Az összetartás erejével – beszélgetés Galgóczy Árpád gulágtúlélővel

Szöveg: Ferenczi-Bónis Orsolya
Fotó: Földházi Árpád

Tizennyolc évesen ítélték húsz év munkatáborra.

Szamosangyaloson, egy hatszáz lelkes, parányi, Szatmár megyei faluban nevelkedtem, boldog gyerekkoromnak a szovjet csapatok betörése vetett véget. Mátészalkán jártam gimnáziumba, ott lettem tagja egy szovjetellenes fegyveres ifjúsági szervezetnek. Katonákat fegyvereztünk le, lőszervagonokat raboltunk ki, országos szintre akartuk terjeszteni a mozgalmat, küzdeni akartunk a szovjetek ellen. Tizenhárman, szatmári diákok alkottuk a sejtet, hármunkat, máté­szalkaiakat kaptak el. A többi tízről soha senki nem szerzett tudomást, nem tudták belőlünk kiszedni a nevüket. Végül húsz év kényszermunkára ítéltek. A lvovi elosztótáborból marha­vagonba zsúfolva többhetes vonatúton az Urálba vittek Tóth Lali barátommal.

Galgóczy Árpád József Attila-díjas költő, műfordító. 1947-ben gimná­ziumi diákként ítélték húsz év gulág-kényszermunkára, hét év után szabadult.

Milyen munkát kellett végezniük?

A nagyon-nagyon kemény első évben gyáralapokat kellett kiásnunk Cseljabinszk mellett. Tankgyár épült volna, a mínusz harminc fokos hidegben kellett a kőkeményre fagyott földet ásnunk. A nagylábujjam úgy fagyott le, hogy egy aprócska csonk maradt helyette – most viszont nem látszik, hogy valami baja volna. Az orvosok nem értik, hogy lehet valakinek ilyen „égetnivalóan” kemény szervezete. Egy évet töltöttünk ott, majd mikor 1949-ben Moszkvában úgy döntöttek, hogy külön kell választani a politikai elítélteket a köztörvényesektől, a karagandi gyűjtőtáborba kerültünk.

Mi segített túlélni a gulágot?

A rajzolást és a költészetet a lágerben fedeztem fel, egy-egy véletlennek köszönhetően. Karagandiba súlyos betegen, csontvázzá fogyva kerültünk Lalival. A lágerkórház barakkjának dupla priccssorán kuporogva rajzolgatni kezdtem – először egy lovat, majd Lalit. Onnantól mindenki le akarta rajzoltatni magát velem, hogy a képet hazaküldhesse a családjának. A lágerben találkoztam az orosz irodalommal, amelynek szeretetét aztán hazahoztam magammal. Egy fiatal orosz rab révén ismertem meg Lermontov A démonját, utána elmélyedtem a klasszikus orosz irodalomban. A láger teljes kiszolgáltatottságában minden rabnak csak a saját képességein múlt a túlélése – ez alól a magyarok képeztek kivételt. A többi nép a csodájára járt annak, hogy a mi a legnagyobb ínségek és nehézségek idején is megtaláltuk azt,  amin együtt kacaghatunk.

Vajon mi adott erőt ahhoz, hogy a nélkülözések közepette is nevetni tudjanak?

Százötvenketten voltunk magyarok a lágerben, csak mi ketten ismertük egymást Lalival korábbról, de a gulágon azonnal testvér lett mindenki. Összetartottunk, segítettük egymást, vigyáztunk egymásra. Elképesztő éhség és nyomor közepette a betegek javára lemondtunk a cukor- és a kenyéradagunkról, mindent megosztottunk egymással. Olyan kötődés alakult ki köztünk, hogy az mások számára felfoghatatlan volt. Ezért volt tekintélyük a magyaroknak, és csodáltak minket a tehetségünkért. Engem hazaszeretetre neveltek, de a lágerben tapasztaltam meg, mit jelent szeretni egymást magyarként.

Hasonló tartalmak

Életek múlhatnak a kiberbiztonságon

Veszélyes-e az internetes tér? Erősíthető-e a felhasználói tudatosság? Mit tartogat a jövő? Marsi Tamás, a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat Nemzeti Kibervédelmi Intézetének főosztályvezetője válaszolt kérdéseinkre.

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!