Az Anyós suliba azokat várják, akik hisznek abban, hogy tanulással javíthatnak családi kapcsolatainkon, hiszen – ahogy vallja – mindnyájan alakítói és nem elszenvedői vagyunk azoknak. Hogyan indult útjára a kezdeményezés?
Jegyesoktatást tartottunk a férjemmel, a gyereknevelés szakaszai volt a téma. Amikor a fiatalok kirepüléséhez értünk, a résztvevők felvetették, hogy milyen jó lenne, ha a szüleik is hallanák, amit az elengedésről mondunk, milyen jó lenne egy anyóssuli! Személyesen is megérintett a felvetés, mert négy felnőtt gyerek édesanyjaként a saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen nehéz ez az időszak. Kirepülő gyerekek szüleinek lenni nagy szerepvesztéssel, de legalábbis -átalakulással jár, és alapos belső munkát igényel. Mentálhigiénés szakemberként, pszichodráma-vezetőként, pár- és családterápiás szakemberként az eszköztáram is megvolt, hogy a tapasztalatomból értéket tudjak átadni. Az Anyós sulit Szikora Ildikó bibliodráma-vezetővel, hatgyermekes édesanyával közösen indítottuk el 2014-ben.
A gyerekek kirepülése az első jelentős mérföldkő a szülői szerep változásának folyamatában?
A folyamat valójában jóval hamarabb kezdődik. A szülőknek folyamatosan lehetővé kell tenniük, hogy a gyerekük az életkorához mérten önálló döntéseket hozhasson, és azokért vállalja is a felelősséget. Például, egy 14 évesnek már nem kell utánavinni az otthon hagyott tornazsákját, mert ha mindig mindent utánavisznek, sose fog felelősséget vállalni a saját cselekedeteiért. De ha fokozatosan, folyamatosan szoktatják a gyerekeket arra, hogy hol, miben dönthetnek, akkor megtanulják, hogy a felelősség is az övék. Így a fiatalok számára nem lesz drasztikus lépés, amikor kirepülnek otthonról. A szülőnek akkor is az lesz, mert a szülőszerep erősen átalakul. Ez egy ilyen időszak, a fiatalok repülnek, a szülők viszont egy gyászfolyamatot élnek meg – hogy az mennyire súlyos, sok mindentől függ.
Hogyan lehet ezt az időszakot szülőként jól megélni?
Az a kulcsa, hogy nagyon kell figyelni – egymásra, a kapcsolataikra és önmagukra.
Egyre idősödve kellene egyre rugalmasabbá válni, mert ijesztő szembesülni azzal, hogy teljesen másképp is lehet élni, mint addig.
Ez a felismerés azonban felszabadító is lehet. Hogy milyennek találják, függ attól is, hogy mennyire zárt rendszerben élik az életüket. Ha valaki nehezen enged be az életébe új személyeket, annak az is lehet az oka, hogy fél attól, hogy nem tud megbirkózni egy új látásmóddal, amit egy külső szem hozhat magával.
Miért lehet nehéz az elengedés?
Van, akinek azért nehéz az ezzel járó szerepvesztés, mert addig a gyerekeivel élte meg az intimitást, annak az érzését, hogy fontos valaki számára. Lehet, hogy a pár tagjai a szülői szerepükben jól dolgoztak együtt, de a házaspár szerepük elveszett közben, mert 20-25 éven keresztül nem figyeltek a házasságukra. Ilyenkor van az, hogy miután kirepülnek a gyerekek, a szülők kapkodják a fejüket, hogy ki is az az idegen mellettük. Van, akinek pedig azért is nehéz, mert korábban már megtapasztalta annak a fájdalmát, hogy otthagyták, elhagyták, és a magára maradottság érzését éli át újra.
Mit lehet ilyen helyzetben tenni?
Ne a másikat akarják megváltoztatni, hiszen még önmagunkat is nagyon nehéz. Amin változtatni lehet az az, hogy hogyan kapcsolódunk össze. Ehhez érdemes segítséget kérni. Van, akinél a változást elindíthatja egy cikk, egy előadás, más számára az egyéni foglalkozás, önismereti csoport vagy tréning a jó megoldás – attól függ milyen elakadást, veszteséget él meg, mekkora szenvedésnyomás van rajta. Egy házasságot például újra lehet építeni párterápiával.
Segíthet-e a kapcsolódásban, ha a fiatalok tudnak arról, mi zajlik a szülőkben?
A perspektívaváltás, a megértés mindig segít, ezért azt szoktam tanácsolni a szülőknek, hogy meséljenek a fiataloknak az életükről. Ha a fiatalok kontextusba tudják helyezni a szülők viselkedését, sok minden a helyére kerül. Persze, attól még a fiatalnak nem kell elfogadnia, ha például az anyós rátöri az ajtót, de azt megértheti, hogy ezzel nem őt akarja bántani. Anyósok és menyek hajlamosak a másikra vetíteni a fájdalmukat, ezért fontos, hogy értsék, milyen történet húzódhat a másik fájdalma mögött, és azt kellő távolsággal és tiszta határokkal kezeljék.
