1916. november 30-án született Somogyvári Rudolf. Nagyapja Ferenc József tábornoka volt, apja is katonatiszt, neki már csak a hadifogság jutott. De abból négy év Baskíriában és Kijevben. Ahol fogolyszínházat alapított. Nagy árat fizetett azért, hogy megérezze: a színháznak, a művészetnek embermegtartó ereje van, annál is nagyobb hatása, mint pályaválasztásakor gondolta.
Minden kollégája, mindenki, aki csak filmen és színpadon látta, azzal kezdi, milyen elegáns, vonzó ember volt. Szép férfi, kedves ember és nagy művész. Hangját rádiójátékok és az általa szinkronizált filmek sokasága őrzi, színházi szerepeiről is maradtak felvételek. Például a Mario és a varázslóról, melyben Latinovits Zoltán partnere volt. Néha látható a Vidám kísértet, ez a jópofa komédia, amit már a Vígszínházban játszott, Bánki Zsuzsával, Ruttkai Évával, Tábori Nórával. Filmjei közül már jóval többet megnézhetünk, gondoljunk csak az Egri csillagokra, a Rákóczi hadnagyára, a Bob hercegre.
Mindenki tudta róla, hogy a legjobb színészek egyike, pályája kiteljesedését csak a politika, vagy inkább a diktatúra nehezítette. Eleinte felmenői miatt érte hátrány, majd ötvenhatos – amúgy mérsékelt – szerepvállalásáért, sőt olyasmiért is, amihez semmi köze nem volt. Egy időben elterjedt, hogy a Horthy-korszakban népszerű író, Somogyváry Gyula leszármazottja. Pedig Skoda Rezsőként született, és színészi pályája kezdetén változtatott nevet, egyszerre az édesapjával. Egyszerűen nem hittek neki, a rágalom úgy követte, mint egy árnyék.
Ha valami jó származott abból, hogy kisebb színházakba száműzték, az az volt, hogy eljátszhatta Hamletet, II. Richárdot, Don Carlost, és mi mindent még. Az egész szakma tisztában volt vele, hogy többet, sokat érdemel, ezért is volt mérföldkő, amikor Kazimir Károly elérte, hogy felszerződhessen a Tháliába, majd megjött a várva várt ajánlat: a Vígszínháztól Várkonyi Zoltáné.
Akkor már második házasságában élt, volt egy fia, Péter, és megszületett a lánya, Krisztina. Az egyik szezon közben váratlanul elkezdett fájni a lába. Néha egy-egy jelenet végén a színpadról is csak lassan ért ki, nem tudta, mi baja lehet. Aztán megkapta a diagnózist, vagy inkább ítéletet: csontszarkóma. Nem egészen hatvanévesen halt meg, mindössze két Jászai-díjjal jutalmazott pályája végén. Hiába terjesztették fel többször Érdemes Művész-díjra, nem engedték, hogy megkapja, pedig a Kossuth-díjat is megérdemelte volna. Halála után nagy tisztelője, Presser Gábor írt dalt az emlékére.
Nyitókép: Fortepan / Szalay Zoltán
