Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Földházi Árpád
Hogyan lehet egy nagy művészcsalád tagjaként, majd a híres költő Lackfi János feleségeként, hat gyermeket nevelve kiteljesedni? Sok játékkal és az élet próbáit szolgáló szeretettel vállalva – vallja Bárdos Júlia művészettörténész, bútorfestő, leginkább pedig szerető anya. Gyógyulásról, boldogságról és egy elrendelt összetartozásról kérdeztük őt nem mindennapi otthonában.
Mielőtt bejöttünk volna a házba, megálltunk kicsit szemlélni a környező dombokat. Azt mondta, mindig fontos volt önnek a természettel való kapcsolódás. Miért épp Zsámbék lett az a hely, ahol ezt meg tudja élni?
Budai lányként szerettem a fővárost, de sok pici gyermekkel a lakásaink egyre szűkebbek lettek. Döntenünk kellett, hogy melyik Budapest környéki települést választjuk. A számunkra vonzó falvak mindegyikében meghallgattunk egy misét. A zsámbéki Keresztelő Szent János születése plébániatemplomban érkezésünkkor épp elsőáldozás folyt. A liturgia után rögtön odalépett hozzám egy szintén nagycsaládos anyuka, azt mondta, örömmel látnának a kórusban. Ez volt az első hely, ahol azt éreztem, szeretnék idetartozni. Lenyűgöző az itteni premontrei szerzetes nővérek szegények iránti odaadása. Márton atya, a falu plébánosa eredetileg építész, és szakemberként is készségesen segített nekünk a házkeresésben.
Férje is budai családból származik, közös életük pedig nagyon fiatalon elkezdődött. Mindketten biztosak voltak benne, hogy a városból kifelé vezet az útjuk?
Tizennyolc éves voltam, Jani húsz, amikor összeházasodtunk. Első közös otthonunk az ő nagymamája lakása volt. Azok közt az omladozó pasaréti falak közt kezdtük el tanulni az életet és egymást. Kezdetben glettelés, vakolás, aztán jöttek a gyerekek. Emlékszem, háború előtti, öntöttvas gázkazánunkat többször is körbejárta a szerelő, mert csak múzeumban látott hasonlót. A következő, zuglói lakásunkban pedig minden nap „lábnap” volt. A negyediken laktunk ugyanis, lift nélkül. Noha az erkélyünk a fák lombjai közé nyílott, a stresszes városi mindennapokért ez sem tudott minket sokáig kárpótolni. Amikor Jani kapott egy belga fordítói nagydíjat, a pénzjutalomból visszafizettük a kölcsönünket, és magunk mögött hagytuk a fővárost.
„A játék alapszükséglet” – vallja Bárdos Júlia; a pici korától vele együtt növekvő játékszeretet később a saját családjában is fontos szerepet kapott. Mint mondja, olyan feladványokat, kreatív ötleteket szeretnek kipróbálni versenyzés nélkül, amelyek összekovácsolják a nagy csapatot. „Így jobban megismerhetjük egymást, a jó oldalainkat és az életünknek talán kevésbé előtérben lévő részeit is”
Hogyan hatott a sok költözés a folyamatosan bővülő családra?