Mit tehetnek a fiatalok?
A fiatalok fontos feladata, hogy amikor az új család megszületik, annak beállítsák a határait. A párkapcsolat kezdeti időszakát nem véletlenül nevezik szimbiotikus szakasznak: a szerelmesek szinte csak egymással vannak elfoglalva, olyannyira, hogy akár kitalálják egymás gondolatát. Ez egy olyan hormonális változásokkal is fölfokozott állapot, ami maximum három évig tart. Nagyon jó, ha megélik ezt a szakaszt, mert később, amikor a nehézségek jönnek, amikor a hétköznapok terhei elviszik az örömöt, ennek az időszaknak az élményeihez visszanyúlhatnak.
Ha lekerül a rózsaszín szemüveg, jön az összecsiszolódás időszaka?
Igen, ekkor veszik észre a különbözőségeket, például hogy a másik családban másképp volt a vasárnapi étkezés, máshogy kezelték a pénzt, másmilyen volt a szülőkkel való kapcsolattartás. A fiatal pár tagjaiban felmerül a kérdés, hogy ők közösen hogyan fogják mindezt csinálni.
Nagyon fontos, hogy a szülők hagyják őket kialakítani a saját szokásrendszerüket. Az idősebb generáció tagjai gyakran azért szeretnék, hogy a fiatalok azt és úgy vigyék tovább, amit és ahogy ők csináltak, mert azzal igazolják, hogy ők jól csinálták.
Nem szabad önigazolásra használni a fiatalokat! A szülőknek meg kell küzdeniük azzal, hogy sokat változott a világ, és nem biztos, hogy a korábbi forgatókönyvek ma is működnek.
Hogyan lehet megtörni a generációkon átívelő mintákat?
Nehéz folyamat, mert sokszor tudattalanul is követjük a mintákat. Utána kell járni annak, hogy honnan erednek, mert amíg ezt nem derítjük fel, addig ismételjük őket. Jó példa erre a történet, amelyben a fiatal férj megkérdezi a feleségét, hogy miért vágja ketté a halat, mielőtt betenné a nagy tepsibe. A feleség azt feleli, hogy az anyukája is így csinálta. Miután végigkérdeznek több generációt, a dédmama elmondja, hogy régen a sparheltba csak a kis tepsit lehetett betenni, és arra csak kettévágva fért rá a hal.
Az unokák megszületésével hogyan változhatnak a szerepek?
Minden szakaszváltás lehetőséget ad a korábbi nehézségek átdolgozására, különösen az anya-lánya kapcsolat szokott javulni.
A nagyszülők legfontosabb feladata, hogy bízzanak a fiatalokban. Adják meg azt az érzést nekik, hogy szülőként ők a kompetensek!
Hiába nevelt fel a nagyszülő három-négy gyereket és érzi úgy, hogy minden a kisujjában van, hagynia kell, hogy a szülők felnőjenek ehhez a szerephez, és biztatni őket, hogy jól fogják csinálni. Arra kell kérni a fiatal szülőket, hogy ők mondják meg, hogy mit, hogyan segítsenek a nagyszülők, és nem kivenni a feladatot a kezükből. Nagyon izgalmas, jófajta együttműködés jöhet létre, ha tényleg csak abban segítik őket, amiben kérik, akkor mennek hozzájuk, amikor hívják őket.
Milyen változásokat élnek meg életközép táján a nők és a férfiak?
Ekkor jön elő a nők keményebb, a férfiak érzelmesebb oldala. Ha az addig háttérben levő részünket is engedjük előtérbe kerülni, harmonikusabb, teljesebb lesz az életünk. Ez megnyilvánulhat egy új hobbi felfedezésében, de akár hivatásváltásban is.
Kulcsfontosságú, hogy a szülők tudják, van élet a gyerekek kirepülése után, és a lehetőségeket keressék.
Találják meg, mi okoz nekik örömet, hogyan tudnak kikapcsolódni, mi az, amit eddig nem tudtak megvalósítani, most viszont van rá lehetőségük. A fiatalok számára nagy muníció az élethez, ha azt kapják a szüleiktől, hogy nem ők felelősek a jólétükért. Úgy tudnak családot alapítani, hogy közben nem kell egyfolytában hátra tekinteniük, hogy a szüleik mihez kezdenek nélkülük. Ha a fiatalok azt látják, hogy a szüleik egészségesen élik az életüket, akkor sokkal bátrabban élik ők is a sajátjukat.
Fotók: Pexels
Vágyom még a csodákra – mozaikkockák hitről, reményről, bátorságról, tanulásról és tanításról | Magyar Krónika
Az időskor sokszínűsége végtelen, áthathatja a derű, a kíváncsiság, a világ nagyságára és az élet szépségére való fogékonyság, az újdonságokra való nyitottság, az önbecsülésen alapuló méltóság.
