„Nyalka csikós legelőre, / Hegyes gulyás dombtetőre, / Az útfélre tompa juhász, / Partódalba tetves kondás.” Létezik még néhány hasonló rigmus, ami a csikósokat mintha kiemelné a pásztorok közül.
Mit mondhatnék, ezek valóban azt sugallják, hogy a csikósok állnak a ranglétra tetején, de a viccet félretéve, minden pásztor létformája megérdemli az elismerést. Szándékosan nem használom a munka szót, nagy baj lenne, ha bármelyikünk letudható feladatként tekintene a jószágokra vagy a kötelezettségeire. Egyébként szinte minden magunkfajta emberre jellemző a tartás mellett némi hiúság is.
Annak tartja magát?
A mostani világhoz képest talán nem, de egy igazi csikósnak bizony van kiállása, határozott személyiség. A nyalka szó pedig a délceg tartásra utal.
Illetve a díszes viseletre, ami egészen összetett: darutoll a kalapba, bő ing, mellény, karikás ostor. Hogy épül fel a teljes öltözet?
Daru- vagy túzoktoll kerül az állszíjjal rögzített kalapba, amelynek négyujjnyi karimája véd a nap ellen, ha pedig esik az eső, pont annyira puhul meg, hogy ne törjön, hanem szépen vezesse a vizet. Ha leszállunk a lóról, hátradobjuk. A bő gatya és ing nem a díszes megjelenés miatt fontos, hanem mivel másfél méteres anyagból vannak az ing ujjai, könnyebben el lehet viselni a nyári meleget, a gatya alá pedig télen lovaglónadrágot veszünk. Az ingre kerül a pitykés lajbi, vagyis mellény, amin kilenc gomb található, minden pásztoré más, a csikósoké úgynevezett lánycsecs formájú. A mellényen egy zsebóra lóg lánccal. Az pedig a lótól függ, hogy a csizmánk melyik oldalán helyezkedik el a sarkantyú. A csikósok általában a bal oldalon viselik, így vágtázunk a bemutatókon, fektetéshez, segítségadáshoz is így használjuk. A karikás ostort általában magunknak készítjük, legtöbbször szilvafa a nyele, ezt lehet díszíteni különféle berakásokkal.
Egyénre szabott mintázat díszíti?
A jószágra utal. Az enyémen ezért a lovak mellett a Kilenclyukú híd, gémeskút, kunyhó szerepel. Erre nyersbőrrel kötjük a pillangót, ami tulajdonképpen egy cakkozott sallang, az ostorral az úgynevezett telekszíj köti össze, a fonat pedig variálható, mi általában nyolcágasat használunk. A végén található csapószíjra kerül a sudár, ami a jellegzetes hangot adja. Gyakran forgó karikával erősítették az ostort a nyélhez, innen a név. A hangot a betanítás, pontosabban a belovaglás során fogadtatjuk el az állatokkal, amíg ugyanis a csikók az anyjukkal vannak, addig az van elültetve a fejükben, hogy félni kell tőle. Nekünk kell elnyernünk a bizalmukat annyira, hogy megszokják.
Figyeltem az úton, a Daliásnak adott határozott utasítások mellett egy-két kedves pillantás, simítás belefér, de nem viszi túlzásba. Mennyire nő a csikós szívéhez a lova?
Nagyon, de az az igazi szeretet, ha rendszerhez van szoktatva. Számukra ez a legfontosabb, nem a babusgatás. A lényeg, hogy egyértelmű jeleket adjunk nekik, és következetesek legyünk velük. Daliás nálam született a ménesben, elkértem egynapos korában, végigkövettem a felcseperedését – talán kicsit több figyelmet is kapott. Háromévesen visszahoztam a ménesbe, betanítottam, azóta dolgozik velem. A múlt évet kihagyta sérülés miatt, de erős, mint a legtöbb nóniusz. Kevesen tudják, hogy ez a fajta nem véletlenül maradt meg a Hortobágyon. A nóniusz ugyanis a legszélsőségesebb körülményekhez is alkalmazkodik, és hihetetlen a munkabírása. Hiába próbálkoznánk bármilyen félvér fajtával, a lába, az ízületei, a patája jóval gyengébb lenne ehhez a vidékhez: itt a legelő május–júniusban még zsenge és térdig ér, júliusban viszont a szél hatására gyorsan kiszárad.
