Eljátszom a gondolattal: kikkel találkoznék a múltból, ha az időgép néhány órára, napra visszarepítene. Nem Julius Caesarra gondolok, meg Mátyás királyra, Kolumbusz Kristófra vagy Beethovenre – mit is tudnánk egymásnak mondani? Inkább hozzám közelebb állók meglátogatására használnám a csoda lehetőségét. Németh Lászlóhoz szívesen becsöngetnék Sajkodra, vagy ahogy ő írta, Sajkódra, részese lenni a sajkódi estéknek, bár nem hiszem, hogy szórakoztató beszélgetőtárs lett volna. Akkor már inkább Weöres Sándorral, az ő társaságával ülnék be valahová egy pohár borra vagy kettőre. Ahogy indulnánk a kocsmába, az ablakból még utánunk szólna aggodalmas arccal Károlyi Amy: ne hagyjátok, hogy sokat igyon! Vagy hallgatnék Pilinszkyvel a Vigilia szerkesztőségében kéziratok fölött.
És elmennék a Kedvesbe, a forradalom előtt, Cziffrát hallgatni.
Ott lenne jó ülni, szimpla feketével, és hallgatni a szalonzene és a klasszikusok között kanyargó improvizáció varázslatát. Értő közönségre számíthatnék, hiszen Cziffráról sokan tudták már akkor is, mit ér, mentek utána presszóról presszóra, bárról bárra a pesti éjszakában.
Száműzetés és menekülés volt Cziffrának a bárzongoristaság, visszamenekülésnek is mondhatnám, hiszen korábban már megjárta a pesti éjszaka mélységeit. Sokat ivott, főleg töményet, élvezte és szenvedte a sikerpótlékot, az éjszakai figurák tapsát a Zeneakadémia disztingvált közönségének tapsa helyett, ami járt volna neki.
Ilyen sorsok, mint az övé, sem a Lajtától nyugatra, sem az Olttól keletre nem formálódnak, ilyenek csak a mi köztes világunkban fordulhatnak elő. Úri helyeket is megjárt cimbalmos cigányzenész volt az apja, az anyja nem cigány, köztes helyzet már ez is. Az idősebb Cziffra György az 1910-es években Párizsban játszott, sajátos, de jól fizetett társadalmi állásban – ne feledjük, ez a magyar cigányprímás Rigó Jancsi és Chimay hercegné világraszóló párizsi románcának kora. Az idősebb Cziffra ilyen románcokba nem bonyolódott, Párizsba a családját is magával vitte. Az első világháború kitörése után azonban ellenséges állam polgáraként deportálták – Kuncz Aladár Fekete kolostor című tényregényében írta le, az őrület milyen mélységeit jelentette ez. A feleség a két leánnyal mehetett haza, az angyalföldi Tripolisz nyomornegyedébe, egyszobás barakklakásba – úgy értve, hogy az az egy szoba volt a lakás. A háború után ide jött végre haza az idősebb Cziffra, ide született a fia 1921-ben. Ide vettek aztán a fiúnak pianínót, innen indult a kis Gyuri csodagyerekpályája vándorcirkuszi mutatványként.
Aztán nyolcévesen a Zeneakadémia. De az is micsoda történet! A nyomortelep egy házalója rossz viccet csinált, azt hazudta, ismeri Dohnányi Ernőt, a Zeneakadémia főigazgatóját, a nagy zeneszerző az ő ajánlására hajlandó meghallgatni a fiút. A család szépen fölöltözött, elment Dohnányihoz, aki az egészről semmit sem tudott, merő véletlen, hogy otthon volt, de ha már eljöttek, meghallgatta a gyereket, és azonmód fölvette a Zeneakadémiára.
Aki néhány év múlva már családfenntartó: csodagyerekkoncertek itthon és külföldön. A világhálón bárki megtalálja a filmfelvételt, amint tizenhárom évesen Schubertet játszik matrózblúzban. De nem csak abban játszott, már ettől az évtől bárokban is muzsikált, elképesztő improvizációs képességeit kamatoztatta. Pénzért, passzióból, vonzotta az éjszakai élet? Alighanem mindez együtt.
A háborúban katona, utána szovjet fogság, megszökött, vissza Budapestre, a Zeneakadémiára és a bárokba, a Savoyba, az Astoriába, a Pipacsba, koncertek az úri közönségnek és az éjszaka mélyén bolyongó alakoknak, sportolóknak, fezőröknek, színészeknek és más csepűrágóknak. Több taps az utóbbi helyeken, mint a koncerttermekben.
Fischer Annie, a kor meghatározó, valóban nagy zongoraművésze ekkor még ki nem állhatta Cziffra Györgyöt, gáncsolta művészi karrierjét, ahol tudta – és tudta. Talán a játékára annyira jellemző szabadság miatt. Cziffra rendkívülisége nem a hihetetlen virtuozitásában rejlett, inkább abban a páratlan szabadságban, ahogy megadta a zenének az időt, ahogy élettel telítette a zenét.
