A vasút: csupa vas, csupa ember alkotta gép, és semmi, amit a természet maga produkált volna, hacsak a gőzmozdonyban égő tüzet nem számítjuk annak. És mégis, a természettől egyre jobban elszakadó világunkban a vasút ma is őrzi az emberléptékűség élményét. Talán attól van ez, hogy a múltja, kezdeteinek története visszanyúlik az elidegenedés előtti korba, amikor még a városok is nagyrészt földszintesek voltak, ökrös szekerek ballagtak a poros országutakon, és eseményszámba ment, ha a láthatáron hosszú füstcsíkot húzva maga után elrobogott egy vonatszerelvény.
Az L. Simon László szerkesztette, Vasút mentén című kötet is ebből az emberléptékűségből tár elénk gazdag példatárat: 400 oldalon bő válogatást kínál a vasút ábrázolásáról a magyar művészetben. Bő válogatást mondunk, ekkora terjedelem mellett nem is mondhatunk mást, de persze tudjuk, hogy akár a többszörösét is meg lehetne tölteni. Hogy csupán egyetlen alkotót említsünk: Gross Arnold egy rézkarcával szerepel, holott a művész kedvelői pontosan tudják, hány képén zakatolnak az aprólékosan megrajzolt vonatok.
Álomvilág Újbudán: galéria-kávézó állít emléket Gross Arnoldnak | Magyar Krónika
2014-ben a Bartók Béla út 46. szám alatt nyílt meg az Arnoldo, ami az értékesítés mellett folyamatosan gyűjti a művészhez köthető dokumentumokat, műtárgyakat.
Nem a teljesség igényével állították össze a kötetet, arra nincs is szükség, az album sokkal inkább a művészetkedvelők és a vasútkedvelők közös halmazának korántsem csekély közönsége számára készült. A célközönség persze bővíthető, és a kötet képes is lehet erre. Akik a magyar képzőművészetet szeretők halmazából érkeznek, egyetlen témára fölfűzve váratlan áttekintést kapnak a honi festői és kisebb részben szobrászi eszmék változásáról.
Akik viszont a vasút kedvelőinek táborából jönnek, alighanem meglepődnek, hogy kedvenc témájuk milyen sokféle módon ragadható meg, és talán választanak maguknak festőket a kínálatból, hogy életművükkel bővebben is megismerkedjenek.
Azt gondolhatnánk, hogy a kötetnek tehertétele a művek kvalitásának egyenetlensége. A könyv azonban éppen az egységes témaválasztásával kiegyenlíti ezt, legalább kedvcsináló értelemben. A műértőt persze kevés meglepetés éri, akikről korábban is tudtuk, hogy kiváló mesterek, a vasúti tematikával sem okoznak csalódást. Mindjárt a borítón Derkovits Gyula fontos és jól ismert képe látható, a Vasút mentén, amely annak idején elnyerte a Szinyei Merse Társaság díját is. A széles nagyközönség körében Derkovits befogadását súlyosan megterhelte, hogy a Kádár-kor kultúrpolitikája a kétségkívül elkötelezetten baloldali festő életművét a rendszer egyfajta igazolásának állította be, és sokaknak a rendszer iránti ellenszenve Derkovitsra is rávetült. Most, a sok hasonló tárgyú mű között saját értéke világosan megmutatkozik.
Galéria:
Miután kigyönyörködtük magunkat a korai idők metszeteinek és félamatőr képeinek megunhatatlan naivitásán, konstatáltuk, hogy a szocreál reménytelenül lerontja még a jó művészek alkotásait is, átlapozzuk az emlékműszobrászat jobb-rosszabb alkotásainak reprodukcióit, fontos megállapításokra is juthatunk a már ismert alkotókról. Hogy a már említett Gross Arnold bármelyik rézkarcával képes elvarázsolni a nézőt, eddig is tudtuk, most, az itt közölt Beszélgetések a barátságról című alkotása láttán ez a meggyőződés tovább erősödik. A rövid életű, mindvégig szegénységben élő Nagy Balogh Jánosról is tudtuk, hogy újra és újra a felfedezendők közé tartozik, Vasúti munkások című, nagy, tiszta foltokkal dolgozó képe is arra ösztönöz, hogy megismerkedjünk vele.
Az idősebb Neogrády Antal bőséges életműve kevés meglepetéssel szolgál, szépen megkomponált tájképei, mint az itt közölt, cím nélküli festménye, megbízhatóan hozzák azt az idillt, ami igazán már a festő korában sem létezett. Ruzicskay György vasúti tárgyú grafikái más értelemben nem okoznak meglepetést, dinamizmusuk, expresszivitásuk ismerős a festő más alkotásaiból.
Azért vannak meglepetések is, például idős kortársunk, Szurcsik János remek sorozata arról a jelenségről, ahogy a váróteremben vagy a vonat fülkéjében bóbiskolók furcsa passzivitásban várják, hogy elkezdődjön az utazás, elteljék a megérkezésig hátralévő idő.
Megragad a kevéssé ismert Kovács Lajos erőteljes mozdonya (A püspökladányi vasútállomáson), Szőnyi István Dunakanyarjának hatalmas távlatai (Zebegényi táj vonattal), vagy Henzelmann Emma bumfordi-bájos plakátja a nagycenki Széchenyi Múzeumvasút számára.
Egy szó mint száz, van mit nézni ezen a vaskos köteten. Vajon készül-e hasonló mondjuk a hajókról vagy a repülőkről? Örömmel végiglapoznánk azokat is.
Kiemelt kép
Konecsni György: Cím nélkül, 1959 (székesfehérvár, vasútállomás)
Képek forrása: V-Híd
