Szőlőhegyi őskép
„Katonanótát, valami katonanótát énekeljünk, gyerekek!”, kéri a Donátus-köri öregurakat Mezőkomárom polgármestere a Tamási feletti Vár-hegyen. A kilencvenes éveit taposó korelnök, az egykori erdész Lajos bácsi kérdez vissza: „Ferenc Jóská-s is jó lesz?”, mert azt tudna párat, de negyvennyolcasokból, világháborúsokból is akad egy csokornyi.
Húsz éve történt, hogy a tolnai kisváros felett magasodó Vár-hegyre kergetett az augusztusi gyehenna. Amennyire félreeső szeglete Tamási Magyarországnak, annál bájosabb – ráadásul kiváló szőlőművesek lakják. A Donátus-kört 1999-ben alapította az akkori tamási plébános, Imre atya, aki a kisváros hívő, gazdálkodó, szőlőműveléssel foglalkozó baráti társaságát fogta össze. A tagok társadalmi munkában tartották rendben a katolikus templom környékét. S bár szeretett papjukat továbbszólította az egyházi önkény, nyomában kivirágzott a helyi egylet, hatvanon felül is barátságok szövődtek, a magamfajta jövevénynek úgy tűntek, több emberöltő óta barátok már, akik csinos bajszaikat pödörgetve üldögélnek most a diófa alatti nagy faasztal körül. Vendéglátónk, a már rég elhunyt Marci bácsi egy emberöltők óta lószerszámkészítéssel foglalkozó tamási család tagja volt, őseitől örökölte, unokájának adta tovább a művészi mesterséget, fél évszázados művessége alatt nemzetközi tekintélyt szerzett magának. Itt, a hegyen hetykén, az épp felszívott lopótökkel a kezében az amerikai hadifogságról mesél, azaz, mesélne, ha a mezőkomáromi illetőségű, nyolcvankét éves Imre bácsi – foglalkozását tekintve juhász – a megasztárokat megszégyenítő hangon bele nem kezdene, hogy „Beregszász is újra magyar város lesz”. Azt már csak halkan fűzi hozzá, alighanem ránk kacsintva, hogy „ezek a fiatalok úgyis odateszik”. A refrént mindenképpen.
Egyenes gerincű, pajkos tekintetű tamásiak a Donátus-kör tagjai: olyanforma emberek, akiket galaxisok választanak el attól a jelentől, ahonnan most visszanézek rájuk, velük együtt valami igazán lényeges süllyedt el örökre a pinceszerek atlantiszában.
Ősképpé lett ez a délután a hózentrógeres, fehér ingujjban kvaterkázó öregekkel, a nyár végi szellővel, a Vár-hegy rézsútos fényeivel. Bennünk kontúrozódnak tovább a sziluettek, a pincék, a hordók és a völgybe futó szőlősorok.
(M. G.)
Időtlen, otthont adó megnyugvás
Négy évre rá Villánykövesden ülünk a nagy őszben. A tücskök már hallgatnak.
„No, fiam, akkor adj valamit inni”, lép a pincehidegbe Neumann Béla, lebben a szalagfüggöny, keskeny októberi fény kúszik a résen, és veje, Simon Csaba már tölti is, olyan természetességgel, mintha mi, a nagyvárosból az abroszhoz tévedt kóstolgatók ott sem lennénk. Az öreg mormol még valamit arról, micsoda bűntény üdítővel öblíteni a pörköltet, aztán legurít egy pohárral a tavalyi kadarkából, és ahogy jött, úgy megy, libben tovább; kézcsók, viszontlátás.
A villányi táj így bentről, friss, foszlós pogácsa, pohár bor mellől, apró ablakon át egészen olyan, mint az a másik Magyarország, az a megbújó, amiről zsúfolt buszon aszfalton zötykölődve, csukott szemmel álmodni jó; időtlen, otthont adó megnyugvás. Fehérre rozé, aztán a vörösek szép sorban, meglágyulunk a pincesoron, lapozgatjuk a Biblia-vastagságú családi krónikát, s közben megegyezünk abban, hogy mennyire egyszerű is ez az egész, így kell, persze, szép csendben építkezve, kizárva a panaszt. Hűhó nélkül, a hagyományért, a bor szeretetéért.
