Apukám nagy dzsesszrajongó volt, úgy nőttem fel, hogy folyton Duke Ellington, Charlie Parker és Dizzy Gillespie szóltak a rádióból, illetve olyan vokálisabb előadók zenéje, mint Frank Sinatra vagy Ella Fitzgerald, majd el is vitt magával kisgyermekként Louis Armstrong koncertjére a Népstadionba. Az igazi áttörést azonban az életemben a Beatles It Won’t Be Long című dala jelentette. Apukám evezősedző volt és az egyik tanítványa egyszer hozott neki egy magnószalagot, amelyen mások mellett Jimi Hendrix, Bee Gees, a Doors, illetve néhány Beatles-szám szerepelt. És amikor megszólalt az említett nóta, az hihetetlen reveláció volt számomra: a mély hangon éneklő öreg bácsik és nénik után jött ez a hihetetlen frissességet árasztó szám, és teljes mértékben megváltoztatta a zenéről való elképzelésemet. Számos kortársam egyébként a Beatlessel kezdte és utána jutott el a dzsesszig, nálam pont fordított evolúció zajlott végbe, Vivaldit előbb szerettem meg, aztán dzsesszt hallgattam, és végül eljutottam a Beatlesig. Tehát időrendben haladtam, szóval szerintem én csináltam jól.
A Beatles új lépcsőfok volt az emberiség történelmében, káros hatást is gyakorolt az életemre, hiszen azóta is Pán Péter-szindrómában szenvedek. Paul McCartney és John Lennon tinédzserszerű hangja azt váltotta ki belőlem, hogy nem akartam soha többé felnőni, mert a felnőttek háborúznak, a felnőttek összehozták a második világháborút, megcsinálták a holokausztot, kiirtottak több millió embert, én és a generációm azonban nem kért ebből, mi rock and rollt akartunk hallgatni és szeretni egymást. Megragadott ez a vidám hetykeség, amit sem Frank Sinatratól, sem például a Doorstól nem kaptam meg, mert utóbbi túl depressziós volt számomra. Azóta is a Beatles miatt vagyok rabja a műfajnak,
mindennek azonban megvan az a hátránya, hogy az ember elszegényedik, nem tud komoly arccal nyilatkozni egy fórumon, mert mindig van egy pajkos mosoly a szája szélén. Nem lehetnék híres tudós, hiszen akármilyen okos gondolatok pattannának ki a fejemből, soha nem vennének komolyan.
Így formált át a Beatles, amelynek a még élő tagjai a mai napig őrzik ezt az attitűdöt: legutóbb például a már hetvenéves Paul McCartney nyilatkozta, hogy senki ne mondja el a királynőnek, hogy jobban keres nála, mert akkor rettentő pipa lesz, aztán elmosolyogta magát. Ha az ember nem hozzá hasonló világsztár, akkor a rock and roll igencsak tekintélyromboló és destruktív tud lenni.
McCarthy 2005-ös budapesti koncertje mindezek után természetesen csodálatos és furcsa érzés volt: a Hello, Goodbye–jal kezdett, futkosott a hátamon a hideg, soha nem gondoltam volna, hogy élőben hallhatom, aztán a She’s Leaving Home-nál el is tört nálam a mécses. Sírtam, mert a hatvanas években úgy nőttünk fel, hogy el voltunk zárva a vasfüggönnyel mindettől, nekünk, itt, keleten azt kellett énekelünk, hogy ,,Vörös Csepel, zúgjon a hangod” vagy hogy ,,Mint a mókus fent a fán, az úttörő oly vidám”. Valószínűleg a mai napig azért érzek émelygést a divatos mulatós nóták hallatán, mert ezeket a dalokat juttatják eszembe, miközben odaátról jött a valódi kultúra, és biztos voltam benne, hogy soha nem fogok találkozni vele. A szüleim is úgy élték le az életüket, hogy soha nem látták Párizst, mert nem lehetett kimenni nyugatra vagy csak nagyon sok pénzért. És
amikor egyszer csak ott álltam 2005-ben és élőben hallgattam Paul McCartney, akkor az volt az érzésem, hogy én győztem. Akik el akartak tiltani attól, hogy valaha láthassam a Beatlest vagy a Rolling Stonest, azok már meghaltak, én pedig itt állok, és hallgatom. A szabadság illata csapta meg az orromat.
