Szerző: Meszleny Zita
fotó: muray gábor
Életem szerencséje, hogy Sopronba kerültem. Tolna megyében, egy német ajkú községben születtem, részben ennek köszönhetem pályám alakulását. A közlekedési szak elvégzése után ugyanis rögtön a GYSEV-hez hívtak, amelynek – nemzetközi társaság lévén – nagy szüksége volt német nyelven jól beszélő utánpótlásra. Így kerültem 1969-ben ide, és azóta soproni polgárnak tartom magam. Sopron, illetve a vasúttársaság mindent megadott, ami a minőségi élethez szükséges. Végigjárhattam a ranglétrát, és a pályám végén vezérigazgató-helyettesként mehettem nyugdíjba 2007-ben. Ebben az évben köszönt le a Soproni Városszépítő Egyesület elnöke. Elődöm építész-történész volt, aki generációkra visszavezetve soproni, így megtiszteltetés volt, hogy noha nem ide születtem, és nem is az építészet területéről jöttem, rám merték bízni a feladatot. Úgy éreztem, belenőttem a városba. Most lesz tizenöt éve, hogy én vezetem az ország egyik legrégibb egyesületét, amely több mint százötven éves múltra tekint vissza. Ez is mutatja a felelősséget, amit a polgárok éreztek a városuk iránt. Az egyesületben jelentős értékmentő munka folyik, pedig a szervezet sokszor nem volt könnyű helyzetben. Sopront hosszú ideig bűnös városnak tartották, bűne az volt, hogy hűséges volt a hazájához. Ezt akkor keményfejűségnek, rátartiságnak címkézte a hatalom, nem zárta a szívébe a kis elszigetelt országrészt.
Józan Tibor, a GYSEV nyugalmazott vezérigazgató-helyettese, a Soproni Városszépítő Egyesület elnöke
Ma már ez szerencsére nincs így. Elég csak megnézni a belvárost, ami szerintem sosem volt még ilyen szép. An – nyiféle hangulata van, hogy egyszerűen megunhatatlan. Szeretem, amikor a gyönyörű homlokzatokon ragyog a nap, az alkonyatot, mikor kigyúlnak a lámpák sejtelmes fényei, a téli esti soproni hóesés pedig leírhatatlan. Azt a békét, amit olyankor érzek, nem tudom visszaadni. Nem hiszem, hogy a világnak van még egy olyan szép helye, mint Sopron, nem tudom, hogy lehetne nélküle élni. Azt hiszem, ezt jelenti nekem a hűség városa kifejezés. Sokszor eszembe jutnak a hazájukat kényszerből elhagyó ötvenhatosok, az általuk írt honvágydalok, a sok üzengetés a Szabad Európa Rádión. Ilyenkor végtelenül hálás vagyok, hogy én itt maradhattam, hűséges lehettem a városomhoz. Ha pedig ez megadatott nekem, akkor nekem a javát kell szolgálnom, a sikereinek örülnöm kell, és itt kell szeretnem élni.
Az algoritmus kora nem tűri az elidőzést. A képernyőidő nem tűri a valódi jelenlétet. Pedig vannak még helyek – cukrászdák, fürdők, falusi focipályák, kocsmák, piacok és szakrális terek –, ahol az ember kiléphet a teljesítménykényszerből, és egyszerűen csak létezhet. A harmadik helyek az otthon és a munkahely közötti terek: a lassú jelenlét, a közvetlenség és a tét nélküli együttlét utolsó menedékei.
Lelkes és támogató helyiek és nézők milliói követik majd a képernyők előtt május 13. és 17. között a 47. Magyar kerékpáros körversenyt. Az ezúttal Dél-Magyarország-fókuszú Tour de Hongrie rajtja Gyulán lesz. A részletekről Eisenkrammer Károly fő szervezőt kérdeztük.
A faluban vagy kocsmába, vagy meccsre jár az ember, tudjuk meg a Rimóc–Bercel futballmérkőzés lelátóján ülve. Járhatnának még könyvtárba is, de nem mindenki olyan típus. A vidéki focipályák fontos, ha nem a legfontosabb találkozási helyek az itt élők számára.
Aki az agglomerációban szeretne vendéglátóhelyet nyitni, annak a minőség a kötelező minimum. A vidék és a város határán pedig annál is többre van szükség. A pátyi C’est la vie Caféban pontosan tudják, mire.
Bennünk, magyarokban él egy határozott kép a lóversenyről, a galoppról és az ügetőről. Pontosabban a közönségéről, arról a tarka világról, amely az egészet egykor körülvette. Bencsik Gábor tárcája.
A kocsma, ami nincs is. Vagyis van, csak kívül az emberi téren és időn. A Calgary messze több, mint négy fal és rengeteg régi tárgy: varázsos híd múlt és jelen között.
