„Van kerti medencétek? Abba nagyjából tíz köbméter víz fér. Az alatt, ahol állunk, van egy víztároló, benne háromszáz köbméter víz. Ezt tizenöt perc alatt tolja ki a szivattyú, ha tűz lenne. Hetente be kell indítani a gépeket, hogy lássuk, működik-e a rendszer, a hangtompítót már én rakattam rá, különben a környék rég fellázadt volna. Szeretem ide elhozni az embereket, hogy lássák, a színház nem tinglitangli üzem ám. Nagyon nem! Tele van szigorú szabályozó rendszerrel és bonyolult berendezéssel. És meglepetéssel… Egyszer csak áll a víz valahol, de vajon honnan került oda? Fűtési probléma is mindig akkor történik, ha kint mínusz tíz fok van. Itt szinte mindenhová egyedi eszközök vannak beépítve; nem úgy megy, hogy ha elromlik valami, beugrok Józsipisti boltjába, veszek két alátétet, és kész. Néha két hónapot várok egy külföldön egyedileg gyártott alkatrészre.” Állunk a pirosra festett csövek között Bécsi Attilával. Kedves, derűs, energikus férfi a színház üzemeltetési vezetője. Ő vállalta, hogy megmutatja nekünk a Vörösmarty Színház közönség által nem látogatott részeit. Igyekszünk lépést tartani vele, de nem egyszerű. Azt mondja, napi nyolcezer lépés a penzuma, és minden hozzá tartozik, aminek nincs köze a művészethez: fűtés, hűtés, víz, fény és hasonlók.
Csongor és Tünde palotaőre
„Száztízen vagyunk a színházban, ebből huszonhét a művész. Miattuk veszik a jegyet, miattuk jönnek be, de ahhoz, hogy ők helytálljanak a színpadon, kellünk mi, a többiek. Tiszteljük egymást, ez a lényeg. Én, aki egy telefonszámot, sőt a saját rendszámomat sem tudom megjegyezni, mindig rácsodálkozom a színészekre, hogyan képesek annyi szöveget megtanulni. Ott volt például az Iphigénia Auliszban azzal a sok veretes mondattal…!”
Azért a színház történetét csak megjegyezte Attila, mert míg az üres nézői büfében ücsörgünk, elmeséli, hogy a reformkorban Petőfi is fellépett társulatával a városban, a Borostyán művésznevet használva. A jelenlegi épület alapkövét 1872-ben tették le, 1913-ban vette fel a teátrum Vörösmarty nevét, a jeles alkalomból a Csongor és Tündét adták, csakúgy mint 1962-ben, amikor újjáépítették a háborúban szinte elpusztult épületet. Az utóbbi előadáson Törőcsik Marit és Bitskey Tibort láthatták a nézők a címszerepekben. 2003-ban aztán a város eldöntötte, felújítja a színházat, ideje is volt, mert ha kint havazott, a színpadon is hullott a hó. Megint csak a főfalak maradtak, megújult az egész épület. A szomszéd telket is bevonták, és alaposan átalakult a nézőtér is.
A földmérőmérnök végzettségű Attila akkor került ide, de a színházhoz azelőtt is köze volt. A feleségét is úgy ismerte meg, hogy látta színpadon táncolni, aztán a gyerekei is statisztáltak. És ha éppen nincs bent az épületben, otthon elég csak az ablakon kinéznie, máris látja, minden rendben van-e.
Mosógép a múzeumból
Bejárjuk a szinteket, a folyosókat, benézünk az öltözőkbe – „ha egyet láttál, mindet láttad”, mondja róluk –, a jelmezraktárakba, a fodrászatba is, ahol éppen a debreceniek vendégjátékára, a Lúdas Matyi előadására fonják a copfokat. Nem kérdés, hogy a színpadra is felmegyünk. Attila megmutatja a „vasfüggönyt”, az országban egyedülálló színpadi forgórendszert, melynek egy központi része és egy külső gyűrűje is van. Ma már számítógép vezérli a legtöbb mozgatást, de azért még megvannak a kézi húzók, azaz trégerek, amelyekkel a díszletelemeket lehet emelni. És van ponthúzó is, ha egy darabban valakinek repülnie kell.
A süllyesztőt megnézzük fentről és lentről is. Közben a legfurcsább helyeken bukkannak elő az egy-egy előadásban használt tárgyak. Vörös csillag és Rákosi-címer, motor, kerti pad, bevásárlókocsi, öreg bőrönd és esernyő, még egy vaddisznófej is. Görög oszlopok és sűrű, kukoricaszárból font kerítés. Csak közelebbről és némi tapogatás után derül ki, hogy vékony, rugalmas anyagból van.
„Ez volt az Úri muri díszlete, ezen át ugrottak be a színészek egyes jelenetekbe” – int oda Attila. Ő nézőként a történelmi és a komolyabb darabokat szereti, a zenéseket kevésbé. Most a Hegedűs a háztetőn próbái folynak, igaz, hogy zenés, de azért nem könnyű történet. Nem is kérdezzük, ehhez hogy viszonyul…
„Itt a mosoda – állunk meg egy helyiség előtt, bent duruzsol a mosógép. – Minden előadás után ki kell mosni a testtel érintkező ruhadarabokat, ez a szabály. A lányok ragaszkodnak a Hajdu gépekhez, de lassan már csak múzeumból tudunk ilyet beszerezni.”
Fent, a művészbüfében fejezzük be a bejárást. A szomszéd asztalnál a színház igazgatója, Szikora János ebédel, a sarokban megy a tévé, a Furcsa párt adják Jack Lemmonnal és Walter Matthauval. Csodás a rántotta, friss a szendvics, de a táncosok tányérján csak Abonettet és pár karika uborkát látunk. Attilának mindenkihez van egy kedves szava, egy mosolya, valami jó vicce.
