Szerző: Meszleny Zita
fotó: muray gábor
Életem szerencséje, hogy Sopronba kerültem. Tolna megyében, egy német ajkú községben születtem, részben ennek köszönhetem pályám alakulását. A közlekedési szak elvégzése után ugyanis rögtön a GYSEV-hez hívtak, amelynek – nemzetközi társaság lévén – nagy szüksége volt német nyelven jól beszélő utánpótlásra. Így kerültem 1969-ben ide, és azóta soproni polgárnak tartom magam. Sopron, illetve a vasúttársaság mindent megadott, ami a minőségi élethez szükséges. Végigjárhattam a ranglétrát, és a pályám végén vezérigazgató-helyettesként mehettem nyugdíjba 2007-ben. Ebben az évben köszönt le a Soproni Városszépítő Egyesület elnöke. Elődöm építész-történész volt, aki generációkra visszavezetve soproni, így megtiszteltetés volt, hogy noha nem ide születtem, és nem is az építészet területéről jöttem, rám merték bízni a feladatot. Úgy éreztem, belenőttem a városba. Most lesz tizenöt éve, hogy én vezetem az ország egyik legrégibb egyesületét, amely több mint százötven éves múltra tekint vissza. Ez is mutatja a felelősséget, amit a polgárok éreztek a városuk iránt. Az egyesületben jelentős értékmentő munka folyik, pedig a szervezet sokszor nem volt könnyű helyzetben. Sopront hosszú ideig bűnös városnak tartották, bűne az volt, hogy hűséges volt a hazájához. Ezt akkor keményfejűségnek, rátartiságnak címkézte a hatalom, nem zárta a szívébe a kis elszigetelt országrészt.
Józan Tibor, a GYSEV nyugalmazott vezérigazgató-helyettese, a Soproni Városszépítő Egyesület elnöke
Ma már ez szerencsére nincs így. Elég csak megnézni a belvárost, ami szerintem sosem volt még ilyen szép. An – nyiféle hangulata van, hogy egyszerűen megunhatatlan. Szeretem, amikor a gyönyörű homlokzatokon ragyog a nap, az alkonyatot, mikor kigyúlnak a lámpák sejtelmes fényei, a téli esti soproni hóesés pedig leírhatatlan. Azt a békét, amit olyankor érzek, nem tudom visszaadni. Nem hiszem, hogy a világnak van még egy olyan szép helye, mint Sopron, nem tudom, hogy lehetne nélküle élni. Azt hiszem, ezt jelenti nekem a hűség városa kifejezés. Sokszor eszembe jutnak a hazájukat kényszerből elhagyó ötvenhatosok, az általuk írt honvágydalok, a sok üzengetés a Szabad Európa Rádión. Ilyenkor végtelenül hálás vagyok, hogy én itt maradhattam, hűséges lehettem a városomhoz. Ha pedig ez megadatott nekem, akkor nekem a javát kell szolgálnom, a sikereinek örülnöm kell, és itt kell szeretnem élni.
A Szentendrei-sziget északi szigetcsúcsa kivételes tér, amely a belső tájakon is kapukat nyit. A hely, ahol elfogy az út. Évtizedek óta járunk vissza sátrazni, tüzet rakni, körbeülni, belenézni. Hallgatni, ahogy a sátorponyván perceg a kakukknyál.
Az ember, ha képes átadni magát, felveszi az áramlás ritmusát, lelassul, elcsendesül, szemlélődni kezd, hagyja, hogy dolgozzon benne a Duna időtlensége.
A Körösök holtágakkal, csatornákkal, gátakkal, ártéri erdőkkel, lápokkal átszőtt, vadregényes környezetét, Gyula és Békéscsaba vidékét jól kiépített kerékpárút-hálózat szeli át. Murvás és földes utak mellett sok helyen tükörsima, aszfaltozott bicikliutakon járhatjuk be a környéket, változatos úti célokat kitűzve magunk elé.
A Sándor-hegyi Gabóca Sajtműhely vezetője szerint övé a világ legszebb munkahelye.
A Dél-Alföldön a mai napig óriási népszerűségnek örvend a bábus, fás vagy magyar biliárdként ismert játék.
Az algoritmus kora nem tűri az elidőzést. A képernyőidő nem tűri a valódi jelenlétet. Pedig vannak még helyek – cukrászdák, fürdők, falusi focipályák, kocsmák, piacok és szakrális terek –, ahol az ember kiléphet a teljesítménykényszerből, és egyszerűen csak létezhet. A harmadik helyek az otthon és a munkahely közötti terek: a lassú jelenlét, a közvetlenség és a tét nélküli együttlét utolsó menedékei.
