De miért volt erre egy külön edény? – kérdezi Ildikó fényképezőgéppel a kezében. Attila és én eltűnődünk a logikus kérdésen. Mindketten ismerjük a komatál fogalmát, itt, a Dömsödi gyűjteményben is van egy darab a nehéz kétfülű edényből, én is őrzök egyet otthon. Tényleg, miért volt a háztartásban nevesített edényke arra, hogy gyermekágyas asszonyoknak egy tál levest vigyenek? Aztán kimunkáljuk a választ is: mert olyan sok gyerek született, olyan nagyok voltak a családok, hogy szinte minden nap, de legalább minden héten kellett főzni egy adagnyit mások számára is. A gyermekágyban fekvőnek minden nap más-más család vitte az ebédet, a komaság, vagyis keresztszülőség ezzel is járt. Ráadásul a konyhákban jóval kevesebb edény volt, mint ma, nem volt magától értetődő egyet csak úgy kivenni a rendszerből.

Egyetlen tárgyból máris mennyi információ nyerhető arról, hogyan éltek eleink. A legjobb helyen vagyunk, ha erről akarunk megtudni bármit is. Dömsödön, egy az ötvenes években épült vályogház szobájában, egy nem egészen harmincéves fiú alapította kis helytörténeti múzeumban. Jancsó Attila dédszülei éltek a házban, az ő bútoriak és tárgyaik vannak itt – és még úgy ötven-hatvan család hagyatékából valamennyi –, eljegyzési képük pedig a ház falán látható.

Attila gyerekként itt töltötte a nyarakat, játszott a körtefa alatt, járt ki a papával a szőlőbe, és amikor a padlás kincsei között egy piaci mérleget talált, eldőlt a sorsa.

Kérdeztem, mi ez, Papa elmondta. Kértem, adja nekem, és nekem adta. Szép lassan az ő padlásukról a mi padlásunkra vándoroltak át a tárgyak, szüleim nagy örömére… Utána otthon megkaptam az egykori disznóólat, rendbe lett téve, ott volt az első kiállítás, aztán a művelődési ház galériáján kaptam helyet. Abban az évben jelent meg az első könyvem. Közben gyarapodott a gyűjtemény, amit itt látni, az csak egy része, mert van még egyház-, ipar- és iskolatörténeti anyag is, és hátul borászati gyűjtemény.

A vályogház szobájában faragott székek állnak a svábzöld terítővel letakart asztal körül. Van falióra és pipatórium, sok festett tányér, az asztalon kicsi női buksza és a Keresztyén család lap néhány példánya. Itt látható az „Áll, mint Katiban a gyerek” mondásból a Kati, ami egy lyukas közepű pad, és arra rendeltetett, hogy a kisgyerek egyhelyben maradjon. Van bölcső, benne matracként töretes zsák és játék baba négysarkosra kötött pólyában. Két nagy szekrény a két sarokban. Az akasztósban férfi mellények, női kötényruhák, fehér ünneplő lóg, a fiókban cipők sorakoznak. A polcos szekrény pedig kincsesbánya a régi textilekért rajongóknak. Vastag lenvásznak, damasztabroszok, falvédők, pohártörlők, falvédők és sok törülköző, még a frottír előtti korszakból. Az ágyakon magasra rakott párnák, az egyik ágyon horgolt a, a másikon slingelt a díszítés.

„Mariska néni horgolta ezeket, ő nagy segítségem, és komoly információforrás. Kilencvennégy éves, és ha nem tudom, kik vannak egy régi fotón, mindig hozzá fordulok. Ma meg is látogatom, mert telefonált, hogy segítsek valamiben.”

Itt most álljunk meg kicsit. Attila cukrász, hajnalban kel, hogy elérje a 4.10-es buszt, azzal jár egy nagy pestszentlőrinci cukrászatba, ahonnan általában délután ötre ér haza. És akkor nem dől be az ágyba fáradtan, nem is súlyzózni megy, vagy a számítógép elé, hanem jön ide, az emlékházba. Fest, csiszol, füvet nyír, permetezi a cseresznyefát. És mert a református egyház presbitere is, rendszeresen látogatja az idős egyháztagokat. Egész élete a közösségről szól, még helytörténeti szakkört is vezetett, és évente néhányszor rendezvényeket tart itt, a Baross utca 8. szám alatt. Arra a kérdésre, hogy ki finanszírozza a hagyományőrző szüretet, a húsvéti kézműveskedést, a közelgő Összetartozás napi tűzgyújtást és magát az emlékházat, a válasza egyszerű: ő.