Simon Csaba, az informatikusból lett hobbiborász feleségül vette Neumannék egyik lányát, és hogy legyen, aki folytatja a családi hagyományt, önként vállára vette a pincészet vezetését.
„Béla papa – ahogy Simon Csaba írta még 2023-ban a közösségi médiában – örökre elaludt.” De a villánykövesdi pincesor ma is épp olyan, mint 2008-ban volt. Megéri útnak indulni, mellőzni a csillogó feliratokat, nagy neveket, belesni inkább, mi van a fősodor mögött; mert kockás abrosznál, meztelen pincefalak között meg lehet élni, ahogy a lelkesedés szépen, csendben életben tartja a hagyományt.
(K. R.)
Beavatás Szomolyán
Még ugyanabban az évben, 2008 telén Szomolyára terel a nagy Intéző. Leparkolunk. Csend telepszik a tájra, az ember ilyenkor érzi, hogy hamarosan gyógyító fehér lepel takarja el a még nyirkos rozsdabarnaságot. Kaló Imre boszorkánykonyháját nem hirdetik cégérek, molinók, fényreklámok, ez itt a zseni terepe. Azt mondja, „ez a bor annak jár, aki létrehozta, s aki létrehozta, majd eldönti, kinek adja”, hát ehhez tartja is magát. Kaló Imre huncut tekintete elől nincs menekvés, pincéjében nincs kegyelem, hamar kint találja magát, aki nem egyenes szándékkal érkezik.
Kint csikorgó hideg. Bent kádak és az erjedő bor univerzális, örök illata. Imre negyven-ötven bort kóstoltat a vendégeivel, közben mesél, szónokol, előad. Ahogy a messze földön híres körmondatait csavargatja a halovány lámpafényben, rádöbbenek, hogy mi más, ha nem ez a beavatás. A tabuk ledőlnek, a panelek értelmetlenné válnak, a titulusok szertefoszlanak. Kalóból jó falusi pap lett volna, ha nem lenne annyira táltos. „Azon földi körülmények sokfélesége” – élek a szavaival –, amelyek most minket szépen egybetereltek, nemcsak borra, de az emberen túlira is nyitottá alakítanak minket. A nyáj bámulja a szomolyai pásztort, hallgatja, hogy „a szürkepenész éppúgy otthon van a Kárpát-medencében, mint mi, két lábon járó magyar emberek. S bizony, az igaz magyar embert tartósítja a bor. Mégsem isszuk manapság elegen: tele vagyunk romlott fajtákkal”…
Talán hat órája is állunk lent a pincében, elveszve az ősi regében és a sűrű Turánban, és ahogy a borok sorakoznak, egyre kevésbé akaródzik felmenni. Úgy összekovácsolódunk ebben a hat órában, mintha mindig is összetartoztunk volna. A jó vallás a mámorvallás; a rossz vallás a köznapi észvallás, az ateizmus – Kaló a hamvasi mámorvallás misszionáriusa, a magasabb józanságról tanít, gyógyítja a kedélybántalmakból fakadó betegségeket, előcsalogatja a kor zajbántalmai miatt rejtőzködő lelket.
És kint fehér lepel fedi már a tájat. Ritmusosan ropog városi cipőink alatt a szűzhó. Ahogy szállásunkat keressük, nótáink felverik Szomolya kutyáit. Élni jó. Tizenhat évvel később is látom magam előtt leheletünk páráját, és ahogy felfesti fehérrel a falu feletti dombra a tél: vita illuminativa. Egyek vagyunk az univerzummal, s örömmel telik meg a mi szívünk.
(M. G.)
