Miközben Lakatos László hegedűkészítő-mester műhelyéből barokk zeneszó szűrődik ki, a zsákutcában álló ház másik szobájában egy önismereti podcast szól. Noha azért érkeztünk, hogy a hangszerkészítővel beszélgessünk, nem tudunk ellenállni a kíváncsiságunknak, és abba a helyiségbe is belesünk. A tágas teret borító szőttesek színes fonalai közé arany szálakat sodor a nagy ablakokon besütő nyárvégi napfény. Tarka gombolyagok hevernek kosarakban, sorakoznak polcokon és szekrények tetején. A szobát a színek mellett egy termetes szövőszék uralja, a tér mégsem kelt zsúfoltságérzetet, sokkal inkább nyugalmat sugároz. Ahogy körbepillantunk, rögtön tudjuk: nem utoljára járunk itt.
Pár nappal később, rövid időpont-egyeztetést követően valóban újra a művészi érzékkel kicsinosított Kádár-kocka folyosóján sétálunk, immár a gobelintervező-kilimszövő mesterrel beszélgetve. Ahogy elhaladunk párja műhelyének ajtaja előtt, a falon lógó, hegedűt ábrázoló kis szőttesre mutat: „Lacimnak készítettem szerelmünk hajnalán. Egy házibuliban ismerkedtünk meg, olyan igazi egymásra találás volt. Nagyon hasonló alkatunk van.”
Lakatos László hegedűkészítővel készült interjúnk itt olvasható:
A két nyugodt, az alkotásban mégis nyughatatlan személyiség egységét szépen kifejezi a Raab Rózsa által készített ajándék, akárcsak maga az otthon, amit áthat a művészet és szépség iránti fogékonyság. „Van tárgy, amit készítettem, van, amit vettem, mert megszólította a lelkemet, és úgy éreztem, jó volna vele együtt élni. Az a lényeg, hogy ha ránézek valamire, milyen érzést kelt.”
Az a bizonyos érzés rögtön megvolt már akkor is, mikor a pár először nézte meg a zebegényi házat – tudjuk meg Rózsától. „A budapesti belvárosból költöztünk ide. Előtte sosem volt kertem, de nagyon vágytam rá. Itt ráadásul a kert végében patak csörgedezik, szinte hallani lehet a nyugalmat. A legnagyobb ajándék, hogy itt lehetünk.
Zebegény nekem a szépséget jelenti. Olyan ez a vidék, mint egy darab Svájc vagy Erdély. A hegyek, a víz és a fenyők, amiket a svábok telepítettek ide, festői látképet kölcsönöznek a helynek. Mindennap hálás a szívem, mikor kinézek az ablak előtt álló két óriási fenyőre.
Megbeszéltem velük, mikor még Budapesten éltünk, hogy őrizzék a kertet, és tartsák meg a házat nekünk, amíg eladjuk a lakásunkat, és ez össze is jött, hála Istennek. Itt igazi öröm az alkotás” – mondja, ahogy belépünk a műhelyszobába.
A tér másodszor is ugyanolyan hatással van ránk. A szőtt, virágmintákkal és geometrikus formákkal díszített falikárpitok, párnahuzatok, tarisznyák, táskák és övek színkavalkádján áttetszik Rózsa ízlése. „Mindig is vonzódtam az ősművészetekhez, a törzsi ábrázolásokhoz, sziklafestményekhez. Annyira, hogy ezt a formavilágot kezdtem használni. Egyszerű motívumok ezek, mégis ott van bennük a lényeg. Például egy rombuszban ott a női termékenység, a bőség, a kosszarvban a férfi szimbóluma, az egyenlő szárú kereszt a védelmet, a két összekapcsolódó háromszög a hűséget, a béklyó, az S betűre emlékeztető forma a vagyonvédelmet jelképezi. Ezt a hatást vegyítem a magyar népművészettel, a növényi ornamentikával, hiszen az is ősművészet, abból is sugárzik az életerő, az életszeretet. Elég csak az életfára gondolni, de minden egyes tulipán, rózsa, szív az életről, a felfelé, az Isten felé törekvésről szól.”
