És mire jutott?
Hogy egyáltalán nem. De nem azért, mert hős vagyok, hanem mert az élet ilyen egyszerű: ha nincs jogosítványod, akkor gyalog kell menni, és kész. A nyűglődés, a panaszkodás csak az energiát viszi. Problémái mindenkinek vannak, de nem mindegy, mekkora ügyet csinál a megoldásukból.
Ezt a fajta természetesen derűs gondolkodást is a tanyasi-paraszti világból hozta magával?
Amibe belenőttem, az azért már inkább a téeszvilág volt. Őrzött még valamit az előző évszázadok hagyatékából, a gesztusokból, tekintetekből, de a magántulajdon, a felelősség és különösen az önfenntartás fogalma már elkezdett kopni és veszni. Ilyen értelemben ezért nincs is semmiféle paraszti kulturális előképem. Csak valami halvány érzet, hogy az állatokkal, növényekkel való foglalkozás, a magunk ellátása, a szó szerinti földhözragadtság a valódi létezés, nem az ettől elszakadt, a közösségi létet az egyén mindenáron való boldogulására cserélő legújabb kori életforma.
Mégis elvágyódott ebből a közegből, és csak egy jó nagy vargabetű után tért vissza. Emlékszik arra a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy bár a környezete finoman szólva sem erre predesztinálta volna, színész lesz?
Korán kezdődött ez is. Annak ellenére, hogy ennyire szerettem a természetet, talán az apám szigorúsága miatt is hamar elkezdtem álmodozni egy másik, jobbnak gondolt világról. Akkoriban kezdődtek a táncdalfesztiválok, éjszakánként arról ábrándoztam, hogy egyszer majd Kovács Katival énekelhetek egy színpadon. Amikor Kónyáról az Ebes-tanyára költöztünk, fél évig tanyasi iskolába jártam, ahol a tanító néni egyszer megkérdezte, mi leszek, ha nagy leszek. Táncdalénekes vagy népművelő, válaszoltam, mire ő beírta az ellenőrzőmbe, hogy notórius képzelgő vagyok. Ha kicsit később nem hoz össze a sors egy egészen máshogy gondolkodó pedagógus-házaspárral, talán most mi sem beszélgetnénk. Az ebesi iskola igazgatója és énekkarvezetője, Prepuk János és a felesége, Erzsike néni, aki az osztályfőnököm és a magyartanárom volt, felismerték a bennem rejtőző értékeket – az egyik a különleges énekhangomat, a másik a vershez való bensőséges viszonyomat, azt, hogy különlegesebben szavalok a társaimnál –, és biztattak ezek kibontakoztatására. Sőt, amikor kollégista lettem, olyan kivételes dolgot tettek értem, amit sosem felejtek el nekik. Akkoriban az volt a szokás, hogy a tanyasi diákok a hétvégi próbák, fellépések miatt nem lehettek énekkari tagok, hiszen otthon szükség volt minden munkás kézre. Ők azonban elmentek a szüleimhez, és valahogy kikönyörögték tőlük az engedélyt. Az Ebes-tanyát aztán az 1970-es évek elején felszámoltuk: a népi-paraszti kultúrát elpusztítani akaró politika a száj- és körömfájásjárványt használta fel apropónak arra, hogy eltüntesse ezt a világot. Mire Ebes faluba költöztünk, már tizennégy éves lettem, és Debrecenbe mentem hentesnek tanulni. A szakmunkásvizsga után aztán önszántamból jelentkeztem a Csokonai Színházba segédszínésznek.
Az édesapja, aki még a mozgóárusoktól titokban vásárolt könyveket is kidobta az udvarra, mit szólt mindehhez?
Engem akkor, tizenhét évesen egy szatyor ruhával örökre elzavartak otthonról, az apám nem is látott soha színpadon. De ezt nem drámaként éltem meg, és nem is kamaszkori lázadásként fogtam fel. Egyszerűen olyan odarendelést éreztem, hogy tudtam, nem tehetek másként. Ezért jelentkeztem aztán a hét debreceni segédszínészi év után, bőven túlkorosként, a Színház- és Filmművészeti Főiskolára is. A záróvizsgám már megvolt, az érettségim még hibádzott, mégis valahogy nem volt kérdés, hogy Budapestre megyek.