Szerző: Meszleny Zita
fotó: kováts gábor
A nagyapám a saját elmondása szerint a népszavazáskor hatszor tette le a voksát Magyarország mellett. Ez persze nem biztos, hogy igaz. Az öreg szeretett nagyot mondani, de az eredmény miatti büszkeséget és az identitást jól mutatja a legenda.
Koloszár Miklós fül-orr-gégész Perkovátz Tamás főorvos
A családom eleve mélyen be van ágyazva Sopronba: a nagyszüleim érkeztek ide, mindkét ágról, és az egyetemi éveimet leszámítva én is mindig itt éltem. Nem is volt opció, hogy máshova menjek. Annak ellenére sem, hogy fiatal orvosként nem volt egyszerű a visszatérés. Sopron a történelméből adódóan zárt város volt, ahová csak ellenőrzések után juthatott be még az itt lakó is, ez pedig meghatározta a hangulatot. Akkoriban úgy éreztük magunkat ebben az ország széli kis ficakban, mint akik el vannak zárva a levegőtől.
Aztán amikor megnyíltak a határok, végre fellélegezhettünk. Kitárult a világ, és ami a város nehézsége volt, az a legfőbb előnye lett. Hatalmas elánnal kezdtük felfedezni, megismerni a környéket, az ausztriai tájat, a szomszédainkat, Sopron igazi vonzerejévé Bécs és Pozsony közelsége vált. Rengetegen költöztek ide, mert ugródeszka lettünk a külföldi munkavállaláshoz, ma is folyamatosan nő a lakosság, amit nem sok kisváros mondhat el magáról. Szinte magától értetődik itt a kétnyelvűség, ami miatt az ember nem érzi idegennek magát a határ túloldalán sem. Mi is a lehető legnagyobb természetességgel járunk át Ausztriába hangversenyekre, kiállításokra, síelni vagy a reptérre, ha utazni vágyunk, de ugyanilyen boldogan jövünk haza is.
Számomra ugyanis Sopron a legszebb. Nem tartom magam lokálpatriótának, de végigjártam az ország szinte összes városát, és úgy találtam, hogy történelmi, műemléki szempontból egyik sem vetekedhet Sopronnal. Nincs még egy olyan város, amelynek ilyen adottságai lennének. Gondoljunk csak a természeti környezetre, a tóra, a dombokra, a közeli hegyekre. És nincs még egy olyan sem, amelynek ilyen sokféle történelmi kort felidéző mozaikja lenne. Itt a belváros az elegáns barokk palotáival, aztán kicsit kijjebb az 1800-as évek második felében épült településrész, megjelenik a Bauhaus, ott a Lőverek, a Virágvölgy, valamint a poncichternegyed a több száz éves parasztházaival. Ez azoknak a német ajkú szőlősgazdáknak a lakóhelye volt, akik a tőkék között babot is termeltek. Ha beszélhetünk soproniságról, akkor az számomra ezt a sokféleséget jelenti, városképben, nemzetiségben, múltban.
A változásokat figyelve persze némi nosztalgiával tekintek vissza a valaha volt csendes, zárt, gemütlich, azaz kedélyes Sopronra. Ahogy idősödöm, az kezd hiányozni, ami fiatalon nehézségnek tűnt, a múlt egyre inkább felértékelődik. De ez így van rendjén. Szívesen tekintek vissza, de tudok örülni a jövőbe mutató változásoknak is.
Palánkvár, castrum, föld- vagy kővár? Tatárok, törökök, Habsburgok ostromolták? Koronát őrző, fellegek közé törő, különleges történeteket hordozó erődítmények sokasága magasodott egykor a Duna mentén. A folyó partján épült várakat jellegzetességeik alapján térképre vittük, majd legendáik nyomán a múltjukban kalandoztunk.
A Mohács alatti digáncsi mellékágban három hajóroncs rejtőzik az iszap alatt, melyek eredetéről máig csak találgatni lehet. A helyszín megközelíthetetlensége és a Duna lassú munkája csak még titokzatosabbá teszi őket. Cikkünk bemutatja a roncsok felfedezésének körülményeit és lehetséges történetét.
Két nagy 19. századi árvíz, az 1838-as és az 1876-os tapasztalatai alapozták meg azt, hogy a főváros ma képes védekezni a Duna haragjával szemben – de a városképen is rajta hagyták a nyomukat.
A Potykacsárdától a pörbölyi Ökoturisztikai Központig apasztottuk a kilométereket a Dél-Gemenc ártéri rengetegében. Átöleltük az ország legnagyobb kerületű fáját, figyeltük az erdő ezernyi rezdülését, s mielőtt visszatértünk volna Bajára, szalonnát sütöttünk a vadregényes Duna-part kövei között.
A Sárköz ártéri világában különleges összhang alakult ki ember és természet között. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató ezt nevezte az eszményi együttműködés rendszerének.
Élt a múlt század elején egy bizonyos Kumibri úr, a „kapitén”, a „vizibüffés”, a dunai vadevezősök királya, a Szentendrei-sziget különc kőnyomdásza, aki nem mellesleg utálta a vizet, úszni sem tudott. Élni viszont annál inkább. És mosolyogni.