Az első ház, amit Zsámbékon megvettünk, kocsmának épült, női vécé és piszoár is volt benne. Hét év munkájával és egy frankalapú hitellel álmaink házává alakítottuk át. Azonban egy idő után nem tudtuk törleszteni a hitelt, el kellett adnunk a házat. Külterületen tudtunk csak telket venni. Ebben a gyümölcsöskertben, ahol most élünk, nyakig ért a gaz, nemhogy gáz vagy áram, de még víz sem volt. A kútfúrónak erős kétségei voltak, hogy fog-e egyáltalán vizet találni ebben a száraz hegyoldalban. Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor megcsörrent a telefonom: a kútfúró hívott, hogy jöjjek gyorsan. A legnagyobb gyermekemmel bicikliztünk föl a telekre, ahol leírhatatlan látvány fogadott: széles sugárban folyt a gumicsőből a gyönyörű, tiszta víz. A szakember azt mondta, rég fúrt ilyen jó kutat, képzeljem, először tizenhét, majd harminchárom méter mélyen talált vizet. Akkorát dobbant a szívem! Tizenhét volt az én apai nagypapám, Bárdos Lajos kedvenc száma. Mindig mondogatta, az ő életében Isten minden nagy ajándéka valahogy ehhez a számhoz kötődött. A harminchármas szám meg a Szentháromságtól Jézus életkoráig annyi mindent magában foglal…
Noha a falun belül hosszúra nyúlt az útkeresés, Zsámbékban az első helyi misétől kezdve biztos volt. Mit gondol, amikor a templomban odalépett önhöz az említett anyuka, vajon tudta, hogy a híres Kodály-tanítvány zeneszerző unokáját hívta meg a kórusba?
Nyilván nem. Viszont ennek a későbbi barátnőmnek ösztönös csapatépítő tehetsége volt, hihetetlen érzékkel kapcsolta be az embereket a falu folyamataiba. Ennek a közösségnek aztán hasznára tudtam lenni azzal a fajta játékossággal, amit egyébként a Bárdos családból hoztam. Apukám, Daróci Bárdos Tamás zeneszerző mindenből játékot csinált. Heten voltunk testvérek, a húgaimmal időnként még a mosogatást is zenére, táncolva végeztük. Apukám és Bárdos nagypapa is cserkészvezető volt, mindketten kreatívan foglalkoztak a gyerekekkel. Én pedig olyan boldog voltam az ő játékaikban, hogy azóta is mindenben ennek a lehetőségét keresem.
A családjukban a zene is a játék része volt?
Gyerekkoromban leginkább rajzoltam. Később zoológusként, majd keramikusként képzeltem el magam, végül művészettörténész lettem, és csak utána találtam rá a bútorfestésre. Sokszor eszembe jut, milyen csodálatos lenne profin zenélni, mint a felmenőim. Vettem is zongoraleckéket, de rá kellett jönnöm, hogy öt kisgyerek mellett nincs elég időm gyakorolni. De lassan talán lesz erre is lehetőség, hiszen hat gyerekünkből már csak egy nagyobb és Julcsi lakik velünk, aki a mi kései ajándékunk. Vele szintén rengeteget játszunk, az asztalon épp a házi készítésű társasunk látható. Mi ugyanis sosem a versenyzésre, inkább a kreativitásra fókuszálunk.
A család szervezése mellett a faluközösség egyik motorjává is vált. Melyik zsámbéki tevékenységére a legbüszkébb?
Leginkább arra, hogy a korábbi dodzsemes, körhintás búcsút egyházközségi összefogással szép, kézművesek részvételével zajló, játékos közösségi élménnyé sikerült formálni. A falu sokszínű kulturális múltja arra ösztönzött, hogy folyamatosan kutassam a hagyományokat. A Márton-napi felvonulást interaktív közösségi játékká alakítottuk át a plébános részvételével.
Márton atyának milyen szerep jutott?
A legendájában olvashatjuk, hogyan menekült Szent Márton a püspökké választás elől: bebújt a libák közé az ólba, az állatok azonban olyan hangosak voltak, hogy leleplezték. Márton atya vállalta a leendő püspök szerepét, a történetet pedig úgy játszottuk el, hogy a romtemplom körüli tömegben labirintust képeztünk, ott menekült a plébános, az elsős gyerekek pedig futottak utána, míg el nem kapták. Ehhez kapcsolódik a rétesosztás hagyománya is, ugyanis a legenda szerint Szent Márton a köpenyével „betakarta az embereket a tél és bajok elől”. Ez egyrészt a rétestészta nyújtásával vált nálunk valósággá, és még kiegészült egy valódi köpennyel is, amit én varrtam. Az óriási ruhadarabot kiterítettük és körbeadtuk a közönség feje felett, így mindenkihez eljuthatott az „áldás”. Jani mindehhez régi magyar dalokra írt költeményeket, amelyeket aztán a tűz köré gyűlve énekeltünk. Az Édes rózsám, szívem kedvese dallamára csak úgy zengett a „Márton püspök, császár harcosa, nem voltál te gyáva, Isten volt az összes fegyvered, úgy mentél csatába”.
