Ha végigtekintünk a friss verseskötet-megjelenéseken – Korpa Tamás A lombhullásról egy júliusi tölggyel-étől Sirokai Mátyás Lomboldalán át Makáry Sebestyén Deltájáig –, az olvasónak szemet szúrhat, mennyire népszerű a természetlíra a fiatal irodalomban. Ennek a kortárs vonulatnak az egyik eredőjét pedig kétségtelenül Győrffy Ákos költészetében jelölhetjük ki. A távolodásban címmel megjelent új kötete azonban első olvasásra maga is eltávolodni látszik az egyértelmű tájlírai fókusztól, olyan elemeket hozva be a versbeszédbe, mint a hiány szülte trauma vagy a gyász stációi.
Győrffy Ákos 1976-ban született Vácon. József Attila-díjas költő, a kortárs tájlíra egyik megújítója a magyar irodalomban. A Magyar Krónika állandó szerzője. Főbb művei: Akutagava noteszéből (2004), Havazás Amiens-ben (2010), Haza (2012), A hegyi füzet (2016)
Az Egy elveszett elégiából vagy a Versek egy 1998-as füzetből, de akár a Petőfi költészetének meghatározó motívumára rájátszó Alföld is megszokott szólamokat hordoz az életmű ismerőinek. Azonban már a kötet első néhány verse Győrffytől szokatlanul nem olyan megszólalóval dolgozik, aki statikussá merevedik az általa láttatott természeti folyamatok dinamikusságával párhuzamosan, hanem folyamatos mozgásban van. A Szilézia, bordó-arany függönyökben a vonat, a Reggel majd befűthetek-ben a repülőgép szállítja a beszélőt a tájba(n), ezzel pedig a versek sajátos feszültséget létesítenek a romantikus toposz, az utazás során a természet megfigyelése és a közlekedési eszközök között. A vonat egyfelől a mesterséges távolságtartást és a táj keretezését szolgáltatja („Néhány ilyen távoli tanyaházat sokáig nézek, / amíg ki nem úsznak lassan a vonatablak teréből”), másfelől pedig az így előállt behatároltság intenzívebbé is teszi a szemlélődő élményét. Ennek a térbeli lekerítettségnek az időbeli párja jelenik meg a repülőgépnél, amely egyik nap a Márvány-tengerhez viszi a megszólalót, másnap pedig hozza is haza. A tengernél és az otthon látott medúzák az itt és az ott közös pontjaként felidézik a mitológiai alakot – és ahogy Medusza tekintete kővé dermeszt, úgy a medúzák figyelése kimerevíti a pillanatot. A természettől való lekerítés, a közlekedési eszközöknek való kiszolgáltatottság miatti elszakítottság, a távolodás a tájban egyszersmind lehetőséget teremt a természet határátlépésére is, ami általában fenyegetésként jelenik meg a beszélő oldalán: „Néha úgy tűnik, hogy ha egy erősebb szélroham / bevágna a résnyire lehúzott ablakon, / azonnal szétfoszlana az eddigi életem” (Szilézia, bordó-arany függönyök); „Ha nem figyelek, nemsokára magával viszi a víz” (Vízrajz).
A fenyegetés mellett a természet más módon is agresszorként jelenik meg, méghozzá a rombolásban, a leépülésben, ezzel a kolonizáció fordítottját végrehajtva. Ennyiben a háború pusztítása (Bombáznak, The Edge of Heaven) és az, ahogy a természet visszafoglalja az elhagyatott épített környezetet (Ostia), egymással analóg viszonyba kerülnek: „A kihalt ostiai strandon órákig gyalogoltam. / Évekkel ezelőtt bezárt, omladozó büfék / az egyre kíméletlenebb napsütésben.” A kötet versbeszéde úgy írja át természeti képpé a kultúrához tartozó monumentumokat, hogy Ostia, Drezda, Berlin vagy Riewend látképében a pusztítás vagy az elhagyatottság fokozatait nem kitisztulásként, a tisztán naturális győzelmeként szerepelteti, hanem a folyamatos változást azonosítja természetiként. Az erről szóló szövegek tájversjellegüket tehát abból nyerik, ahogy az épületek lebombázása és újraépítése vagy a tengerparton a bódék tönkremenése teret enged egy másfajta környezetnek. A természethez kötött megújulás, körforgás tehát mint a dolgok létezésének, a terület alakulásának általános dinamikája van beállítva.
