Természetesen a legnagyobb csodálója mindig is a Rolling Stonesnak voltam, de nem elsősorban a hangszertudásuk vagy a zeneiségük miatt tekintek rájuk óriásokként. Ebből a szempontból például a Led Zeppelin jóval előrébb járt, egy olyan különleges csapat volt, amelyből évszázadonként csak egyetlen születik. Ugyanakkor az én pályámra egyértelműen a szintén brit Pink Floyd The Dark Side Of The Moon című lemeze gyakorolta a legnagyobb hatást. Egy koncepcionális albumról van szó, így szinte lehetetlen róla egyetlen számot kiemelni, már csupán azért is, mert a szó klasszikus értelmében szinte nem is nóták szerepelnek rajta, hanem különböző hangulati változások úsznak át egyikből a másikba. Ha mégis muszáj egy tételt megneveznem, akkor az Eclipse-t választanám – az zárja a korongot, ezért annak a hatása marad meg a legtovább a hallgatóban és egy önmagában is beazonosítható dal.
Korábban is ismertem már ezt az együttest, de az ezt megelőző kiadványaikat zeneileg csupán furcsa zörejnek tartottam.
Aztán 1973-ban, miközben a Balatonon élveztük a szokásos nyári életünket, azaz koncerteztünk, csajoztunk és vitorláztunk, az egyik haverom beállított Pestről ezzel a lemezzel. Feltettük és aznap már ki sem mentünk a vízre, onnantól fogva végig ez ismétlődött, amint lejárt, újra elkezdtük elölről hallgatni.
A Pink Floyd váratlanul egy teljesen új irányt talált ezzel a kiadvánnyal és átírták az egész addigi zenei ízlésünket is. Nem csak ránk gyakorolt ekkora hatást. Két éven keresztül vezette az angol lemezeladási listákat. Jöhettek a különböző kiadványok, egyik sem volt képes letaszítani a trónról – ezt a rekordot azóta sem döntötte meg senki. Az említett záró Eclipse című dal pedig egyszerre volt melankolikus, mégis gyönyörű a maga szomorúságában, akár az olasz operák zárása, amelyeken felnőttem.
Gyerekkoromban ugyanis a szüleim nem avattak be abba, hogy létezik könnyűzene. Már hat-hét éves koromtól kezdve állandóan az Operaházba vittek, csodáltam Verdit. Az olasz dallamok és a darabok tragikus befejezése magával ragadott. Aztán számtalan előadás után zavarni kezdett, hogy mindig csak énekelnek benne, így elvittek egy Liszt Ferenc zongoraversenyre. Onnantól kezdve Liszt igazán impozáns társaságba került a hőseim listáján, egyenesen Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Hidegkuti Nándor mellé.
Látomás fekete-fehér billentyűkön – így keríti földöntúli állapotba Liszt Ferenc Bogányi Gergelyt | Magyar Krónika
Régi-új rovatunkban ismert embereket kérünk arra, meséljenek egy dalról, zeneműről, ami valamilyen okból fontos számukra. Ezúttal egy évekkel korábbi, kizárólag nyomtatásban megjelent epizódot hoztunk, amelyben Bogányi Gergely mondja el, mit jelent neki Liszt Ferenc Két legenda című darabja.
Aztán 1957-ben a Kölnben élő nagymamámtól megkaptam Elvis Presley Golden Records című kislemezválogatását. Megrengette és új utakra terelte a korábbi ízlésemet.
Ekkor csupán egy évvel jártunk a forradalom után, nem éppen liberális hangulat uralkodott itthon, a politika a rock ’n’ rollt olyan ártalmasnak vélte, mint a kábítószert vagy a Coca-Colát. Az osztályunkban azonban alakult egy kisebb kör és ezekkel az aktuális előadókkal kezdtünk foglalkozni, Amerikára pedig úgy tekintettünk, mint egy Földön túli jelenségre, egy helyre, ami nem is ezen a bolygón létezik.
