Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
Építészeti mesemondó – így aposztrofálja magát Zubreczki Dávid. Kezdetben blogjával, manapság pedig többek között sétáival és könyveivel hirdeti, hogy az épületek olyan izgalmas történeteket rejtenek, amelyeket érdemes meghallani, az építészetről viszont nem érdemes hallgatni. Az „Urbanista” Mátyásföldön körbekalauzolva minket mesélte el szülőhelye és saját történetét.
Mikor a találkozóhelyről egyeztettünk, rögtön a mátyásföldi templomot javasolta. Miért pont innen indulunk?
Részben azért, mert a közelben lakom, részben pedig mert ez az utca Ómátyásföld egyik főutcája, így sok mindent magába foglal, ami a környékre jellemző. Nem csoda, hogy a templom is – amely jó igazodási pont – ennek mentén áll. Ráadásul a templomon keresztül gyönyörűen kirajzolódik a városrész vagy akár a város teljes múltja. Budapesten az aquincumi ókori szentélyektől és ókeresztény kápolnaromoktól kezdve vannak szakrális épületek, amelyek minimum 1800 évet felölelő történetet mesélnek el. Annyira komplexen adják a város és a benne élők keresztmetszetét, hogy az egészen páratlan. Egy templom elárulja, mióta lakják az adott helyet, s milyen népek, milyen felekezetű és módú emberek éltek ott. Ezért volt, hogy mikor a kiadóm, a Kedves László Könyvműhelye megkeresett, hogy írjak könyvet Budapestről, tudtam, hogy a templomokon keresztül szeretnék rátekinteni a fővárosra. Így született meg a Templomséták Budapesten. A megírása igazi felfedezőmunka volt, adta magát, hogy a mai sétát is itt kezdjük.
Nem félt, hogy ez a téma eltántorítja majd azokat, akiket bár érdekel a város, nem vallásosak?
Nem, mert pont az a cél, hogy megmutassam, ezek az épületek mindenkinek mesélnek, csak észre kell venni, milyen izgalmasak. Aki nem vallásos, már külföldön is egyre kevésbé megy be a templomokba, nemhogy itthon. Pedig érdemes. A hívek minden korban adtak a templomokra: jóval többet költöttek rá, mint az átlagos épületekre, és nagy részük meg is maradt. Nagyon keveset bontottak le, még a különféle rezsimek is ritkán vetemedtek erre – persze van néhány kivételes eset –, de sokkal jobb a helyzet, mint a váraink esetében, így fontos koremlékek. Nem beszélve arról, hogy szinte az összes rejt magában pár jó történetet.
A mátyásföldi is?
Persze, többet is. Például van benne egy szép Szent Margit-szobor, amely látszólag kőből van, de valójában gipsz. Ez volt a mintája ugyanis annak a szobornak, amely ma a Szent István-bazilikában található.
Mondta, hogy a templom lenyomata annak az időszaknak, amelyben épült. Mit mesél a mátyásföldi az akkori korszellemről?
Nem különleges épület. A századfordulón emelt sok neogótikus téglatemplom közül az egyik. Bár szerintem kifejezetten szép, az átlagosnál gondosabban kidolgozott darabja annak az időszaknak, nem tudom, azért látom-e így, mert itt nőttem fel, ide jártam. Kicsit későbbi, mint maga a városrész, ez viszont pont megmutat valamit a kor mentalitásából. Akkoriban úgy hozták létre ezeket a tervezett településeket, hogy kitalálták, a következő negyven évben hogyan fogják beépíteni a területet, aztán negyven évig ahhoz tartották magukat. Ma minden sokkal gyorsabban, a változó igények és érdekek szerint alakul. Ha egy területet elkezdenek beépíteni, mint a gomba, nőnek ki a földből a házak, és sokszor mire észbe kapnak, hogy kellett volna templom is vagy valamilyen közösségi tér, már késő. Régen ez nem így volt. Mikor az 1880-as évek végén felparcellázták a hatalmas területet, rögtön kijelölték, hogy itt áll majd valamikor a templom, és 1905-re tényleg felépült.