Régebben a csikósok egybefüggő hónapokat töltöttek a pusztán, a számadók pedig vagyonukkal is feleltek a jószágokért. Milyen a modern változat?
Ma is alapfeltétel, hogy a számadó csikós felelősséget tudjon vállalni a rá bízott emberekért és állatokért. Korábban a számadó fizette a segítőit, azaz a bojtárokat is, a gazdáktól átvette nyári legelőre a lovakat, ősszel visszaadta, és behajtotta a jussát; voltak olyanok, akik takarmánnyal fizettek neki. Abban az időben tehát a számadó télen hazament, és ha volt saját jószága, azzal foglalkozott, tavasszal kezdte újra a munkát. Ez nyilván alaposan megváltozott. Itt a Mátai Ménesben, amely az egyik legnagyobb lótenyésztő központ az országban, rengeteg egyéb feladatunk van a ménes egész éves ellátása mellett. Váltásban dolgozunk, éjszakára sem hagyjuk magukra az állatokat.
Tehát a ménesek létrejöttével fordult nagyot a helyzet?
Igen, a ménesudvarok hozták a változást, a törzsménesek tenyésztése már télire is munkát adott a csikósnak. Etetés, fedeztetés, a csikók felnevelése, leválasztása, hozzászoktatás a kötőfékezéshez, körmölés, illetve különféle beavatkozások is szerepelnek a teendőink között, míg a csikók az anyjukkal vannak. Amikor leválasztjuk őket, azaz hat-nyolc hónapos korukban másik ménesbe kerülnek, ahol az évjárati kanca- és méncsikókkal foglalkoznak. Hároméves korukban kerülnek vissza, ezt követően döntjük el, melyik mire lesz használva.
Mi alapján?
A csikósok saját maguknak lovat keresve a méncsikók ménesében nézelődnek; mindannyian herélt lovat használunk. A csődörök közül kiválasztjuk azt a néhányat, amelyik ménvizsgára lesz felkészítve, mivel tenyészteni szeretnénk, majd ha őket kivettük, eldöntjük, melyikből lehet hátas, csikóshátas, pusztaötösben, népies vagy versenyfogatban használható ló. Ugyanis az említett modern változat része az idegenforgalom kiszolgálása is: márciustól novemberig folyamatosan látogatható a ménes, napi négy lovasbemutatóval, pusztakocsikázással várjuk a vendégeket. Ezek mellett persze vannak más rendezvények, felvonulások, mezőgazdasági kiállítások. Ilyenkor percre pontosan be van osztva a napunk.
Jól érzem, hogy egy igazi csikós nem ebben látja a szépséget?
Én elsősorban a ló miatt lettem csikós. Kisgyerekként azt mondtam, maszek juhász leszek a Hortobágyon, mert sokan így éltek a családban, de ezt ma már el sem tudnám képzelni. Otthon is volt lovunk, ahogy cseperedtem, egyre közelebb éreztem magam hozzá. Kamaszként nyilván a bemutatók érdekesek, a mutatványokkal lehet vagánykodni, de az mind pillanatnyi siker. Én nemcsak akkor vagyok csikós, amikor idejövök, kiszállok a kocsimból, és felülök a lovamra, hanem mindig. Én lóval kelek, lóval fekszem. A feleségemmel most épp lovastanyát tervezünk, az új otthonunkban, Nádudvaron csikóneveléssel is szeretnénk foglalkozni. Visszatérve a turizmusra, ez az egész azért nem megy a létforma rovására, mert egyszerűen megszokottá vált. A nyolcvanas években szinte berobbant itt az idegenforgalom, mert annyira megtetszett az embereknek, hogy testközelből láthatják a pusztai élet bizonyos részeit. Nincs ezzel semmi baj.