A zenei pályára azonban akkor terelődött át az érdeklődésem végérvényesen, amikor kezembe került egy album, a borítóján hozzánk hasonló korú fiúk szerepeltek. A Cliff Richards And The Shadows nevű együttesről van szó és igencsak inspirálóan hatott, hogy ők nem az Egyesült Államokból származnak, hanem Angliából, azaz erről a kontinensről. A dalok pedig az akkori fiatalokról szóltak, egy különleges életérzést sugároztak, így sokkal többet kezdtek jelenti, mint a középkorban játszódó operák.
A Pink Floyd pedig a rock ’n’ rollon belül is váltást jelentett számunkra: előttük a műfajt elsősorban az angolszász blues vagy rhythm and blues alapú zenék jellemezték, ők azonban valami sokkal univerzálisabbat alkottak. Nem hétköznapi, közéleti témákról beszéltek. Sokkal elvontabbak voltak a dalszövegeik, a The Dark Side Of The Moont pedig olyan meditatív, pszichedelikus hangzás kísérte, amellyel korábban még nem találkozhattunk. Sokan űrrocknak nevezték az általuk kialakított irányzatot, a számaik kétértelműsége pedig nagyon tetszett nekünk. Itthon mindig vigyázni kellett, hogy miről szólnak a szövegek, de a Pink Floydéhoz hasonló megfogalmazásban már nem lehetett belekötni a dalainkban.
Tálalásban is forradalmiak voltak. A hetvenes években elsősorban Mick Jagger kissé pantomimes előadásmódja jelentette a divatot. A Pink Floyd a különleges hangulathoz tökéletesen passzoló színpadi látványt teremtett. Amikor 1978-ban eljutottam a frankfurti koncertjükre, morgolódtam is magamban, hogy
,,hagyjuk az egész zenélését a fenébe, semmi értelme, ezt a színvonalat úgysem lehet elérni.”
Bámultam közben a hatalmas méretű és erős képminőségű kivetítőiket, a dallammal szinkronban irányított világítást és a lézereket. Fogalmunk sem volt még, mik lehetnek ezek a tűélesen cikázó fények, de rögtön mondtuk, hogy ilyen nekünk is kell. A következő fellépésünkre a Kisstadionban már sikerült is szereznünk.
A különleges dalszövegeik nyűgöztek le leginkább, már rögtön az 1977-ben megjelent Időrabló című albumunkon tetten érhető a hatásuk és az általuk mutatott új vágánnyal a korábbiaknál összehasonlíthatatlanul nagyobb magasságokba emelkedtünk. Addig is vásárolták a lemezeinket Európa-szerte, különösen Németországban, de csak százezer körüli nagyságrendben keltek el, akkoriban azonban egymillió felett számított sikeresnek egy kiadvány. Az Időrabló mintegy húszmillió példányban fogyott, felkerült a toplistákra Venezuelától kezdve Dél-Afrikáig.
Folytattuk is tovább ezt a tematikát. Az Időrablók után jött a Csillagok útján, majd a Gammapolis. Utóbbi egy elképzelt univerzumban játszódott, így szintén nem tudtak fogást találni rajta a cenzorok. Csak Magyarországon hétszázezer darabot adtunk el belőle, ami azt jelenti, hogy szinte minden második családnak megvolt. Ezzel rekordot állítottunk, amit valószínűleg már senki nem fog megdönteni, hiszen az internetes letöltések korában az emberek már nem fizetnek a zenéért, csak a koncertekért. Nem gondolom egyébként, hogy ez probléma. Liszt Ferenc is a fellépéseiből élt, nem a kiadványaiból.
A Pink Floyd által kialakított világban megtaláltuk magunkat. Nem akartunk útmutatást adni, kormánydöntésre sarkallni a hallgatóinkat. Csupán egy életérzést akartunk átadni, szabadságvágyat árasztani a zenénkkel.
Kiemelt kép: Kóbor János (Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI)