Mi történt itt az 1880-as években, ami a miatt egyszer csak felparcellázták a környéket?
A terület Cinkotához tartozott, de nem romlatlan természet, hanem szimpla szántóföld volt, amely még messze esett Budapesttől. A helyi földesúr, Beniczky Gábor eléggé el volt adósodva, egyezkedni kezdett hát egy bizonyos Kunkel Imrével, aki tudta, hogy rövidesen ki fogják hozni a hévet idáig, amitől fel fognak értékelődni a földek. Kunkel összeállt pár emberrel, és létrehozták a Mátyásföldi Nyaralótulajdonosok Egyesületét. Az egyesület vette meg végül a szántóföldet.
A ma már budapesti területre száznegyven éve még nyaralni jártak az emberek?
Abszolút. Akik itt építettek villát, azoknak általában volt a Belvárosban vagy az Andrássy úton lakásuk, ahol év közben éltek, tavaszra és nyárra pedig kiköltöztek ide a családdal és a cselédekkel. Azt szerették volna megvalósítani itt kicsiben, amit az arisztokrácia nagyban. Ahogy az Esterházyaknak is volt téli és nyári rezidenciájuk a városban és vidéken, úgy ők is erre vágytak.
Hogyan érték el, hogy a szántóföldekkel teli terület divatos hellyé váljon?
Mikor felparcellázták a területet, az egyesület létrehozta az itteni életet szabályozó dokumentumát. Ebben nagyon szigorú előírásokkal kötötték meg a saját kezüket. Ma már nem szokás a saját szabadságunkat a hely érdekében ilyen nagy mértékben korlátozni, de az alapítók rájöttek, hogy akkor lesz értékes Mátyásföld, ha lesz saját hangulata, arculata, nívója.
Milyen szabályok kellettek ehhez?
Eleve csak az vehetett telket Mátyásföldön, aki belépett az egyesületbe, és fizette a tagdíjat. Tehát kellett egyfajta elköteleződés és áldozatvállalás a közért. Kicsit úgy működött, mint ma a társasházak, ahol a lakók bizonyos feltételek között szabadon alakíthatják a lakásukat, mégis egy egységben élnek, a közös ügyekben együtt döntenek, és a költségeket is szétosztják maguk között. Mátyásföldön a fásításokat is a tagdíjból állták, és azt is meghatározták, melyik utcában milyen fa domináljon: hol legyen platán-, hol gesztenyesor. A szabályok előírták, hogy csak villakinézetű házat lehet építeni, amelynek a terveit egy bizottság a munkálatok előtt engedélyezte. Nem lehetett a házaknak tűzfala, hogy mind a négy irányból színvonalasan nézzenek ki, és a villák köré csak átlátható kerítést szabadott húzni. Az épületeknek legalább hat méterre az utcafronttól lehetett állniuk, ezt a hat métert pedig parkosítani kellett, csakúgy mint a hatalmas kerteket. Ezzel is növelték a teret és egységesítették a területképet.
Mivel Mátyásföldön nyáron volt igazán nagy élet, a villatulajdonosok legalább akkora hangsúlyt fektettek a külső, mint a belső terekre. A ház és az elöl francia, hátul angol stílusú kert szervesen összekapcsolódott. Erről árulkodnak a tágas verandák, a bejárathoz vezető széles utak, régi padok, virágtartók és pergolák maradványai. Mátyásföldön járva érdemes megfigyelni a kapukat és a kerítéseket. A kovácsoltvas formákat ugyanis sokszor összehangolták a növényzettel, az élő virágindák a vasmotívumokban folytatódtak. A kerítések jó része a századforduló idején itt élő Haidekker Sándor üzemében készült, amit a régi táblák még ma is hirdetnek
Itt sétálva tényleg azt érezni elsőként, hogy kifejezetten tágasak a terek.