Amilyen szakértelemmel beszél a motívumrendszerről, azt gondoljuk, beleszülethetett ebbe a világba, de mint kiderül, ez korántsem így volt. Budapesten nőtt fel, és semmi kapcsolata nem volt a kézművességgel; tizenhat éves lehetett, amikor az akkori szerelme szervezett egy néprajzi tábort, és őt is elhívta. „Sátortábor volt, és pesti lányként addig nem is aludtam sátorban – emlékszik vissza. – Na, ott volt minden, népzene, néptánc és a legkülönfélébb népi mesterségek. Én leültem szőni, mert olyan egyszerűnek tűnt. Körülöttem mindenki drappot, feketét meg fehéret szőtt, engem viszont elvarázsolt a csomó gyönyörű szín, így fogtam magam, és mindet beleszőttem egy tarisznyába. Az a hét az egész életemet meghatározta. Nem mindegy, hogy egy fiatalt milyen impulzusok érnek, mert ebben a fogékony korban bármelyik élmény sorsfordító lehet. Én úgy mentem haza a táborból, hogy nekem ezt kell csinálnom, szőni fogok. Addig egyébként színész akartam lenni, rengeteget szavaltam, nagyon szerettem a költészetet.
Az önkifejezés vágya mindig bennem volt.
Jártam is gyerekszínházba játszani, de egyrészt rájöttem, hogy nem bírom jól a szakmával járó stresszt, másrészt egyre inkább azon kaptam magam, hogy nincs kedvem otthagyni a szövést a próba vagy az előadás kedvéért. Ekkor világossá vált, hogy az én utam a szövés, el kell engednem a színészetet. Bizonyos döntéseket meg kell hozni az életben, de elengedhetetlen az önismeret ahhoz, hogy tudjuk, mi nekünk a jó” – vallja. Neki fontos volt, hogy nyugodtan tudjon élni, el tudjon vonulni és zavartalanul alkotni, a szerepek helyett a tárgyakban, színekben és formákban találva meg az önkifejezés módját.
Hamar társakra is talált a munkában. A Kilim a nomád szőnyeg nevű bolt csapatával dolgozva állandó kapcsolatban van az autentikus, kézzel sodort gyapjúfonalakkal és azokból nomád népek által készített szőttesekkel, ez számára állandó inspirációforrás. Emellett tíz éve együtt dolgozik Krieser Erika bőrösmesterrel is. „Elkezdett izgatni, hogy mindezt a tudást hétköznapi használatba lehessen vonni – magyarázza. – Amit megszövök, legyen velem egész nap, szolgáljon, díszítsen, segítsen, adjon erőt, akár öv, akár táska, akár pénztárca formájában. Ez a vágyam találkozott Erika tehetségével, akivel Etnomád név alatt alkotunk, a praktikumot a modernséggel és a hagyománnyal ötvözve. Szoros alkotói szövetség a miénk” – mondja, és ahogy a közösen készített táskákat mutatja, valóban nem mondaná meg senki, hogy nem két, hanem négy kéz munkái.
Ez a minden értelemben vett megérkezésélmény arra sarkallta Rózsát, hogy a szövés által megtapasztaltakat továbbadja. „Az oktatás új vonal az életemben, és nagyon élvezem. A rohanó életet élő, hétköznapokban megfáradt nők eljönnek egy-két napra Zebegénybe, kiülnek a szabadba, és szőnek. Ez egyfelől munkás mesterség, másfelől viszont együtt végezve közösségi élmény, legfőképpen pedig terápia. Látszólag csak ül az ember a szövőszék előtt, és villával böködi a szálakat, de valójában olyan gyógyító burokba kerül, amely kizárhatja a külvilágot, mintha meditálna a szövő, a színek pedig mindig előhoznak, elindítanak belőle valamit, amit elfelejtett, vagy amiről azt hiszi, nincs is meg benne. A kézművesség szerintem emiatt örök, ez fogja megmenteni az emberiséget – jelenti ki őszinte meggyőződéssel. – Hihetetlenül lelkesít, ha azt látom, hogy a hozzám érkezők megéreznek ebből valamit, és flow-ba kerülnek. Még akkor is, ha utána otthon nem nyúlnak a szövőszékhez, ez az élmény megmarad, a fonalat pedig bármikor fel lehet venni.”
