Fiatal nő áll a tengerparton Fiuméban. A vizet nézve arra gondol, hogy mostantól hosszú éveken át gyönyörködhet majd ebben a látványban. A kolozsvári születésű Valentini Elvira 1914 januárjában érkezett a tengerparti városba, hogy az állami felsőbb leányiskola és gimnázium diákjait a természetrajzra, növénytanra és vegytanra tanítsa. Ő maga kérte az áthelyezését Kolozsvárról, ahol egyetemi adjunktusként dolgozott.
De hiába volt az első magyar nő ebben a pozícióban, tudta, hogy akár évtizedekig várhatna akár egy helyettes magántanári kinevezésre is. A Balkán növényvilága mindig érdekelte, egykori professzora szerettette meg vele a témát, ezért döntött a változtatás mellett. Itt, Fiuméban tanítás után bejárja majd a vidéket, folytatja tudományos munkáját.
Nem így lett. Pár hónap múlva kitört a háború, és a család hazahívta Elvirát, arra kérték, maradjon otthon. A szarajevói puskalövés így nemcsak a háború kezdetét, de egy ambiciózus magyar nő tudományos pályájának végét is jelentette.
Elvira édesapja, Valentini Adolf ismert kolozsvári patikus volt, ő működtette a Szentháromsághoz címzett gyógyszertárat a Belmonostor utcában. Szikvízgyártással is foglalkozott, hamarosan saját gyárat helyezett üzembe. Vadászni járt, társalgókörbe, kertészeti egyletbe, ezeken kívül tagja volt több tudományos és ismeretterjesztő egyesületnek, így az Erdélyi Múzeum Egyesület Természettudományos Szakosztályának, ahová Elvira lányát is felvették évekkel később. Gyermekeit meghökkentő nevekre keresztelte. Elvira még hagyján, de Auróra, Zulima és Armand?
Elvira a református lányiskolában tanult, már akkor a növénytan érdekelte legjobban. Miután az 1895-ös miniszteri rendelet lehetővé tette nők számára, hogy beiratkozhassanak a tudományegyetemek orvosi és bölcsészkarára, különórákat vett latinból, és néhány társnőjével együtt érettségi vizsgára jelentkezett a kegyesrendi katolikus gimnáziumba, ahol az öt jeles vizsgázóból ketten voltak lányok, abból az egyik Valentini Elvira.
Így jutott be a kolozsvári egyetemre, ahol harmadévesen már demonstrátor lett a növénytani tanszéken, később tanársegéd, sőt doktori vizsgát és tanári szakvizsgát is tett. Diplomamunkája megjelent a Múzeumi Füzetekben, ez volt az első tudományos növénytani dolgozat, amelyet magyar botanikusnő készített, és megjelent egy hazai szaklapban.
Úttörő volt abból a szempontból is, hogy elnyert egy kétéves állami ösztöndíjat, melynek keretében tanult holland és lengyel egyetemen, előadásokat hallgatott a Sorbonne-on és kutatott a fontainebleau-i növényanatómiai intézetben.
Miközben tanulmányozta a mohák, penészgombák és baktériumok világát, szabadidejében a diáktársakkal biciklis kirándulásokat tett, jázmin- és tulipánmezőket, botanikus kerteket keresett fel.
Az ösztöndíj letelte után visszatért az egyetemre, majd Fiuméba szerződött. Kolozsvárra visszaköltözve egykori iskolájában tanított, a román megszállás és Trianon után pedig, ahogy írta, a kisebbségi tanárok göröngyös útját járta. A román államvezetés minden módon nehezítette a magyar nyelvű oktatást, mely az egyházi iskolákba szorult vissza.
De ott is új és újabb előírások, szigorítások következtek. Valentini Elvira megtanult románul, jegyzeteket írt a hiányzó tankönyvek pótlására, és mindeközben olyan derűs, nyugodt tanár maradt, akiért tanítványai rajongtak. Az írónő Ignácz Rózsa tanárnőjük szép fekete szemére emlékszik legélesebben és arra, hogy képes volt lelkesedést kelteni a tárgya iránt még egy bölcsészetre hajló tanítványban is.
Elvira még igazgatói megbízást is vállalt, hogy segítse a magyar oktatás ügyét. De eljött a pont, amikor úgy érezte, nincs több ereje küzdeni. 1927 nyarán sok meddő küzdelem után, a fásultság és a kiégés elől települt át Szegedre, ahol az egyetemi internátus leánytagozatát vezette. Ám ez inkább nevelői, mint oktatói feladat volt, így kérte áthelyezését Szombathelyre, az Állami Kanizsai Orsolya Leánygimnáziumba, ahol földrajzot, természetrajzot és kémiát tanított a tőle megszokott magas színvonalon.
A harmincas évek második felében már sokat betegeskedett, hamarosan nyugdíjba is ment. Visszaköltözött Szegedre, időközben áttelepült testvérei közelébe. A második világháború idején, 1942 telén halt meg a Tisza-parti városban, ott is temették el.