Igen, mindegyik utca olyan széles, mint máshol a főutca. Úgy épülnek fel, hogy mindkét oldalon járda húzódik, a járdák mellett fasor, azután árok, majd a széles út. Ez összesen vagy tizenöt méter, és ehhez jön a hat-hat méter kert. Ma egymás mellé épített társasházak tömegére mondják, hogy lakópark, ami tulajdonképpen nonszensz. Ezt lenne észszerű lakóparknak nevezni. Itt tényleg bőkezűen bántak a térrel, ami a legapróbb részletektől az összképig mindenre igaz. Azt szoktam mondani, hogy a legértékesebb építőanyag a be nem épített tér. Nem a márvány az igazi luxus, hanem az üresen hagyott terület, az a hely, amit bár megtehetném, nem használok fel. Ezt sokan elfelejtik. A mátyásföldiek azonban tudják, vagy legalábbis tudták ezt.
Sokat változott a környék az elmúlt évtizedekben?
Sajnos évről évre eltűnik valami Ómátyásföld hangulatából. Idén is bontottak le százéves nyaralót. Ezt szomorú nézni. Nem is tartok most mátyásföldi sétát, mert úgy éreztem, folyton magyarázkodnom kell, hogy ez tavaly még máshogy nézett ki: „Ezt a villát úgy képzeljék el, mintha ezt a részt nem építették volna hozzá, azt nem bontották volna el.” Mivel érzelmileg eléggé be vagyok vonódva, kicsit olyan érzés volt, mintha az otthonomban vezetném körbe a vendégeket, és állandóan szabadkoznék.
Nem lehetne valahogy megvédeni a házakat?
Ez sok szempontból nehéz kérdés. Egyrészt ha valaki megvesz egy ekkora villát több száz millió forintért, és még egy vagyont költ a felújítására, érthető módon várja el, hogy joga legyen a saját ízlése és igénye szerint átalakítani a házát. Másrészt a villák többsége nem igazán felel meg a mai életmódnak. Ráadásul – néhány kivételtől, mint a Diósy-villa vagy a Dozzi-villa – nincsenek itt országos jelentőségű építészeti alkotások. A villák külön-külön nem turisztikai csúcsértékek, az összkép az, ami egyedülálló. Szerintem Budapest is ilyen: nem az egyes épületei értékesek, hanem az átlagszínvonal van különösen magasan. Nincs olyan páratlan épületünk, ami miatt a világ másik feléből eljönnének.
De ott van például az Országház.
Az egy szép, monumentális neogótikus épület – gyönyörű, de van ilyen máshol is. Ennek ellenére páratlan szépségű a város. Budapest – és azon belül Mátyásföld is – olyan, mint az a focicsapat, amelyben nem egy sztárjátékos van, hanem sok nagyon tehetséges, és ők közösen legyőznek mindenkit.
Honnan ered ez a fajta figyelme a tér iránt?
Ezt nem tudom megmondani. Munkáscsaládból származom, a szüleim költöztek ide a hetvenes években, amikor ez már és még nem számított felkapott környéknek. Anyukám nyomdai retusőr volt, a szépre való nyitottság valószínűleg tőle jött. Apám villanyszerelőként dolgozott, ő volt a nagy történetmesélő, így azt talán tőle hozom, hogy az építészeti mesemondásban legalább olyan fontos nekem a mesemondás, mint az építészet.
Akkor tehát az építészet szeretete nem családi vonás.
Nem, a téma a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetben fogott meg. Csodálatos szellemi műhely működött ott, összekapcsolta az építészetet, a környezetvédelmet, a művészeteket és a filozófiát úgy, mint egy igazi reneszánsz iskola. Agráregyetem volt, nekem mégis olyan tárgyak vannak az indexemben, mint zenetörténet 1–2., népmeseelemzést tanultam Berecz Andrástól, organikus építészetet Makovecz Imrétől. Nem is építészként végeztem tehát. Sőt, először a később ismertté vált Urbanista blogot sem akartam megcsinálni, mert abban az időben indultak a blogok, és úgy éreztem, az ír ilyet, aki nagyon ért valamilyen témához. Én nem értettem az építészethez, csak olvasni szerettem volna róla, de nem volt mit, ezért végül írni kezdtem. Mind a mai napig elutasítom, hogy szakértőnek nevezzenek. Lelkes érdeklődő vagyok. Azt hiszem, abban vagyok jó, hogy észreveszem, mi az, ami érdekes, és elő tudom úgy adni, hogy élvezetes is legyen. Fogyasztható formába csomagolom azt, amit a szakértők kikutatnak.