„Nem kell nagy összegekre gondolni, a rendezvényekhez sokan hozzáteszik a magukét, az emlékháznak van egy áldozatkész baráti köre is. A vegyesbolt adja a sütögetni valót, a lovas kocsis jó ismerős, a bukovinai székelykör is. Olyankor itt vannak a nagyszüleim, a párom, a húgom, nagynénik. A kamrában van szörp, lekvár, nem a pénzen múlik, hogy itt hetven-nyolcvan ember, vagy húsvét, karácsony előtt húsz-húsz gyerek jól érezze magát.”

Dömsöd hatezer lelkes nagyközség, Pest vármegye szélén, a Duna partján. Petőfi szüleinek utolsó mészárszéke itt ment tönkre, Petrovicsék innen költöztek Pestre. Ettől eltekintve a tágas utcákkal szabdalt alföldi település története valószínűleg nem hemzseg nagy horderejű eseményektől. Szerencsére sokan értékeljük azt is, ha valaki megőrzi az elmúlt idők hétköznapjainak világát, elődeink tárgyi kultúráját. A ráismerés örömével nézzük a szenes vasalót, az öreg darálókat, a még fel nem szabdalt mosószappan tömbjét, a jancsi kályhát, a lisztes ládát. A fiókban a kézzel leírt krumplis lángos receptjét, a kis polcon a borotvapamacsot és a sütővasat, a cselédkönyvet és a hadifogságban faragott sakk készletet. Öreg fényképeken asztal körül szálegyenesen ülő férfiembereket és kimosdatott gyerekeket.

A szekrények tetején van két nagy bőrönd, a ház lakói azzal érkeztek ide Mórról. Ennyi csomagja volt két felnőttnek és négy gyereknek. Elődeink jóval kevesebb tárggyal vették körül magukat, és azok elkísérték őket egy életen át. Sőt, tovább is adták őket.

„Eddig bármire vágytam, előbb-utóbb idekerült. Sokáig, ha kérdezték, mi hiányzik, azt mondtam, egy öntöttvas tekerős mángorló. Aztán láttam egyet az interneten, meg is vettem. De nem vásárolok sokat, nem is tehetném. A konyha falán az a kanáltartó a hátsó szomszédé, Boriska nénié volt. Könyörögtem, adja nekem, de ő is gyűjtő volt. Tavaly meghalt szegény, a családja mondta, hozzam el, amit szeretnék. Így került ide a kanáltartó.”

Tejeskannák, tejfölös szilkék (itt szilknek mondják), lekváros köcsögök, bödönök, nagy vájlingok sorakoznak a polcokon. Attila a zsírosbödönök közül csak azokat engedi a konyhába, aminek az alján még a babérkoszorús magyar címer látható. A többi, a mezei bonyhádi a kertbe kerül, virágok nőnek bennük.

Kiülünk a kerti padra, nem messze tőlünk a köcsögfa, azt már Attila készíttette. „Jöttek a nénik, hogy miért ilyen magas, ki éri ezt el. Mire mondtam, hogy pont akkora, amekkorát a néprajzi lexikon ír.”  

Attila most a hetedik könyvén dolgozik, ez is helytörténeti vonatkozású, és a Kicsiny községünk nagy történetei sorozatcím alatt jelenik meg. Közben járja a bontásra ítélt házakat, böngészi a régiséges facebook-csoportokat, kapcsolatot tart a környék múzeumigazgatóival.

„Az emlékház a dédapám, Szőgyényi Sándor nevét viseli, de a házat az ő anyósáék építették. Svábok voltak, borászként kerültek Mórról Dömsödre, és először cselédnek szegődtek el egy nagygazdaságba. Meg is van az erről szóló konvenciós szerződés és más értékes dokumentumok. A bútorok, a tárgyak tulajdonképpen két generáció világát őrzik, de van, ami ennél is régebbi. Például a Dávid-féle énekeskönyv a 18. század végéből való.”

Mazsola, a puli hever mellettünk az árnyékban, éppen egy pünkösdi rózsára telepedik, és nem bánja, hogy a falnak támasztott öreg létránál nézelődünk. Mindig békésen fogadja az érkező csoportokat, a környéken lakó kíváncsiakat. A Szőgyényi Sándor Emlékházat, a múzeumi nyitvatartástól eltérően, leginkább hétfőn lehet megnézni, az ugyanis Attila szabadnapja. De a telefonszáma kint van a táblán, ha arra jár valaki, és ő otthon van, szívesen megmutatja a házat.