„Egy színházban valahogy mindig lazább a hangulat, ezt is szeretem benne. Meg azt, hogy nincs két egyforma nap. A színészek is kedvesek, ha jön egy országos hírű művész – most például Gáspár Sándor –, ő sem igényel semmi felhajtást. Sok nagy színész megfordult itt, egyetlen kivétellel csak jót mondhatok róluk. A kivétel? Maradjon az én titkom… Inkább a szépre emlékezem. Például Cserhalmi Györgyre, aki csodálatos ember.”
Attila ötlete volt a színházi nőnap rendhagyó megünneplése is. A Huncutka című filmből vette a mottót: „Aki szeret, az etet.” Összebeszélt hát a férfiakkal, és főztek a lányoknak, asszonyoknak valamit. Pontosabban több valamit. Volt, aki otthon, mások a benti rezsón alkottak. „Találkoztatok Pörivel, vele vagyok egy szobában. Jól összevitatkoztunk, mert nyírségi, és ott a töltött káposztát édes káposztából, paradicsommal készítik. Végül ő is, én is főztem egy adagot, ahogy szeretjük, és mindkettőnek sikere volt. A lecsófesztiválra is ki szokott vonulni a színház közösen, tavaly pedig Szikora János vett egy disznót, és disznóölésre mentünk.”
Szeret, megszeret
A próbáknak vége, az esti előadás még messze, így a színház egy másik „alapemberének” is van ideje ránk. Németh Mariann, Mary kisebb megszakítással huszonöt éve dolgozik a színházban, annak idején a jegyirodát vezette, de már jó ideje rendezőasszisztens. A rendezőasszisztens amolyan klasszikus összekötő színészek, rendező, műszakiak, külsősök és belsősök között. Legfontosabb képessége az alkalmazkodás, hiszen minden rendezővel egy hullámhosszra kell kerülnie, és úgy kell két lábbal a földön állnia, hogy közben fogékony maradjon a kreatív emberek ötletcunamijaira is, és elviselje az alkotási folyamat érzelmi amplitúdóit. Próba közben ott ül a rendező mellett a nézőtéren, lejegyzi a gondolatait, az ötleteit, próba után ő adminisztrál, vagyis neki kell mindent tudnia a készülő előadásról. És a szeme sem rebben, ha a megbeszéléskor a rendező finoman jelzi, hogy az egyik lediktált észrevételt most mégse olvassa fel, inkább ugorják át. „Lehet, hogy addigra átgondolta vagy meggondolta. Vagy azért ne mondjam, mert bizonyos napokon egy színésznek jobb semmit nem mondani, más napokon meg mindent lehet. Ez érzékeny üzem, azt is tudni kell, ki hol tart a szerepével, mennyire sebezhető, terhelhető” – avat be a folyamatokba Mary.
Mi van, ha egy darab nem áll annyira közel a rendezőasszisztenshez? – kérdezzük, csomót keresve a kákán. „Amit az ember nem szeret, azt is megszereti. De legalábbis elfogadja. Ez van – mondja. És tényleg ez van. – Volt olyan darab, amelyiknek az olvasópróbáján csak pislogtam, hogy ezt most miért is kell. Aztán ahogy dolgoztunk vele, bár nem lett a kedvencem, megértettem, és el tudtam fogadni.”
A misztifikálás szándéka nélkül azt azért le kell szögezni, hogy a színház sokkal különlegesebb munkahely, mint ha a városi könyvtárba, a kórházba vagy egy bankba kéredzkedtünk volna be. Egyszerűen jóval messzebb van az átlagos, hétköznapi helyektől.
Itt is vannak szabályok, csak éppen teljesen mások, mint a normál munkahelyeken. Mondhatnám, néha a legfurább szabályok vannak… Teljesen más a munkaidő is, hiszen itt nincs hétvége, ünnepnap.
A próba tízkor kezdődik, eltart kettőig, de én az előadásokon is itt vagyok mint ügyeletes rendező. Figyelnem kell, minden úgy történik-e, ahogy a rendező meghagyta, ha nem, azt jelentenem kell. Gyorsan hozzáteszem, hogy még nem kellett jelentenem semmit. Ha valaki valamit nagyon másként csinál, inkább vele beszélem meg, de erre sem akad túl sok példa. Volt olyan darabunk, amelyben több gyerekszereplő volt, őket előadás közben én tettem fel a forgóra és vettem le. Végül is én feleltem értük” – meséli.
Mary, csakúgy mint Attila, öt-tíz perc alatt hazaér, és bár idővel megtanulta, hogy munkát hazavinni tilos, és nem is viszi haza, azért otthon még szüksége van egy kis átmenetre. „Olyankor még beülök a műhelyembe egy órára. Csak egyre, mert a napi hét óra alfának meg kell lennie! Üveg ékszereket és más kézműves termékeket készítek. Muranóban is tanultam, van kemencém, vagyis komolyan veszem. Már visszatérő vevőim is vannak. Idén rákattantam a miniatűr dolgokra is, dobozképeket készítek. Felraktam a Facebookra, rám írt egy jelmeztervező, hogy ajándékba szeretne néhányat, egy hét alatt el tudnék-e készíteni tízet. Merészen rávágtam, hogy igen, és még a férjemet is befogtam a minikönyvek készítéséhez. Ő vágta fel a kartonokat. Van lakberendezői végzettségem, készítek üvegfestményeket, néha vászonra is festek, és a covidjárvány alatt kitanultam a masszírozást.”
