Ami Biberauer Alice képein a legszembetűnőbb, amit mindenki először említ vele kapcsolatban: a mosolya. Ezt a mosolyt vitte magával férje egy fényképen, ez adott erőt neki katonaorvosként, majd hadifogolyként. Amikor a pár – mindketten 26 évesek voltak – 1938-ban összeházasodott, a vőlegényt még Schimert Jánosnak hívták. A Szentágothai nevet a tudós 1941-ben vette fel, ezzel akarván kifejezni, hogy nem ért egyet a németbarát iránnyal. Pedig Schimert néven már komoly tanulmányai jelentek meg itthon és külföldön.
Közös életüket az apai családnál kezdték, első kislányuk, Katica még oda, boldog nagyszülők és lelkes nagybácsik közé érkezett. Később megszületett Klára, majd Sarolta, lett önálló otthon a Ráday utcában, abban egy jól berendezett polgári élet, és ígéretes idegtudományi kutatások az anatómiai intézetben.
Ennek vetett véget a háború, melynek legnehezebb időszakában Alice egyedül maradt. Két lányát akkor már a svájci rokonokhoz küldték, férjéről egy évig semmi hírt nem kapott, azt sem tudta, él-e egyáltalán, a kis Sarolta pedig agyhártyagyulladást kapott, és másfél évesen meghalt. A veszteség és a fenyegető bizonytalanság idején Alice beiratkozott az orvosi egyetemre – csak azért, mert férje főnöke így tudott neki demonstrátori fizetést biztosítani.
Biberauer Alice erejét és hitét felmenőitől hozta, akik generációkon át az egyházat szolgálták. Dédapja kőszegi evangélikus lelkészként kapta a hálátlan feladatot, hogy eltemesse Haynaut, lánya, Hermina lett az első magyar diakonissza, fia, Tivadar vasúti mérnökként német ajkú gyülekezetet alapított, és ez a közösség építette fel a Hold utcai templomot. Alice szülei pedig megteremtették a Bethesdát, pontosabban modern magyar kórházzá tették, és megalapították mellé az első magyar diakonissza szolgálatot, a Filadelfiát. Apja, Biberauer Richárd volt a Bethesda lelkésze, svájci felesége a gazdasági ügyektől a lelkiségen át mindenre felügyelt.
Három gyermekük ott nevelődött a Városliget szélén, a kórház területén álló szép villában, kedves diakonisszák között. Érdekesség, hogy amikor Alice megszületett – hol másutt, mint a Bethesdában? –későbbi apósa és anyósa is megcsodálta, hiszen a két család jó barátságban volt. Schimertéknek később is csak fiaik születtek, szám szerint hat.
A családi barátság ellenére a fiatalok az 1932-es, mindkettőjük számára sorsdöntő találkozás előtt csupán futólag ismerték egymást. Ám azon a nyáron eldőlt minden. Tudták, hogy éveket kell várniuk, mire a fiatal férfi képes lesz egy család eltartására, addig titokban leveleztek. Alice öccse, a Dödinek becézett György hozta-vitte az üzeneteket, amiért cserébe leendő sógora korrepetálta. Alice megtartotta a családnevet, de két testvére, Richárd és György Bodokyra magyarosított, Richárd már így lett ismert lelkész, György pedig orvos.
Alice és férje közös élete, amely biztos alapokon, ígéretesen, majd súlyos megpróbáltatásokkal kezdődött, a háború után Pécsen folytatódott. Szentágothai Jánost professzornak hívták az egyetemre, igaz, lakás helyett csupán egy kis laboratóriumot és egy könyvtárszobát tudtak biztosítani nekik. Ott éltek évekig négyen, főként krumplifőzeléken, ruháik egy részét a demonstrációs csontvázakra akasztva.
Alice soha nem elégedett meg a háztartás teendőivel, és nemcsak azért, mert például főzni nem nagyon szeretett, hanem mert nagyon mélyen ültették el benne a szolgálat, a másokon való segítés igényét. Pécsen is azonnal megkereste a helyi református lelkészt, de mert az békepap volt, inkább az evangélikus egyház munkájához csatlakozott. Foglalkozott gyerekekkel, fiatalokkal, támasza lett olyan zsidó lányoknak, akik a holokausztban elveszítették a szüleiket. Férje eközben az oktatás és a kutatás mellett bibliaórákat tartott.