Még mindig tart a közös ének és a lendület?
Lendület van, de én megváltoztam. Korábban kifejezetten szerettem nagy rendezvényekre járni, sok emberrel együtt mozogni, most már jobban érdekelnek a mélyebb, személyes kapcsolatok. Persze most is sok mindent csinálok. Számomra anyukám teherbírása az igazi példa. Neki csak az ötödik gyerekkel lett mosógépe, előtte egy általunk aranylábasnak nevezett alumíniumedényben mosta, főzte a vászonpelenkákat, volt, hogy egyszerre három kisgyerekre, mindeközben elvégezte a Zeneakadémiát is. Máig nem tudom, hogyan csinálta.
Az ön története is hasonló. Miközben sorra születtek a gyermekek, elvégezte az egyetemet, és meg sem állt a munkában.
Azért nehéz felérni hozzá. Iparművész szerettem volna lenni, gyávaságból azonban művészettörténet szakra mentem. De nem illettem bele az egyetemi közegbe. Az egyik csoporttársam, aki több éven keresztül minden találkozáskor nagy hassal látott, egyszer megkérdezte: „Ez most még mindig ugyanaz a gyerek?”
Nem fogta fel hiányként, hogy kimaradt a szabad egyetemi időszak az életéből?
Nem terveztük, hogy ilyen korán megszületik az első gyermekünk, de nagy vágyam teljesült az anyasággal. Mindketten újabb és újabb ajándékként éltük meg a gyermekáldásokat. Hiányt akkor még nem éreztem, mert rengeteget ad az embernek a házasság. Néha olyan, mintha Jani a legközelebbi testvérem lenne. A Biblia ezt gyönyörűen megfogalmazza: ketten egy testté lesznek. Nálunk ez a közelség mondjuk sokszor humorforrás is, mert egymás történeteit is képesek vagyunk magunkénak érezni és úgy továbbmesélni.
Miközben gyarapodott a család, a férje írói pályája egyre feljebb ívelt. Hogyan ért össze a kettejük világa, a közelség miként alakult a gyerekek, a munka és a tanulmányok mellett?
Egész életemben természetesnek éreztem, hogy a másik fontosabb, mint én. Ez persze sok kicsi gyermek mellett hasznos tulajdonság, de miközben lelkileg feltöltött a gyermeknevelés, fizikailag egyre gyengébb voltam. Egyszer csak nem bírtam többet adni. Olyan ínhüvelygyulladásom lett, hogy a fájdalomtól nem tudtam használni a jobb kezemet. Lelkileg is alagútba kerültem, a napjaim felét sírással töltöttem. Fél év szenvedés után aztán egy közbenjáró imaalkalmon a kezem és a lelkem is csodásan meggyógyult. Ehhez egy gyönyörű igét is kaptam később a Bibliából, mely egyben a kútásás csodájára is visszautal: „én, az Úr, a te Istened, én ragadtam meg jobbodat […] Folyókat fakasztok a kopasz dombokon”. Janival akkor kerültünk igazán közel egymáshoz, amikor az ezt megelőző nehéz időszakkal is meg tudtunk küzdeni.
Bárdos Júlia szerint az a legnagyobb szabadság, ha rábízzuk magunkat a Jóisten irányítására. Ehhez kapcsolódóan sokszor felidézi, nagy tanulság volt számára a gondolat, miszerint amit elveszíthetünk az életben, az a hiány valahogyan a javunkra válik, amit pedig nem szabad elveszítenünk, azt sosem fogjuk igazán
Ez hogyan történt?
