A háborús nyár diszkrét bája
A Fortepan 1944 nyarán készült képein rémségek és vidám pillanatok egyaránt megelevenednek.
Menü
Szabados György zenéjéhez újra és újra visszatérek. A 2011-ben elhunyt zeneszerző, zongorista – és nem utolsósorban kiváló esszéíró – Szabados a huszadik századi magyar és egyetemes zenetörténet kimagasló alakja volt. Egyfajta áldásnak érzem, hogy jó ideig a közelében élhettem. Sokszor láttam a nagymarosi Duna-parton sétálni. Egész alakjában, megjelenésében, az arcvonásaiban volt valami kortalan, időn felüli és kívüli. Középkori arca volt, nekem legalábbis mindig ez jutott eszembe róla, amikor megláttam. Néhányszor beszélgettem vele, és e beszélgetések után az a ritkán tapasztalt benyomásom támadt, hogy valami fontos dolog történt velem. Minden szava és mondata összeszedett, végiggondolt és pontos volt, az ember elevenébe talált.
Szabados György: Bells (The land of Boldogasszony). BMC Records, 2008
Sokan és sok helyen elmondták, leírták Szabadosról, hogy improvizatív, a jazzből, Bartókból és a magyar népzenéből táplálkozó zenéje milyen elementáris erővel tudott megszólalni. A lemezeit hallgatva is érezhetjük ezt a zsigeri, letaglózó örvénylést, de leginkább a koncertjein szembesülhetett a hallgató azzal a megrendítő élménnyel, amit Szabados György zenéje jelentett. Az életében megjelent utolsó szólóalbuma, a Bells (The land of Boldogasszony) ennek a páratlanul gazdag életműnek is olyan magaslata, sűrűsödési pontja, amely összefoglalja mindazt, amit Szabados a zenéről és az emberi lélekről tudott. Márpedig nem keveset tudott ezekről, sőt.
Ez a lemez, bár 2008-ban látott napvilágot, még mindig kapható néhány lemezboltban, és persze meghallgatható, letölthető a legnagyobb internetes zenemegosztó oldalakról. Megjelenésekor méltatlanul keveset írtak róla, ahogy Szabados egész munkássága nincs a jelentőségének megfelelően értékelve, írásainak gyűjteményes, méltó kiadása is várat magára. Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni Szabadosnak azt a nem sokkal a halála előtt adott koncertjét, ahol ennek a lemeznek az anyagát játszotta el. Azon kevés koncertek egyike volt az életemben, ahonnan úgy jöttem ki, mintha egy mára elfeledett, ősrégi szertartáson vettem volna részt. Sokáig nem tértem magamhoz utána, de ez nem kábulat vagy zavarodottság volt, hanem a szellemi ébrenlét, az érzékenység addig nem tapasztalt eufóriája. A lemezen szereplő hat tétel olyan alkotó vallomása a földi életéről, aki mindvégig a létezés szellemi és lelki végpontjait kereste megalkuvás és mellébeszélés nélkül.
Vannak zenék, amelyeket nem tudok bármikor hallgatni. Ha készületlenül ér, váratlanul megszólal egy ilyen zene, úgy érzem, túlságosan ki vagyok szolgáltatva neki, azt csinál velem, amit akar. Felkavaró, mondhatnám. De mit kavar fel, mibe nyúl bele olyan erővel, miért ijedek meg tőle? – teszem fel a kérdést. Szabados György lemeze is ilyen. Ennek a zenének semmi köze a szórakoztatáshoz, nem andalítani és tetszeni akar, hanem egyfelől életünk alapkérdéseit szegezi nekünk, másfelől a szépségnek és a rendnek olyan világát mutatja fel, amelynek a befogadására nem minden esetben vagyunk felkészülve. Az album a Kárpát-medence egyébként is lenyűgözően gazdag zenei univerzumának a sűrítménye, egy kivételes művész utolsó, összegző látomása a látható és a láthatatlan szülőföldről.
Szabados a maga utánozhatatlan stílusában így ír a lemez kísérőfüzetében: „Kortalan a mélységes élmény, mely a harangok hangjához köt. Gyermekkorom beavatása. S ha a hang valóban az anyag tüze – ahogyan Hamvas mondja –, úgy a haranghang e tűznek, az egymásba ölelkező tüzeknek boldog lehelete már; sóhaj, ami körülöleli a Földet. E gyönyörű Európa közepi világnak is sóhaja ez, ahol magam is élek. A harangok közeli és távoli, egymásba ölelkező szépséges zengése az a tágas tér, amelyben otthon vagyok. Bűvöletes, komplex és szabad ritmikájuk meghatározója a bennem élő zene röptének és közegének. Ez a világ a Boldogasszony tája – szent paradicsomi terep. Gyönyörös, titkos, istenközeli. Pipacsos, pompás, áhítatos. Az ölelés és a fennkölt rubato világa. Ahol a tornyok fényei és árnyai terítik szét a változékony égen, s a harangok összecsengései számolják el felettünk – ezt a mai, idétlen időt.”
A Fortepan 1944 nyarán készült képein rémségek és vidám pillanatok egyaránt megelevenednek.
Mindenki elvan a maga világában, Kukorelly Endre joggal mondja, hogy nincs ez így jól. Új könyve egyfajta manifesztum, a bizonyítéka annak, hogy ő bizony kíváncsi arra, mi történik például a képzőművészetben.
Közhely, hogy mi a játszótéren nőttünk fel, a gyerekeink pedig már az idejük jó részét a digitális dzsungelben töltik. Lehet ezen sopánkodni, de felesleges. Sokkal inkább az a kérdés, rá tudunk-e találni közösen azokra az ösvényekre, amelyeken még kényelmesen esik a járás. A hogyanról Tóth Dániel pszichológust, a digitális nevelés szakértőjét kérdeztük.
Magyarországon a bölcsődei és óvodai pedagógusok között csupán 0,6 százalék a férfiak aránya, az általános iskolákban a tanárok 15, a középiskolában pedig 33 százaléka férfi egy 2021-es kutatás szerint. Hogyan alakult ki ez a helyzet, és miért van negatív hatással tanárokra, diákokra egyaránt? Mit lehetne tenni a tanári karok nemi kiegyenlítéséért? Németh Szilvia oktatáskutatót, szociológust, a T-Tudok Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ ügyvezető igazgatóját kérdeztük.
1987-ben Ceaușescu Romániájából Isztambulon át Németországba emigrált Hajdú Farkas-Zoltán író. Lapunkban megjelent szövegében döntése körülményeit idézi fel.
Géczy Barnabás hegedűművész Budapestet és az Operaház koncertmesteri pozícióját hagyta ott, hogy Németország legnépszerűbb szalonzenésze váljon belőle. A második világháború után azzal vádolták, hogy túl szoros kapcsolatot ápolt a náci diktatúra vezetőivel.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
