Dresch Mihály zenéjét régóta figyelem és hallgatom. Már nem emlékszem, kitől kaptam meg annak idején – lehet vagy húsz éve – Révészem, révészem című lemezét. Akkor szippantott be Dresch világa, és azóta sem ereszt. A jazz már jóval korábban megérintett, de a magyar népzenéhez sokáig nem találtam utat. Soha nem voltam táncházba járó alkat, otthon pedig egyszerűen nem volt kedvem népzenét hallgatni. Dresch muzsikája törte át ezt a falat bennem, leginkább azzal, ahogy a magyar népzenét a jazzbe integrálta. Vagy fordítva, de a sorrend itt talán nem is olyan érdekes. Ami azonnal megfogott ebben a zenében már első hallgatásra, az a „szabadságfoka” volt. Az elképesztő technikai tudással párosuló improvizációk. Az, ahogy a népzenét a saját képére formálta, de úgy, hogy attól az eredetisége, az autentikussága megmaradt. Úgy értelmezte át a „parasztzenét”, hogy közben mégis a forrás közvetlen közelében járt.
Az ilyesmit valószínűleg nem lehet megtanulni. Ez vagy megvan, vagy soha nem lesz meg. Dresch ebben nagy, ennek az organikus tágasságnak a létrehozásában és éltetésében. Művészetének egyik legfontosabb üzenete talán az, hogy megmutatja, mennyire élő és használható a hagyomány. Hogy mindez nem vitrinbe való, nem múzeumok félhomályába és szakkönyvek lábjegyzetei közé. Dresch zenéje a magyar népzene örök aktualitásának ékes bizonyítéka. Aki műfajokat vegyít, pengeélen táncol. Sokan elbuknak az efféle kísérletekben. A giccs vagy az érdektelenség zsákutcájába sétálnak be. Dresch Mihályt ez a veszély soha nem fenyegette. Zsigerből, ösztönösen, lelkének legmélyéből érzi a magyar zenét, és ugyanilyen intenzitással van otthon a jazzben is.
Legutóbbi lemeze, az Ongaku ismét olyan felvétel, amit nem lehet eléggé dicsérni. A formáció neve ezúttal Dresch Vonós Quartet. A névből is következik, hogy ritmushangszerek most nincsenek, de van helyettük három „vonós” népzenész: Csoóri Sándor brácsázik és tamburázik, Zimber Ferenc cimbalmozik, Bognár András pedig bőgőzik. A „főnök”, Dresch Mihály hozza a szokásos hangszerparkját, a furulyát, a szopránszaxofont, a kavalt és saját fejlesztésű fúvós hangszerét, a fuhunt. És hát ne feledkezzünk meg Lőrincz Hortenziáról, aki a lemez egyik magaslati pontján, a Fennsík című gyimesi keservesben énekesként működik közre megrendítő erővel és szépséggel.
A lemez címénél már el is időzhetünk. Keleties íze van, de senki ne gondoljon arra, hogy valamiféle orientális világzenét hall majd. Szó sincs róla. A cím inkább egyfajta szellemiségre utal. Dresch egy interjúban így mesél a keletkezéstörténetéről: „A címre úgy találtunk, hogy a munka egy szakaszában, egy darab megformálása közben elkezdtem halandzsázni, és egyszer csak valahogy kimondtam: ongaku. Kiváló zenésztársunk, Csoóri Sándor Sündi, a jeles művészdinasztia középső tagja felvilágosított, hogy a szónak van értelme, japán nyelven azt jelenti: zene.” Ilyen véletlenek persze nincsenek. Az ember nem mond ki csak úgy egy ilyen szót. Azért mondja, mert mély köze van hozzá, akár tudattalanul is. Azért mondja, mert rácsatlakozott arra a nagy áramlásra, ami az örök hagyomány. A lemez darabjainak többségét olyan Dresch-szerzemények adják, amelyek egy-egy népzenei motívumot bontanak ki, de akad két olyan felvétel is (a Ritka sűrű és a Mezőségi című darabok), amelyek eredeti formájukban szólalnak meg.
Az Ongaku olyan lemez, ami az újrahallgatások közben mindig más és más arcát mutatja fel. Egyszerre játékos és önfeledt, mély és melankolikus. Egyszerre jazz és népzene, egyszerre hagyományos és a ma emberének szellemi érzékenységét kifejező utazás. Emlékezetes, magával ragadó munka, a már most is impozáns Dresch-életmű újabb ékköve.
Dresch Vonós Quartet: Ongaku. Fonó Records, 2021
A szülei példája is inspirálta Losonczi Dávid Európa- és világbajnok birkózót, hogy az éves jutalmait jótékony célra fordítsa: tavaly a XX. kerületi Árpád-házi Szent Erzsébet-templom felújítását segítette. Történet egy huszonöt éves fiatalemberről, aki nem fél a kemény munkától, hisz az isteni jóságban, és tudja, hogy nincs fontosabb, mint hogy az ember boldog legyen.
Budapestről rózsaszín lányregénybe illő körülmények között került Athénba Zerkovitz Szidónia, de ennek a lányregénynek igencsak zordan alakult a befejezése. Bécsbe költözvén aztán erotikus versek szerzőjeként és a női emancipáció harcosaként vált ismertté.
A dorogi bányászhagyományt őrzi a 2020-ban megnyitott, különleges atmoszférájú Reimann Bányászattörténeti Miniverzum, amelyben interaktív megoldásokkal teszik élményszerűvé a környék múltjának megismerését.
Vajda János Találkozások című verses regényének démoni nőalakját irodalomtörténeti konszenzus szerint Zerkovitz Szidónia ihlette. A csehországi zsidó családban született lány Budapesten próbált szerencsét, s bár a nyelvünket csak itt tanulta meg, magyar irodalomtörténetet és verseket írt – hogy aztán egy görög herceggel kössön botrányosan véget érő házasságot.
Jász Attila a kortárs magyar irodalom karakteres alakja: költő, szerkesztő, esszéíró. Évtizedek óta ismerjük egymást, ezért is tegeződünk alább. Többször beszélgettünk már interjúformában is, ez alkalommal a baji szőlőhegyen álló házának hátsó teraszán ültünk le egy pohár somlói borral, hogy a mediterrán világról, a tengerről és az utazás misztériumáról merengjünk.
A visegrádi ferences templom feltárása közben egy gyermek és egy felnőtt csontvázára bukkantak, akik mellé lakatot temettek. Több jel is arra utal, hogy valamilyen babonás szokás következtében hevertek a vastárgyak a halottak mellett – a kutatók nem zárják ki, hogy vámpírhiedelmek miatt temették így őket.