Negyvenhez közel mégis meg kellett élnem egy hiányt, a kimaradt kamaszkoromat. A helyzetet bonyolította, hogy közben négy nagyobb gyerekünk éppen lázadt ellenünk. Ebben az időszakban hiába kerestem, nem találtam önmagamat, nem tudtam definiálni, ki vagyok. Mindenért Janit okoltam. Az egyetemért, az időhiányért, a döntéseimért vagy épp az övéiért. Korábban sosem gondoltam erre, de akkor még az is bántott, hogy úgy házasodtunk össze, hogy Jani nem kérte meg a kezemet. Emiatt utólag úgy éreztem, én nem is hoztam döntést. Mostani fejjel tudom, hogy ezek részben igazságtalan vádak voltak, de fontos volt felnőttként újra igent mondanom Janira és magaménak érezni a döntést, hogy őt akarom életem párjának. És az is jólesett, hogy pár éve Jani huszonnyolc év házasság, hat gyerek és négy unoka után megrendezett egy meglepetés lánykérést.
A megerősített döntés egyfajta gyógyulásként is értelmezhető?
Igen, de talán inkább egy igazi, egymáshoz való megtérésként, aminek a kapcsolatunk mélyülése és formálódása volt az ajándéka. A leginkább meghatározó gyógyulásélményemet a hitemben való megerősödés adta, ami nehéz történethez, a második elvesztett magzatunkhoz kapcsolódik. Ekkor ugyanis megtapasztaltam, hogy nemcsak Jani ellen tudok fellázadni, de a Teremtő ellen is. Nem értettem, hogy lehet ilyen Isten. Hogy veheti el tőlem, amit ő adott? Erre válaszként kaptam egy újabb igét, ami szép bizonyságot adott arról, hogy egyetlen problémánk sincs elrejtve a gondviselés elől. Ez így szól: „Íme én elküldöm angyalomat, hogy előtted menjen, őrizzen téged az úton, és vezessen el arra a helyre, amit neked szántam.”
Miközben meséli, pont arra a bútordarabra néz, amelyen ez az ige szerepel. Megtalálta az utat?
Tudom, hogy mindig ott vagyok, ahol lennem kell. Huszonhét évvel ezelőtt találtam egy nagyon drága könyvet, amely a bútorfestésről szólt, és a férjem megvette nekem karácsonyra. Ettől kezdve az volt a vágyam, hogy bútorfestéssel foglalkozhassak. Eltelt húsz év, mire ez az álmom megvalósulhatott. A lelkes kezdeteket aztán elvágta az építkezés és a nagyobb házzal és nagy kerttel járó sok munka. Akkoriban sokat sírdogáltam amiatt, hogy többé nem lesz időm bútort festeni. Aztán egyszer Kapolcson, a Művészetek völgyén, az Iparművészeti Múzeum sátránál megláttam egy sárközi festett bútorokról szóló könyvet. A mai napig felfoghatatlan, de mikor kinyitottam, egy 1886-os ládán ott volt a nevem: Bárdos Júlis. A Jóisten azt üzente nekem ezzel, hogy „ne sírj, fogsz te még festeni”. Azóta ezen a néven írom alá az alkotásaimat. A várakozásban tényleg hatalmas erő rejlik, mert gyakoroltatja és mélyíti a hálát.
„A maréknyi hangot / Hegyekké kelesztem, / Felemelsz, mint szikla, / Elnyelsz, mint tengerszem. // Ma Istenben vagyok, / Isten lakik bennem” – írja Lackfi János Egymásban című versében. Egybecseng?
Óriási, nehezen elképzelhető dolgok lesznek abból, ha elhisszük ezt. Minden erőtlenségünkben benne rejlik a csoda, és mindig van, aki felemel.
Cseppke, a csikó története nemcsak a Przsevalszkij-lovakat, de a puszta élővilágát is bemutatja a cselőpóktól egészen a rétisasig. Török Zoltán kamaszkorában fedezte fel a Hortobágyot, és nem tud betelni vele. Pedig a világ megannyi vidékéről készített már sokszorosan díjazott természetfilmeket.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
