
Mesés képek – így élt együtt az ember a vízzel a Duna árterében
A Sárköz ártéri világában különleges összhang alakult ki ember és természet között. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató ezt nevezte az eszményi együttműködés rendszerének.
Szerző: Meszleny Zita
fotó: muray gábor
Nem tudom, hogy a Sopronba költözőt, a „jöttmentet” mi fogja meg a városban, engem mindenképpen az a gondolat, hogy 1982-es ideköltözésem fel sem merülhetett volna, ha az 1921-ben itt élők nagy része máshogy cselekszik.
„Ez a ház észre se veszi a környezetét. De még a szomszédait se. Nincs senki és semmi más, csak ő maga. Ez teljesen természetes. Ezzel igazán nem kell büszkélkedni. De hát ő nem is ismeri a büszkeséget. Elmentem mellette évek, évtizedek óta. Naponta többször is. Soha meg se álltam a kerítésénél. Észre se vettem. Pedig talán várta. Nem várta. Semmit se várt”
(A dicsőség napja)
Aki egy kicsit is ismeri a trianoni történéseket, tudja, hogy a hazánkat érő megrázó döntés után, egy történelmi sztrók idején Sopron lakossága a haza melletti voksával főnixmadárhoz hasonlítható lelkierővel tett tanúbizonyságot hűségéről, hirdetve ország-világnak, hogy bár lehetnek az ember életében igen nehéz helyzetek, a lelkiismerete szabad. A főnixmadárnak, ahogy azt édesanyám meséiből hallottam, hallatlan ereje van, s a könnye sebeket gyógyít. Ma már tudom, hogy a valóságban nem létezik főnixmadár, de ez mit sem változtat azon, hogy az akkor itt élő emberek teljesítményét az ő teljesítményéhez hasonlítom.
Sopron nevétől a népszavazás óta elválaszthatatlan jelző lett a hűség. A szót sajnos ma sokan a gyengeséggel, a maradisággal, a változtatni nem meréssel azonosítják, de az 1921-ben itt élő soproniak 72,8 százaléka bebizonyította, hogy a hűség lehet cselekvő akarat is. S bár nem minden nemzedéknek adatik meg, hogy egyetlen tettével beírja magát a történelemkönyvekbe, minden nemzedéknek lehetősége van arra, hogy társadalmi felelősségtudatára leljen. Mert most is szükség van sok-sok aktívan hűséges sopronira. A soproniság ma éppen ezért – ha a fogalom létezik – szerintem ott kezdődik, hogy ismerjük a múltját, aminek segítségével részévé válhatunk a jelenének, s tudunk formálói lenni a jövőjének is. A soproniság harcmodor, magatartásforma, amely magában foglalja a város feltétel nélküli szeretetét, hiányosságainak látását, az érte való cselekedni akarást. A soproniság hűség, és hűség nélkül nem létezhet egyetlen igaz közösség sem. Hűséges pedig az, aki minden kísértés és próbatétel közepette megáll a hitében.
Ezek után nem bújhatok ki egy vallomás alól. Sopron nekem a hűség fogalmának tényleges megértését, hivatásom és orvosi szakterületem gyakorlásánál a megélését és az alkalmazását is jelentette. Nem gyógyító orvosként munkámat ugyanis nem kísérte a hálás betegek köszönete, amely nap mint nap arra ösztönzött volna, hogy értük újra és újra többet tegyek. Az én tevékenységem eredménye nem az egyes ember szintjén vált nyilvánvalóvá, hanem az egész lakosságén azzal, hogy az emberek közegészségügyi, járványügyi biztonsága a munkámnak köszönhetően is biztos volt.
De visszatérve az évfordulóhoz: a centenárium egyben számvetés is. Sopron következő száz évét azok a ma itt élők alapozhatják meg, akik őrzik a múlt adományait, és lerakják a jövő alapjait. Hatalmas öröm, hogy Sopronban ma is jelen van az a lokálpatriotizmusban gyökerező szellemi muníció, ami feljogosít bennünket reménykedésre. Kívánom, hogy idősebb Sarkady Sándor Sopronhoz írt himnusza valóra váljon: „Új ezredév vár, de harcát ne féld! / Zengd, hittel zengd velünk a Hűség énekét.

A Sárköz ártéri világában különleges összhang alakult ki ember és természet között. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató ezt nevezte az eszményi együttműködés rendszerének.

Élt a múlt század elején egy bizonyos Kumibri úr, a „kapitén”, a „vizibüffés”, a dunai vadevezősök királya, a Szentendrei-sziget különc kőnyomdásza, aki nem mellesleg utálta a vizet, úszni sem tudott. Élni viszont annál inkább. És mosolyogni.

Jókai a földrajzi pontatlanságok és a romantikus túlzások ellenére nagyon is realista képet adott az Al-Duna meseszerű világáról.

Több mint húsz éve indult a párkányi Hídőr program, azóta az Antarktiszt leszámítva az összes földrészről a régióba csalogatja a művészeket. Himmler Györggyel, a Párkány és Vidéke Kulturális Társulás vezetőjével kultúrák kapcsolódásáról, emberi és természeti értékekről beszélgettünk.

Vannak hivatások, amiket mintha szuperhősökre szabtak volna. Olyanokra, akiknek nem emelkedik meg a pulzusa, amikor nyolcvanhét méter magasan megbillenti őket a szél, és akik egy hajszálvékony repedést is észrevesznek az acélban. Négy hídmester dolgozik a fővárosban, közülük Tóth Krisztiánnal jártuk be Budapest egyik rejtett és különleges világát.

Több mint hetven éven át egy indián törzs táborozott a Dunakanyarban. A harmincas évek egyik legismertebb tudósa, Baktay Ervin alapította. Évtizedekig harmóniában éltek a természettel, a táborban többgenerációnyi indián nőtt fel. Aki ott volt, lélekben indiánná lett mindörökre.