Cziffra ki akart szabadulni méltatlan helyzetéből, Csehszlovákián át a családjával együtt disszidálni próbált. Az embercsempészek azonban kettős játékot játszottak, föladták őket: letartóztatás, verés, kihallgatás. És micsoda fordulat megint! Részlet az önéletírásából, ahogy a kihallgató tisztjére ismer: „Egyszerre majdnem összerogytam a valószerűtlen emlék súlya alatt: a gyermekkori álmaimat kísértő, nyomorult házaló volt Tripoliszból, lelkiismeretem kénbűzös papja, aki olyan furán juttatott be a Zeneakadémiára, aki megjósolta szokatlan karrierem…”
Egyiptomi származású felesége két évet kapott, ő hármat. Építkezéseken, kőfaragó üzemben dolgoztatták, primitív őrök röhögve direkt kőrakodó munkára osztották a „művészt”, a fogolytársak igyekeztek mentesíteni. És megint az elképesztő történet, hiteles forrásból, a rabtárs Határ Győző tollából. Valahonnan zongorát kerítettek az építkezés udvarára, Cziffra odaült. „Nem volt se behirdetett, se megtervezett hangverseny, s maga a Mester is eleinte csak futtatta rajta az ujjait, szidta, hogy mindene berozsdált, és improvizált; aztán egy ponton beletévedt Liszt második zongoraversenyébe. […] Cziffra György Isten dudujkai szabad ege alatt Liszt második zongoraversenyét szólaltatta, s minthogy kíséret nem volt, emlékezetből a zenekari részt is bele-beledörömbölte. S míg a futamok a mennyekbe szárnyaltak, és megcsilingelték a nagyromantika szerelmi üdvösségét, én az arcokon nézelődtem. A sittes arcokon, hogy ki kisbugás, ki zsebre dolgozó, ki bokorugró, ki embercsempész, ki háborús bűnös, ki feketevágó, ki strenkölő öregzsivány, ki áruhalmozó; s ez a zsivány emberiség most szájtáti áhítattal részesül a művészet kegyelmében, s ha nem is tudja, mi malaszt, ami átaljárja, mégis, átadja magát az ismeretlen közeg égi önkényének, és megilletődve erősen pislog a tűző napon…”
Szabadulás után Cziffra nem ott folytatta, ahol előtte, hiszen koncert nem volt már, csak a bárok, csak az alkoholban ázó éjszaka, a mulatóról mulatóra utána járó hívek és barátok, akiknek hol Beethovent játszott, hol Fényes Szabolcsot – mert rossz zenét még ott sem.
Aztán mégis kisebb koncertek, valami szerény ösztöndíj, Cziffra otthagyta az éjszakát, dolgozott keményen. Közben gyűltek a szakmai ellenségek újra, ki ez a félcigány bárzongorista, hogy jön ez ahhoz…? 1956. október 22., Zeneakadémia, Bartók II. zongoraversenye. Tomboló siker. Mintha a forradalom előrengése volna.
Aztán a forradalom. Cziffra a családjával emigrált. Hetek alatt jött a világhír, évek alatt a lehető legmagasabb elismerések, koncert De Gaulle-nál az Élysée-palotában, a francia becsületrend, az évenkénti fesztivál Senlisben, az elhagyott, romos, általa koncertteremmé alakított gótikus templomban, amelynek ablakait Joan Miróval készíttette, a világturnék, a lemezfelvételek, a késői magyarországi elismerések, a halhatatlanság.
Eljátszom a gondolattal, hogy ennek még mind előtte vagyunk, késő este van, a Kedvesben sűrű cigarettafüst, áradó zongoraszó, mintha négykezest játszanának, de nem, ez csak Cziffra egyedül, előtte a zongorán pohár, hamutartó égő cigarettával. Mondjatok témát, szólal meg Cziffra, valaki A trubadúrt kéri, már fut a keze a billentyűkön, fölcsendül az ismerős dallam, elkanyarodik ismeretlen zenei tájakra. Cziffra bólint egy belépő ismerősnek, beleszív a cigarettába, ami úgy hiányzott bent a börtönben. A szája sarkában az örök keserű mosoly. Odakint csöndben permetez a hideg eső, itt bent, az örökkévalóság megállított pillanatában hallgatjuk a zenét.
Cziffra György, a huszadik század egyik legnagyobb zongoraművésze száz éve, 1921. november 5-én született.
Palánkvár, castrum, föld- vagy kővár? Tatárok, törökök, Habsburgok ostromolták? Koronát őrző, fellegek közé törő, különleges történeteket hordozó erődítmények sokasága magasodott egykor a Duna mentén. A folyó partján épült várakat jellegzetességeik alapján térképre vittük, majd legendáik nyomán a múltjukban kalandoztunk.
Jókai a földrajzi pontatlanságok és a romantikus túlzások ellenére nagyon is realista képet adott az Al-Duna meseszerű világáról.
A Duna közepén, két ország között, a magyar határon túl kilenc ember él egy szigeten. Kengyia világát a természetközeli elzártság letargiával vegyes romantikája lengi be.
Ferenczy István nem volt tisztában tehetsége mibenlétével, teljesítménye értő kritika híján a zseniális és a gyenge között bizonytalankodott.
Szinte nincs már nagy, csak nagyon nagy, nincs szurkoló, csak fanatikus, nincs sok, csak számtalan, nincs szakács, csak séf. Túloz a hírversenyben izzadó sajtó, túloz a hétköznapi beszéd.
Bohuslav Balbín, a jeles cseh történetíró 1677-ben ezt írta a kolozsvári testvérek Prágában látható, 1373-ban készült Szent György-szobráról: „miraculo est artificibus”, azaz csoda a művészek számára. Igaza volt, de nem csak nekik csoda, az egész művészettörténet számára az.