Sok magyar és sokác faluban akkortájt vetették le népviseletet, Alice minden maradék pénzen ruhákat, párnahuzatokat, terítőket vásárolt tőlük. Évtizedekkel később ezekből a szőtteskincsekből rendezett kiállítást az Akadémián, a professzorfeleségeknek előadásokat is szervezett a népművészetről. És sok egyébről. A női klubnapok, melyek hála az ő erőfeszítéseinek formális kávézgatásból hasznos és színvonalas találkozásokká váltak, nemzetközivé szélesedtek, mert meghívta a nagykövetek feleségeit is. Elkápráztatta a hölgyeket a magyar népművészet és kultúra kincseivel, és kérte, mutassák be ők is a maguk országát.
A klubnak olyan sikere volt, hogy azután is folytatta a munkát, amikor férje már nem volt elnöke az intézménynek, sőt, amikor a rendszerváltás után az egyház visszakapta a Bethesdát, megint a nemzetközi hölgykoszorút mozgósította, hogy tagjai segítsenek. Erőfeszítéseit a kórház vezetése azzal hálálta meg, hogy emléktáblát avatták a tiszteletére.
Alice és férje otthon a lányokkal németül beszélt, nem akarták, hogy a Svájcból hazatérő gyerekek elfelejtsék a nyelvet. Németül beszélgettek, így imádkoztak, reggelente németül búcsúzkodtak. Anya és lányai olyan sokáig szeretgették egymást, hogy édesapjuk gyakran átszólt a másik szobából: „hagyjátok már abba a csipogást!”. A pécsi évek alatt közkívánatra újabb gyermek érkezett a családba, Krisztina kisebb nővérénél is tíz évvel volt fiatalabb.
A lányok abban a biztonságban nőttek fel, hogy a szüleik nagyon szeretik őket, de a világon a legjobban – egymást. „A mi házasságunkban két szélsőségesen eltérő jellem és természet – a normalitás skáláján – találkozott. Feleségem inkább félénk, visszahúzódó, de jó kontaktusképző személyiség, a szerény külső mögött acélkemény és hajlíthatatlan maggal bíró személyiség” – írta Szentágothai, aki szerint ismerősei úgy vélték, elnyomja a feleségét, de csak azért, mert nem tudják, hogy kapcsolatukban hol van a valós súly.
Férje Licsikémnek szólította, ez az Alice olasz becézése, ő meg ezt mondta: Pityukám. Ez Szentágothai gyerekkori beceneve, és a Picherl szóból ered, ami álmodozót, örökké lemaradót, amolyan pechvogelt jelent.
Lányai szerint Alice szigorú anya volt, sokat adott az illemre, de legtöbbet a jellemre. És mindennél többet az emberségre.
Irtotta a hazugságot, és bár tele volt bizalommal, ha valakiben csalódott, azt egyértelműen kimutatta.
Az élet Pécsett anyagiakban nem, minden egyéb tekintetben nagyon is gazdag volt. Szeretetben, barátokban, kirándulásban, művészetben, gyülekezeti életben. Szentágothai fölé a kiváló kommunista kapcsolatokkal rendelkező, de munkatársaiban csak a tudományos minőséget néző Ernst Jenő tartott védőernyőt. A professzorék ezt az 1956-os forradalom idején viszonozták, amikor bújtatták el a tudóst.
A család csak 1963-ban költözött Budapestre, nehezen váltak meg a várostól, a Mecsektől. Alice a Deák téri evangélikus templom presbitere lett, a legendás Keken András lelkész mellett, aki jó barátjukká vált. Otthon és a balatoni, majd a leányfalui nyaralóban is őrködött a férje munkájához szükséges csend felett, és óvta a tudós egészségét. Színházba, hangversenyre járt, politikai kérdésekben ő volt érdeklődőbb, a magyar rádión kívül hallgatta az osztrák adásokat is.
Nyolc unokája a legbizalmasabb magánéleti gondjaival is felkereste, a kisebbek kedvéért pedig még a számítógépes játékokkal is megbarátkozott. Férje hirtelen halála után az segítette át a gyászon, hogy újra a Bethesdáért, szülei életművéért dolgozhatott.
Amikor ő lett beteg, egész családja ott állt mellette, orvostanhallgató unokája gondozta, a többiek a kedvenceit, epret és fagylaltot vittek neki. Nyugodtan készült a halára, feladatát elvégezte, megbékélve várta a találkozást elvesztett szeretteivel. Ágyban fekvő betegként szülei gót betűs német levelezését olvasta, feje fölött a falon férje portréja függött. Ez volt számára a teljesség.
Szentágothai Jánosné Biberauer Alice 84 évesen halt meg 1996-ban.
