Kilencéves lehettem, amikor anyám beíratott a helyi zeneiskolába. A bátyám akkor már évek óta oda járt. Csellózott. Azóta se láttam embert, aki ilyen végtelen unalommal (vagy undorral) eltelve gyakorolt volna egy hangszeren. Ült az ágya szélén, lába között a csellóval, és valami leírhatatlan arckifejezéssel húzta a vonót. Nem csinált kedvet a zeneiskolához, annyi szent. Valamiért furulyát kezdtem tanulni, nem tudom, miért éppen azt. Ha már valamilyen hangszer, akkor inkább a hegedű vagy a zongora érdekelt volna. De különösebben azok sem érdekeltek.
A furulyaórák Márti nénivel még elviselhetők is voltak. A rémálom, maga a pokol a szolfézsórákon legyintett meg. Nem is meglegyintett, hanem adott egy hatalmas taslit. Ági nénitől, a szolfézstanártól rettegtem. Nem tudnám megmondani, mi volt ennek a rettegésnek a forrása. Talán az, hogy kövér volt és szemüveges, de sokkal inkább az, hogy mindig ideges és türelmetlen volt.
Látszott rajta, hogy nem igazán foglalkoztatja az előmenetelem, inkább azt várja, hogy befejezzük az órát, lehetőleg öt perccel hamarabb, mert úgy még eléri a korábbi vonatot hazafelé. Úgy éreztem, nem szeret. Azt is éreztem (bár ezt még nem tudtam megfogalmazni akkoriban), hogy önmagát sem szereti. Valami baja van magával és a világgal.
Mindezt éreztem, egy kilencéves gyerek lelkével éreztem, de nem tudtam még szavakba önteni, csak szorongtam tőle. Ha megláttam Ági nénit, összeugrott a gyomrom. Egy idő után nem jártam az óráira, otthon pedig azt hazudtam, hogy járok. Ment is ez így egy ideig, még az ellenőrzőbe is belehamisítottam az osztályzatokat, sőt a félévi jegyemet is, de persze egyszer csak kiderült minden. Ági néni egy napon megjelent nálunk. A verandán ült le beszélgetni anyámmal, én bezárkóztam a fürdőszobába, hogy ne is halljam, miről beszélgetnek. Úgyis tudtam, nem kellett azt még hallani is.
Botrány, büntetés, kiabálás. Szegény anyám ki volt borulva, amit megértettem. Ez az egész a számára volt leginkább szégyenletes. Milyen anya az ilyen, aki nem veszi észre, hogy a gyereke hónapok óta nem jár szolfézsra. Ezt Ági néni az értésére is adta, elég egyértelműen. Rossz volt az egész, de legalább vége volt. Nem mentem többet zeneiskolába. Két hét szobafogság, nem nézhettem tévét, efféle büntetések rémlenek. Csak azt nem kérdezte meg anyám, hogy miért csináltam, miért jártam a zeneiskola mellé. Az okokra nem volt kíváncsi, épp elég volt neki a saját szégyene. De ha megkérdezte volna, akkor sem tudtam volna megmagyarázni neki. Féltem Ági nénitől, utáltam. Ez nem magyarázat. Ági nénit többet nem láttam.
Évek múlva mesélte anyám, hogy a férje elhagyta, és nem sokkal később elvitte őt valamilyen rák. Gyereke nem született. Nem láttam többet, de az árnyéka velem maradt. A súlyos, sötét árnyéka.
Soha többet nem jártam zeneiskolába, holott a zene nagyon is érdekelt, a magam autodidakta módján űzöm is. Könnyű lenne az egészet szegény megboldogult Ági nénire fogni. Könnyű lenne azt mondani, hogy miatta nem tanultam zenét később sem. És részben igaz is lenne, ha ezt mondanám, de nem mondom ezt.
Mert nem ez a lényeg. Bizonyos életesemények értelmét és hatását olykor csak hosszú évek elteltével értjük meg. De az is gyakran előfordul, hogy soha. Én is csak sok évvel később értettem meg, mi volt a haszna annak, hogy Ági néni messzire kergetett a zeneiskolák közeléből is. Azzal, hogy soha nem részesültem intézményes zeneoktatásban, olyan utak nyíltak meg előttem, amilyenekre egyébként talán soha nem gondoltam volna. Persze ezzel együtt bizonyos utak be is záródtak, ez volt az ára a dolognak.
A zenéhez, a zenecsináláshoz saját utat kellett találnom, mivel nem ismertem a jól bejáratott, szokványos ösvényeket. Nem lettem képzett zenész, nem ismerem az összhangzattant, de még a kottát sem. A zenélésnek egy csak rám szabott formáját kellett elsajátítanom ahhoz, hogy végre megszólaljanak azok a hangok az erősítőből, amelyeket régóta hallottam már magamban. Nem ugyanazok a hangok szólalnak meg persze, és nem egészen úgy, ahogy bennem szólnak, de jó esetben legalább emlékeztetnek rájuk.
Ha nincs Ági néni, ha nem nyomaszt, ha nem taszít a lényéből áradó tragikus sötétséggel annak idején, talán el sem kezdtem volna ezt a sajátos közelítést a zenéhez. Talán tudnék tisztességesen játszani valamilyen hangszeren, tudnék kottát olvasni. És akkor mi lenne? Ki tudja, mi lett volna akkor, ez soha nem fog kiderülni.
Az a helyzet, hogy szegény Ági néninek tulajdonképpen köszönetet kellene mondanom. Sajátos tanítási módszer, nem vitás, bár egyáltalán nem példa nélküli. Azzal, hogy olyan volt, amilyen, hogy úgy viselkedett, ahogy, hozzásegített valamihez, ami nélküle nem biztos, hogy megvalósult volna. Persze nem valami látványos dologra kell itt gondolni. Mindez leginkább csak nekem fontos. Azok a monoton, alig változó hangtájképek, amelyekkel sok éve szöszölgetek, keveseket érdekelnek. De ez nem lényeges. Nagyjából elég, ha én tudom, miért lett fontos számomra ez a szöszölés.
Néha még felrémlik Ági néni arca, ahogy ül a tanári asztalnál, és színtelen hangon mondja, hogy lapozzak a harminckettedik oldalra. A tekintete a vastag szemüveglencsék mögött. Ma már tudom, hogy szomorúság és halál volt ebben a tekintetben, amivel nem tudott mit kezdeni, ami megbénította. Csak szétszórni tudta maga körül a sötétséget, ami nem sokkal később végérvényesen elnyelte. És ami engem is sokáig elkísért, míg meg nem értettem, hogyan lehet dolgozni a sötétséggel.
Nyitókép: 1959. Dr. Dobokay Zoltánné zenetanár a táblánál állva magyaráz a III. éves tanulók szolfézsvizsgája előtt a Vasutas Szakszervezet Zeneiskolájában (Budapest, VII. Rózsa Ferenc u. 22.) (MTI Fotóarchívum)