Ezt jelenti építészeti mesemondónak lenni?
Hát ez kicsit kényszer szülte név, mert valahogy meg kell határoznom magam. Régen azt mondtam, blogger vagy újságíró vagyok, de klasszikus értelemben már egyik sem igaz rám, viszont sok minden mást csinálok. De bármiről mesélek, mindig hangsúlyozom, hogy amit mondok, az az én véleményem, amivel lehet vitázni. Sőt, arra buzdítok mindenkit, hogy vitázzon, beszéljen, írjon, alkosson saját véleményt az építészetről. Valahogy csomó dolog van, amiről teljesen természetesnek vesszük, hogy az embernek van véleménye…
Sport, politika…
Vagy az öltözködés, az autók. Az építészetet azonban feltettük legalább kettővel magasabb polcra, és azt gondoljuk, képzettség nélkül nem mondhatjuk egy épületre, hogy jó, rossz, szép vagy csúnya. Pedig nagyon fontos lenne, hogy beszélgessünk a térről, amelyben élünk.
A városi sétái jó alkalmak erre. Hogyan jutott el a blogtól a vezetett városnézésig?
Az Imagine Budapest keresett meg az Urbanista kapcsán, hogy szervezzek egy ilyen programot. Ebből lett az Örs vezér téri séta, amelynek az lett a címe, hogy Nincs itt semmi látnivaló!, mert az átlagember számára tényleg nincs ott semmi igazán szép, mégis össze lehetett állítani belőle két és fél órányi izgalmas anyagot. Ennek hatására belendültem, így lett mátyásföldi és óbudai sétám is.
A hétköznapokban is sokat sétál, hogy inspirálódjon, újabb helyeket fedezzen fel?
Sokat, mert eleve rossz dolognak tartom, hogy a mai ember elszokott a gyaloglástól. Olyan távokat nem gyalogolunk le, amelyek abszolút arra valók. Régen teljesen természetes volt kilométereket megtenni naponta, gondoljunk például Petőfire. A gyaloglásnak nem kellene külön programnak vagy sportteljesítménynek lennie, hanem egy általános közlekedési eszköznek, ami ráadásul csomó mindent megad, amit amúgy külön-külön kellene összeszednünk. Ha gyaloglunk, megvan a napi testmozgásunk, és miközben haladunk, élményeket gyűjtünk, új ismeretekre teszünk szert, rácsodálkozhatunk a körülöttünk lévő dolgokra, esetleg másokkal is találkozunk. Nem kéne lemondanunk minderről.
A Templomséták Budapesten után nemrég megjelent második könyve, a Templomséták a Dunakanyarban. Az Urbanista kilép tehát a város falai közül?
Adta magát, hogy legyen folytatás, és mivel túlságosan beleszerettem a templomvonalba, a helyszínen változtattam, nem a koncepción. A Dunakanyar történelemben és épített örökségben is gazdag, a táj pedig csodálatos, így esett rá a választás. De szerintem a természeti és az épített környezetnek nem kéne így elválnia egymástól. Az embert eleve nem kellene ennyire elválasztani a természettől. Sokan azt hiszik, az az igazi természet, ahol nincs ember, holott sok gyönyörű táj, amit ismerünk és szeretünk, a mi közreműködésünkkel jött létre. Gondoljunk csak a fás legelőkre, amelyek állattartás nélkül eltűnnének, vagy a régi ártéri gazdálkodásra, amely nélkül elmocsarasodtak volna a folyó menti területek. Szerintem ha okosan, mértékletesen állunk a dolgokhoz, nincs szembenállás. A régi Mátyásföld jó példa erre.
Cseppke, a csikó története nemcsak a Przsevalszkij-lovakat, de a puszta élővilágát is bemutatja a cselőpóktól egészen a rétisasig. Török Zoltán kamaszkorában fedezte fel a Hortobágyot, és nem tud betelni vele. Pedig a világ megannyi vidékéről készített már sokszorosan díjazott természetfilmeket.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