Az édesapja neve széles körben ismert – gulyásként ugyan –, önhöz hasonlóan látja a pásztorlétet, az azonban ritka, hogy valakinek az édesanyja is ezt az életformát választja. A szülők nyilván mindent megtettek azért, hogy ne szenvedjenek hiányt, mégis, előfordult valaha, hogy hátrányt jelentett az otthoni háttér?
Hiányt sosem éreztem. Emlékszem, apáék mindig jöttek értünk iskola után, ezért nyilván kimaradt, hogy csapatba verődve járjuk az utcákat a többiekkel, akik aztán mesélik az élményeiket. Volt, hogy fájt, de az kevés ideig tartott. Nekünk a tanya volt a megszokott, családias közeg. Anya és apa nem autóba ült vagy buszra szállt, hanem felkelt, és rögtön dolgozott. Felnőtt fejjel látom, mennyire igyekeztek, hogy semmiből ne maradjunk ki. Azt hiszem, elég visszaigazolás, hogy a nővérem is itt dolgozik telepvezetőként. Ma, a vidéken újrakezdők idejében már biztosan „menők” lennénk.
Ifjabb Kosina Péter édesapjával, a hortobágyi Darassa számadó gulyásával készült riportunk itt olvasható:
Említette, hogy feleségével lovastanya létrehozásában gondolkodnak. Hogy látja, csak hasonló érdeklődésű társ tud alkalmazkodni egy számadó csikós napirendjéhez?
Már a találkozásunk is ide kötődik, gyakorlaton volt a ménesben, majd a 2017-es Nemzeti vágtán egy futamban versenyeztünk. Korábban díjlovagolt, ilyen területen is tanult tovább. Úgy látja ezt a világot, ahogy én. Két gyerekünk van, Sára négy-, Peti nemsokára kétéves lesz, mindketten szeretik a lovainkat, de sosem erőltetném rájuk ezt az életet. Még csak meg sem kérdeztem, felülnének-e a lóra – az igaz, hogy kéthetes korukban azért felfektettem őket, biztos, ami biztos. Komolyra fordítva a szót, nekem sem erőltették soha, ha megpróbálták volna, már rég belebuktam volna. Ha nem vagy a csikóslét szerelmese, esetleg kiállsz egy, két, három nehézséget, de a tizedik után biztos, hogy feladod.
Gondolt rá valaha?
Az a különös, hogy ilyen még nem fordult elő. Amennyire csak lehet, megbecsülik a munkámat, igyekszem is tenni érte.
Junior Prima díjjal is jutalmazták. Fontos az elismerés?
Jólesik, kézzelfogható, de igazán akkor értékeltem, amikor láttam, kik kapták meg mellettem. Nagy dolog, hogy engem is érdemesnek találtak rá. Nekem ez az életem: nem tudnám elképzelni, hogy ne itt éljek, ne ezt csináljam. Ez a vidék mindennap más arcát mutatja. Ha egyedül vagyok a pusztában, körülnézek, átgondolom az aktuális dolgokat, és valahogy megnyugszom a végtelenségben. Egyszer elpusztult egy lovam, nagyon kötődtem hozzá, kivételes állat volt. Egy pillanat alatt veszítettem el, egy déli bemutató után. Harminc másodperc alatt összeesett, aortarepedése lett. Arculcsapásként éltem meg, de aztán arra gondoltam, hogy én nem azért vagyok csikós, mert volt egy jó lovam, hanem azért volt jó lovam, mert csikós vagyok, és nevelek magamnak másikat. Ezek is fontos pillanatok, tanulságok. Nem szabad abba a hibába esni, hogy összeomlik az ember. Menni kell tovább kitartással, alázattal. A ló szeretete pedig a legnagyobb előny, akkor is, ha nem pásztornak született az ember.
Miért, pásztornak születni kell?
Igen, ilyen mondás is van ám! „A pásztorember születik, a többi meg csak úgy megterem.”
A Mátai Ménes vezetőjével készült interjúnk itt olvasható:
