fészkelhetne itt, ha újra lenne élőhelyük a Hortobágyon – magyarázza Ecsedi Zoltán a Hortobágy Természetvédelmi Egyesület projektvezetője, az alapítók egyike. – Most már mi is oda jutottunk, ahová minden természetvédő: az élőhely védelme sem elég, magukat a folyamatokat kell megóvni. Ez a Hortobágyon a szikesedést jelenti. Rehabilitálni kell a területet, megszüntetni a »beteg« részeket, ahogy egy sebész teszi, amikor operál, hogy elindulhasson a gyógyulási folyamat. A Hortobágyi Nemzeti Parknak minden lehetséges hivatalos, minősített védelme megvan: nemzeti park, Natura 2000 terület, UNESCO-bioszférarezervátum, nemzetközi jelentőségű vadvizes terület, világörökség, mégis pusztulnak rajta bizonyos fajok és élőhelytípusok.”

A szik szó, ha máshonnan nem, a szikvízből mindenkinek ismerős. A szikesedéshez szén-dioxidban gazdag környezet kell, és nátrium. A különleges, szikes talaj itt húsz-harmincezer éve alakult ki, miután a tektonikus változások következtében a Tisza új irányt vett, keresztülfolyta a Sajót és a Hernádot, amelyek többet nem árasztották el vizükkel és hordalékukkal az Alföld legmélyebb pontját. Szikesedés akkor fordul elő, ha nagyobb a párolgás, mint amennyi a csapadék. Ekkor a sós talajvízből a felszínre áramlanak a sók. A nagy probléma most éppen az, hogy a talajvíz szintje sokat süllyedt. Ez a százhatvan évvel ezelőtti Tisza-szabályozás egyik késleltetett hatása. Vagyis az ember műve. Ehhez társultak az ötvenes-hatvanas évek lecsapolásai és a klímaváltozás ugyancsak ember okozta ártalmai. Mindezek után most az

az ember feladata, hogy a természet segítségével, annak öngyógyító folyamatait beindítva, megoldást találjon a problémára.

Egészen konkrétan, hogy emelje a talajvíz szintjét, megtartsa az adott területen a vizet, és gondoskodjon a legeltetésről, mert a szikeseknek az is fontos, hogy a napsugárzás direktben érje a földet, illetve az állatok trágyájából felszabaduló szén-dioxid is nagy segítség. Nehéz és összetett tehát a feladat.

Az egyesület sikeresen pályázott az Európai Unió LIFE programjában, így most annak segítségével és forrásaiból valósítja meg a projektet, rehabilitálja a vizek útját. Mindezen túl az is a feladat része, hogy a nagy cél érdekében a gazdáktól a vízügyig közös nevezőre hozzák az érintetteket.

Fotógalériánk:

„A klímaváltozással kapcsolatos előrejelzések a Kárpát-medencére egy dolgot mondanak biztosra: azt, hogy a szélsőséges időjárási körülmények gyakorisága megnő, tehát nagyon aszályos és nagyon vizes időszakok váltják majd egymást – fejti ki Ecsedi Zoltán. – Ám összességében mégis az aszályosság felé tolódik minden. Ezt már érezzük, hiszen ha eddig nem csökkent is az éves csapadékmennyiség, az eloszlása rosszabb lett. Rosszabb az embernek, és rosszabb a szikeseknek. Eltűnt a téli csapadék, különösen a hó, és eltűntek a szeptemberi, illetve a március–áprilisi esők is. Az, ami május–júniusban esik, könnyen elpárolog, vagyis nem tud hasznosulni. Mit lehet tenni? Nincs mese, el kell tárolni a vizet akkor, amikor van. Erről szól ez a projekt. Eltárolni és távolabbi vízgyűjtő területekről is ideterelni. A cél az észszerű vízhasználat, amiről most már mindenki meggyőzhető. Ha sikerül visszavizesíteni a tájat, lehet, hogy a legeltető gazdáknak fajtát kell váltaniuk, de megéri, mert ha tovább marad a víz a területen, tovább tart a legeltetési időszak, tehát kevesebbet kell takarmányra költeni.”

Ne felejtsük el, hogy minden a madarakkal kezdődött. Azzal, hogy nekik mire van szükségük, hogy megmaradjanak, visszatérjenek. A szikesekhez kötődő karakterfajok egy része már eltűnt, de ami még menthető, azt menteni kell. Muszáj.

„Ez a projekt is madárcentrikus. Kiválasztottunk tíz madárfajt, amelynek védelme az EU-ban is prioritás. Többek között a feketenyakú vöcsköt, a vörösnyakú vöcsköt, a piroslábú cankót, a nagy godát. Van köztük vonuló és fészkelő egyaránt. Éppen elkezdtük a munkát, és mi történt? A rendkívül aszályos 2022-es év után 2023 különösen csapadékos volt a Hortobágyon, és legnagyobb meglepetésünkre, örömünkre kialakult az a helyzet, amelyet a projekt végére vártunk. Az, amit elképzeltünk, leírtunk, célként kitűztünk. Annyi és olyan sokféle madarat láttunk, hogy a sírás kerülgetett mindannyiunkat – emlékszik vissza Zoltán. – Itt volt a bíbic, az Alföld vizes rétjeinek ikonikus madara, amely egyébként amolyan tükör. Ahol ő megél, ott rendben mennek a dolgok, ahonnan eltűnik, ott baj van. És nálunk volt, méghozzá nagy számban. Ez reményt adott, és bebizonyította, hogy ha végigvisszük a projektet, ezek a madarak megjelennek és maradnak is a Hortobágyon.”

Hogy ez miért fontos?

Mert egy élőhely gazdagsága hatással van az itt élők lelkivilágára is. Hivatalosan ezt úgy hívják, ökoszisztéma-szolgáltatás, de talán érthetőbb, ha azt mondom, hogy a természet egészsége megmutatkozik az ember testi és lelki egészségében is – magyarázza a projektvezető.

Szép végszó lehetne, de van itt még egy rendkívül fontos téma: a szén-dioxid megkötésének égető kérdése. Aki azt hinné, hogy faültetéssel ez kipipálható, az téved. Vannak területek, ahol valóban fákat kell ültetni, de jó, ha tudjuk, hogy eltér az egyes élőhelytípusok szén-dioxid-megkötése.

„Viszonylag új tudás, hogy a szén-dioxidot nemcsak élőlények kötik meg, hanem a talaj is, egyméteres mélységig. Ezt figyelembe véve a tudósok arra jutottak, hogy az alföldi füves élőhelyek annyi szén-dioxidot kötnek meg, mint a trópusi esőerdők. Vagyis jóval többet a lombhullató erdőknél. Az agrárterületek szinte semmit, és – világít rá Zoltán a legfontosabb pontra – a vizes élőhelyek két és félszer annyit, mint a trópusi esőerdők. Kollégáimmal azt számolgattuk, hogy ha kétszázezer hektáron sikerülne visszavizesíteni a Hortobágy kistájat, akkor azzal a Tiszántúlon képződő összes kibocsátást képesek lennénk megkötni.”