Azonban a kötet közepénél, a Rahan című verstől egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az alakulás nem ugyanúgy terjed ki minden létezőre: az ember a (kultúr)tájjal ellentétben csak leépülni képes – megújulása csak a természetbe átlépve, az életétől eltávolodva következik be. Előbbit, vagyis a leépülést a kötetet záró ciklus, a Szövegek T. J. hagyatékából viszi színre, melynek nyelvezete Parti Nagy Lajos Dumpf Endréjét juttathatja eszünkbe: a roncsolt, pszichotikus – mert stabil referenciákkal nem rendelkező – nyelv egy, a valóságtól és az értelemtől folytonosan távolodó beszélő képét alkotja meg a versekben. Az utóbbit, vagyis a megújulás egyetlen lehetőségét az ember számára az olyan versekben látjuk, mint A sodorvonalban vagy a kötetcímadó darab, ezeknél a beszélő tevékeny részvételére van szükség ahhoz, hogy az emberi lét vége a természeti rendbe átlépéssel szentesítődjék („A hamu egy része az evezőre tapadt. / Ide-oda forgattam a lapátot, / hogy a hamvakat egyenletesen mossa le a víz”). Az elsodródás és a visszatérés – mint az anyáé madáralakban, akárcsak Oravecz Imre Látogatás című versében a nagymamáé – a változás megállíthatatlanságát jelzi, de már az emberi életen túl.
Győrffy Ákos új kötetét olvasva nemcsak átértékeljük a távolodást mint egyértelműen negatív felhangokkal bíró cselekvést – mivel van olyan, hogy épp annak ellentéte, a közeledés hordoz veszteséget: „Üzenek majd olykor egy harkállyal. / Csak a röptét figyeld, / és ha semmit / nem tudsz kiolvasni a látványból, tudni fogod, / hogy közelednek az utolsó napok” (Az utolsó napok) –, de azon is elgondolkodunk, végső soron mennyire tudunk egyáltalában eltávolodni a természettől, ha a halálunk felé tartva az ő rendje felé közeledünk.
Győrffy Ákos: A távolodásban.
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021
A szülei példája is inspirálta Losonczi Dávid Európa- és világbajnok birkózót, hogy az éves jutalmait jótékony célra fordítsa: tavaly a XX. kerületi Árpád-házi Szent Erzsébet-templom felújítását segítette. Történet egy huszonöt éves fiatalemberről, aki nem fél a kemény munkától, hisz az isteni jóságban, és tudja, hogy nincs fontosabb, mint hogy az ember boldog legyen.
Budapestről rózsaszín lányregénybe illő körülmények között került Athénba Zerkovitz Szidónia, de ennek a lányregénynek igencsak zordan alakult a befejezése. Bécsbe költözvén aztán erotikus versek szerzőjeként és a női emancipáció harcosaként vált ismertté.
A dorogi bányászhagyományt őrzi a 2020-ban megnyitott, különleges atmoszférájú Reimann Bányászattörténeti Miniverzum, amelyben interaktív megoldásokkal teszik élményszerűvé a környék múltjának megismerését.
Vajda János Találkozások című verses regényének démoni nőalakját irodalomtörténeti konszenzus szerint Zerkovitz Szidónia ihlette. A csehországi zsidó családban született lány Budapesten próbált szerencsét, s bár a nyelvünket csak itt tanulta meg, magyar irodalomtörténetet és verseket írt – hogy aztán egy görög herceggel kössön botrányosan véget érő házasságot.
Jász Attila a kortárs magyar irodalom karakteres alakja: költő, szerkesztő, esszéíró. Évtizedek óta ismerjük egymást, ezért is tegeződünk alább. Többször beszélgettünk már interjúformában is, ez alkalommal a baji szőlőhegyen álló házának hátsó teraszán ültünk le egy pohár somlói borral, hogy a mediterrán világról, a tengerről és az utazás misztériumáról merengjünk.
A visegrádi ferences templom feltárása közben egy gyermek és egy felnőtt csontvázára bukkantak, akik mellé lakatot temettek. Több jel is arra utal, hogy valamilyen babonás szokás következtében hevertek a vastárgyak a halottak mellett – a kutatók nem zárják ki, hogy vámpírhiedelmek miatt temették így őket.
