Komár Sabrina az egyetlen magyar fotográfus, aki bejutott a rangos LensCulture évente megrendezett Art Photography Awards versenyének döntősei közé 2024-ben a jó és a rossz emlékek természetét boncolgató sorozatával.
Nem csak ez a siker helyezte idén reflektorfénybe. A Collegium Hungaricum Berlin a Berlin Design Week 2024 részeként szervezett csoportos kiállításán a magyar tervezők legfiatalabb nemzedékének alkotásai között Hypnopompia szőnyegét is bemutatta, amely november 24-ig a Ludwig Múzeum Fordított tárgyak kiállításán is szerepel.
Komár Sabrina ezek után lehetőséget kapott, hogy bemutassa a 130 ország több száz nemzetközi alkotójából álló mezőnyben is kiemelkedőnek értékelt fotóanyagát: a „…de hát annyi jó dolog történt veled!” képeit a budapesti Tér-kép galériában láthatja a kortárs fotográfiára érzékeny közönség.
A „…de hát annyi jó dolog történt veled!” a Tér-Kép Galériában látható
A sorozat a gyermek- és felnőttkori emlékek természetére reflektál, és arra keresi a választ, hogy a jó emlékekre miért emlékszünk kevésbé, mint a rosszakra. A különleges, térbeli fényképek egyszerre mutatják meg az objektív múlt és a szubjektív emlékezet adta benyomásokat.
Akit foglalkoztat a kollektív emlékezet tartalmának, objektivitásának kérdése, valószínűleg látta 2019-ben a Magyar Nemzeti Galéria Minden múlt a múltam című kiállítását. A Fortepan digitális fotóarchívum anyagából vonultatott fel egy több mint háromszáz darabos válogatást. Volt a kiállításnak egy meghatározó szekciója, amelyben – akárcsak egy nagy, közös, családi fotóalbum – az emberi életút stációi mentén követték egymást az 1990 előtti fényképek, összesen mintegy 200 darab. Ebben a kiállításrészben a fotóknak először gyerekek, azután fiatalok, majd felnőttek és végül idősek voltak a főszereplői.
A privátfotó, a családi album, mint médium és kiállítási keret már akkor érdekes kérdéseket vetett fel az emlékezet természetével kapcsolatban. Komár Sabrina ezeket a kérdéseket saját privát családi fotóin keresztül személyes dimenzióban teszi fel, mégis mindannyiunkra tartoznak a válaszok.
Többek között azért, mert a legizgalmasabb dolog, amit az emlékezetkutatás az elmúlt évtizedekben felfedezett, hogy az emlékek igazából nincsenek sehol: tiszta emlékezés valójában nincs a kutatások szerint. Az idegrendszer darabkákból építi össze azt a képet, amit keresünk, de az idegi hálózatok nem kész emlékeket tárolnak, hanem töredékeket és információrészleteket, az emlék pedig csak az előhívás során jön létre. Minden alkalommal arra emlékszünk tehát, hogy egy emléket már előhívtunk, ezzel pedig létre is hoztuk.
Komár Sabrina fotóművészként az előhívás folyamatát meghaladva újrarendez, absztrakt módon tekint a saját emlékeire, szó szerint újrafűzi őket. Talán nem véletlen, hogy szívesen alkalmazza a fotófűzési technikát: textilművészként legalább annyira közel áll hozzá a szövés, mint az előhívás gesztusa.
Ezzel a dupla csavarral tár elénk szilánkokból, emlékpixelekből valamiféle egységgé összeálló emlékképeket, amelyek továbbra is megfoghatatlan, szubjektív térben lebegnek, miközben új minőséget és jelentést nyernek – akárcsak a saját múltunkkal kapcsolatos privát emlékeink.
