Már terjedelménél fogva is rendkívüli irodalmi vállalkozás Spiró György Táncsics Mihályról szóló nagyregénye. Pontosabban nem Táncsicsról, hanem a feleségéről, Terézről, de igazán még csak nem is róluk, hanem az ő szemszögükből nézve az 1830-as és az 1890-es évek közötti Magyarországról szól. Rendkívüli az írói módszer is, mintha szenvtelen, tárgyilagos jegyzőkönyvet vezetne a szerző a főszereplők és ismerőseik életéről, nagyon kevés párbeszéddel, nagyon kevés személyiségrajzzal, feltűnően kevés jelzővel, de rengeteg eseményismertetéssel. Akár írói kísérletnek is nevezhetjük ezt a vaskos kötetet, és nem biztos, hogy az olvasók többsége a történet végére érve úgy érzi, hogy sikerült a kísérlet.
Spiró nagy író, a kortársak között az egyik legnagyobb, és a Padmaly is értékekkel teli könyv.
Ahhoz, hogy igazán befogadhassuk ezt a már-már kezelhetetlenül terjedelmes regényt, az elejétől a végéig el kell olvasni, méghozzá lehetőleg egyvégtében. El kell viselni a regényhez való viszonyulás hullámzásait is, ahogy először megfogja az embert, az olvasó ízlelgeti a finomságokat, aztán kezdi elfogni a kásahegyrágás érzése, tenné félre, de az elolvasottak nem hagyják nyugton, nekirugaszkodik újra, és azon kapja magát, hogy ennek az egésznek muszáj a végére járnia, hogy megtudhassa az igazságot.
Hiszen ez a könyv, akármennyire fikció is, mintha az igazság, a „valóban így történt” elmondására tett nagyszabású irodalmi vállalkozás volna. Szögezzük le mindjárt, amit Spiró is pontosan tud, hogy a múlt igazságának rekonstruálása fogalmilag kizárt dolog, minden regény egyedül a saját belső igazságát teremti meg. Spiró korszakos regénye, Az Ikszek sem a 19. század eleji Lengyelország és a színész Wojciech Bogusławski igaz történetét beszéli el, hanem azok alapján a regényt önmagát, az igazsága belső igazság, egyedül önmagának megfeleltethető. Az olvasó számára úgy tűnik, hogy a Padmallyal Spiró túl akar lépni ezen a korláton, és ez elnehezíti a regényt.
Pedig ez egy kivételesen becsületes mű. Nagyon nehéz egy írónak nem megszeretni az általa teremtett hőst, de Spirónak sikerül. A főhős, Táncsics néha szerethető, olykor csodálható, de végül is kellemetlen, fantaszta futóbolond, és a szerző efelől nem is hagy kétséget.
Nemcsak a regényből, de a valóságból is tudjuk, hogy a kortársak, köztük máig tisztelt hősök sokszor csúnyán elbántak vele, ilyenkor csábít a lehetőség, hogy az író valamiféle igazságot szolgáltasson neki. De Spiró sokkal jobb író annál, mint hogy ilyet tegyen. Ha az olvasó megpróbálná rajtakapni a szerzőt, hogy hőse iránt elfogultságot mutat, kudarcot vallana.
A történelmi regényekben szokás áthallásokat keresni, és a szerzővel készült interjúkban a kérdezők rendre meg is próbálkoztak vele, ám Spiró mindig elhárította a kérdést, hiszen a Padmalyban ilyenek nincsenek. Ez a regény nem beszél ki önmagából, nem üzen a múltból a mának, ami feltétlen erénye. A választott megformálási technika, az események leltárszerű sorolása azonban kifejezetten nehézzé teszi a befogadást. Az életünk kétségkívül csupa apróságokból áll össze, az emlékezetünk azonban nagy szemű háló, amelyen át a kicsi dolgok kihullanak, és csak a jelentős események maradnak fenn, azokból szövődik a múltunk. Legtöbbször a regényírók is ezzel a nagy szemű hálóval dolgoznak.
Tiszteletre méltó, hogy Spiró ezúttal sűrű szövésűt választott – vannak ilyen regények, köztük remekművek is –, de így ellentmondásba került a saját, amúgy klasszikus történetmesélő módszerével. Ami olyan meglepő jelenségekben is megmutatkozik, mint a kötet utolsó ötödében a magyar munkásmozgalom kezdeteiről szóló terjedelmes rész. Abban igaza van Spirónak, hogy ez a mindeddig elbeszéletlen történet feldolgozást követel, ám ahhoz az addigra elaggott Táncsicsnak nem sok köze volt, legfeljebb cégérnek használták az egymással hadakozó felek.
A történet részleteiből, a hiteles jelenetekből, a korabeli idézetekből kiderül, hogy Spiró történészre vallóan nagy apparátussal dolgozott, és nem kétséges, hogy az olvasó hiteles képet kap arról, hogy a kortársak miként élték meg a korszakot. A regény belső igazsága azonban a rengeteg részlet között mintha nem akarna megteremtődni, a könyv nem húz át a külső valóságból a magáéba, és nem teremt olyan alakokat, akik a kötet befejezése után is tovább kísérik az olvasót. Táncsicsból nem válik Bogusławski – persze ez végtére azért megbocsátható.
Spiró György: Padmaly. Magvető Kiadó, 2025