Középiskolás koromban egyébként már a Beatles valamennyire elfogadott volt, kevésbé számított lázadásnak, akkoriban inkább Jimi Hendrix szeretetével váltottam ki feltűnést, még az osztálytársaim is megvetettek, és nem értették, hogyan lehet egy ilyen vadembernek a hülye zenéjét hallgatni. Én viszont kifestettem az iskolai köpenyem hátoldalát olyan zenekarok neveivel, mint a Cream vagy a Mahavishnu Orchestra, az iskolába pedig táska helyett egy bőrönddel jártam, amelyen a „A szarina a szőke csoda, egyből rohannák oda” felirat állt Tom Wolfe Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal című könyvét idézve. Ilyenekkel pukkasztottuk a tanárokat, akik nem tehettek semmit, 14 évesen ugyanis „nagyon felkészült” voltam jogilag, mondtam, hogy ez egy kék köpeny, nem tehetek róla, hogy valaki összefirkálta. Egyébként ez a mentalitás nálunk családi hagyomány volt, apukámat kirúgták a munkahelyéről, mert a KISZ-buliba elhívott egy Benny Goodman-szerzeményeket játszó zenekart, ami az ötvenes években az „imperializmus rothadó levegőjét árasztotta” az egész swingmozgalommal egyetemben, ami apámnak ugyanolyan sokat jelentett, mint nekem a rock and roll; nagyon büszkén is mesélte mindig ezt a történetet.
Ebből a szempontból egyébként pechem volt, nem tudtam lázadni a szüleim ellen, mert amíg az osztálytársaim ősei mulatós jellegű magyar nótákat hallgattak, addig nálunk jó zenék szóltak. Az egyetlen eszközöm, amikor meg voltam sértődve, Jimi Hendrix Woodoo Child című dala volt, azt raktam fel nagyon hangosan ilyen alkalmakra tartogatva, és azzal még a szüleimet is sikerült felidegesítenem. Anyám mindig szólt is ilyenkor hogy ,,azonnal halkítsd le, tudom, hogy meg vagy sértődve, de nincs igazad!”. Aztán amikor elkezdtem a Karthagóban játszani, apám nagyon büszke volt rám, de azért mondta, hogy jobb lenne, ha inkább jó kis swinges dalokat énekelnék.
A rock és a lázadás témájánál maradva, hasonlóképpen romboló hatással volt rám a Szelíd motorosok című film: az elején a szereplők eladnak valami gyanús cuccot, vesznek a pénzből egy motort, majd felszállnak chopperekre, de mielőtt beröffentenék a gépet és nekivágnának az országútnak, egyikük egy teátrális mozdulattal lecsatolja és eldobja a karóráját, majd felcsendül a Born To Be Wild, és elhúznak a messzeségbe. Ez a jelenet engem annyira megragadott, hogy húsz éven át csak kárt okozott az életemben: negyvenvalahány éves koromig nem hordtam karórát, annyira tetszett, ahogy elhajítja, és kiszáll az időből, nem törődik semmiféle kötöttséggel. Azóta is, bár igyekszem változtatni rajta, de mindig mindenhonnan elkésem. Nem szándékosan, hanem mert pszichológiailag hatott rám a film: vannak, akik botfülűek, nekem időérzékem nincsen. Mostanában igyekszem helyrerázódni, hogy normális állampolgár legyek végre.
Kiemelt kép: Takáts Tamás. Forrás: Facebook
