Hogyan került éppen Zebegénybe?
Mondhatni, véletlenül. Sok éven át éltem a közeli Dunakeszin, rengeteget kirándultunk a környéken, de Zebegény valahogy mindig kimaradt a körből. Hét éve egy nyaralás során elvetődtünk a faluba, és ahogy járkáltunk az utcákon, az egyik kerítésen megláttam az eladó feliratú táblát. Utólag azt mondom, sorsszerű pillanat volt, ahogyan sorsszerű volt az is, hogy éppen ebben az utcában – amely szerintem a település legjobb, legszebb része – éppen ez a ház szólított meg. Még ha kezdetben nem ment is minden simán. Eleve a megvásárlás folyamata sem volt egyszerű, majd a telken lévő hosszú, parasztház jellegű épületet, amelynek egy része a közemlékezet szerint egy felszenteletlen kápolna volt, az alapokig vissza kellett bontani és újraépíteni. Méghozzá – a híres Napraforgó-házak egyike lévén – szigorú helyi védettségi szabályok és kötöttségek alapján. És közben volt a világot lelassító koronavírus-járvány. A végeredmény azonban mindenért kárpótolt. Már csak azért is, mert végre valahol az egész családunk, beleértve a két gyerekemet és az öt unokámat is, egyszerre kényelmesen elfér. Jönnek is szorgalmasan, van egy táblázat, amelyben vezetjük, ki mikor hány napot tölt itt, néha már kénytelen vagyok én kérni tőlük egy-egy nyugisabb, csendesebb hétvégét a magam számára.
Ennek a vágynak némileg ellentmond, hogy amikor ez bekövetkezhetne, akkor meg ön hív a saját teraszára, kertjébe vendégeket, nem is keveset. Honnan jött a Kultestek ötlete?
Ez sem volt szándékos. Csak éltem az életemet, hét közben Budapesten, péntektől vasárnapig meg Zebegényben. És lassan megtapasztaltam, hogy vidéken, pláne egy ilyen pici településen más a ritmus, más a találkozások súlya. Az ember lemegy rövidnadrágban a Duna-partra kutyát sétáltatni, és ha szembejön bárki, akár őslakos, akár hozzám hasonló gyüttment, biztosan szóba elegyedünk. Egy ilyen alkalommal futottam össze a színész-rendező Pelsőczy Rékával, neki szintén van a faluban nyaralója, beszélgettünk, és a végén kilyukadtunk oda, milyen jó lenne, ha kulturális értelemben is történne valami errefelé; ő tudna hozni színészeket, én meg a Dunára néző nagy teraszom révén esetleg helyszínt adhatnék ezekhez a kis estekhez. A tervből végül nem lett semmi, de a gondolat befészkelte magát a fejembe. Így amikor nem sokkal később, már nem is tudom, hol, talán a híres Mókus kocsmában összeismerkedtem Tomaji Attila zebegényi költővel és V. Nagy Attila szobrász-grafikussal, elhatároztam, hogy az ő támogatásukkal és a helyi kapcsolatrendszerüket bevetve megszervezem az első irodalmi-szerzői estet a házamban.
Mennyire értékelik a helyiek az előadásokat, komoly- és könnyűzenei koncerteket, felolvasóesteket?
Nagyon. Eleve elsősorban rájuk gondolva szervezzük ezt, ezért a meghívottak tekintetében is főként a Zebegényben, illetve a Dunakanyarban élők közül válogatunk Kobza Vajktól Grandpierre Attiláig. Járt már nálunk Keserü Katalin is, aki a legszebb, legszemélyesebb képeit Zebegényben alkotó, korán meghalt magyar–indiai festőnőről, Amrita Sérgilről mesélt nagyon szépen. Tele vagyunk ötlettel, reméljük, meg is tudjuk valósítani őket.
Ez a fő cél: fokozatosan visszaszerettetni az itteniekkel a saját értékeiket?
Ez is. Amellett, hogy egy régóta tátongó űrt is szeretnénk közösen betölteni. Zebegényben nincs kultúrház, s hiába a remek földrajzi adottságok és a tekintélyes kulturális hagyományok – a Szőnyi-örökségtől a festőiskolán át a ma is itt alkotó művészekig, írókig –, a közösségi élet színterei a Kós Károly tervezte templomra, a már említett Mókus sörözőre és a Duna-partra korlátozódtak. Melléjük léptünk be mi a Kultestekkel, és boldog vagyok, amikor azt látom, hogy senki nem rohan el a „hivatalos program” után, hanem éjfélkor úgy kell őket szelíden felszólítani a távozásra. Eleinte tartottam tőle, hogy hamar elillan az újdonság varázsa, és kifulladunk, de kiderült, hogy ezen a környéken jóval több érdekes ember lakik, mint azt képzeltem. Például szeretném valamikor meghívni Hortoványi Kettős Tamást; karakteres, igazi dunakanyari figura, képzőművész, író, nem mellesleg remek zenész. Nem biztos, hogy hozzá a terasz vagy a nappali illik, de szerencsére ott a kert és a Duna-part is. Nagyon jó, hogy négy helyszín közül választhatunk: az adott vendéghez, eseményhez, naphoz mi passzol leginkább.
Ön mennyire lett igazi dunakanyari?
Teljesen. Az az igazság, hogy már ezelőtt is abszolút Duna melletti emberként gondoltam magamra. A folyó nekem mindig többet adott, sokkal izgalmasabbnak tűnt, mint mondjuk a Balaton. Lenyűgöz a rajta lévő állandó mozgás, van, hogy órákig csak ülök és nézem a jövő-menő hajókat, esténként a szemben, a pilismaróti kempingben gyújtott tüzeket, hallgatom a mindenhonnan beszűrődő hangokat – mintha a legjobb színházban lennék. Vagy kimegyek magam is a partra, úszom, evezek, mikor mit. Zebegényben ugyanis pont az a fantasztikus és egyedülálló, hogy minden együtt van egy helyen: víz, hegy, nyugalom és valami, ami szavakkal leírhatatlan, talán az elődök máig meghatározó jelenléte. Hálás vagyok érte, hogy itt tölthetem a fél életem.
•••
Zebegényi lapszámunkat Bolla Ákos Kultestjén mutattuk be 2024. novemberében:
A Krónika Zebegényben | Magyar Krónika
A Magyar Krónika Zebegénybe látogatott, Zebegény pedig a Magyar Krónikába. Egy-egy ilyen alkalom – a kandalló tüzéhez hasonlóan – rávilágít arra, hogy mennyire hiányoznak az életünkből ezek az alkalmak, amikor néhány órára offline állapotba kerülhetünk.
