Ezen tűnődik a covid miatt egy németországi egyetem üresen kongó épületében ragadt hongkongi neurológusprofesszor az óriás ablak előtt. És nem ő az egyetlen, aki ezen töri a fejét Enyedi Ildikó új mozijában: a Csendes barát három idősíkot és benne három emberi sorsfordulót gyúr össze egy, mindannyiunk számára érthető, sőt mi több, átélhető-átérezhető univerzummá. A fonalat az 1900-as évek elején vesszük fel, amikor a fiatal és nagyon elszánt Grete első nőként felvételt nyer egy németországi egyetemre, aztán ugrás a hetvenes évek világjobbításába a szintén diák, álmodozó Hannes és egy muskátlival fura kísérleteket végző hallgatótársa figuráján keresztül, hogy végül megérkezzünk a közelmúltba, ehhez a bizonyos ablakon kinézős óvatos gondolatkísérlethez. Az utazás nem lineáris, a különböző korokból vett jelenetek szinte egymásnak felelgetve erősítik a mozi alapgondolatát: minden mindennel összefügg, ahogy nincs se jelen, se jövő múlt nélkül, úgy nincs élőlény sem egymagában – növények, állatok, emberek mind össze vagyunk kötve sok száz vagy akár millió láthatatlan szállal.
Mindez nem csupán szimbolikusan jelenik meg, hanem egy nagyon is konkrét élőlényen keresztül. A mozi negyedik, ha nem a főszereplője egy páfrányfenyő (Ginkgo biloba), amelyről csodálatos képességei okán talán az is hallott már, aki nem különösképpen barátja a növényeknek: több ezer éves példányai és kivételes ellenállóképessége miatt az örökkévalóság jelképeként emlegetik, különösen az ilyesmire nálunknál valamivel fogékonyabb keleti kultúrákban. Egy ilyen fa áll a filmbéli egyetem óriási kertjében is, figyelve három hozzá hasonló magányos különc lassú, félszeg kinyílását – csúcspontként a saját, élénk színekben tobzódó első megtermékenyülésével.
Mindezt Enyedi Ildikó elképesztő érzékenységgel meséli el, napokig tartó lecsengést hagyva maga után. A fő kérdés – hogyan lehetünk egyszerre ennyire egyedül és mégis együtt? – mögött ugyanis ott lapul még számtalan másik valóság és képzelet, tudomány és érzelmek, nők és férfiak a társadalommal együtt változó viszonyáról – de szerencsére a sok különböző felvetéskezdemény közül egyik sem akar tolakodóan a másik fölé keveredni.
A legerősebb szál azonban kétségkívül a professzoré, akit a világsztár Tony Leung Chiu-wai erős hittel játszik; ahogy tudósként és emberként is rendületlen nyugalommal és türelemmel elindul egy másfajta válaszokat kínáló úton, abban van valami végtelenül megrendítő. Persze ezt csak úgy tudja megtenni, hogy közben öntudatlanul is Grete (Luna Wedler) és Hannes (Enzo Brumm) vállára áll. Így lesznek mindhárman úttörői annak a csendes forradalomnak, aminek során az éppen rendelkezésre álló technikai eszközök segítségével a jelek kölcsönösen érthetővé alakulnak, növény és ember párbeszéde pedig új szintre emelődik – a hiánya miatt mindig is annyira vágyott harmónia reményében.
Éppen ezért Enyedi Ildikó mozija – legalábbis számomra – egy reményfilm, ami nem didaktikusan papol környezetvédelemről, kiüresedésről, atomizálódásról, pláne nem a bűntudatkeltésre játszik az ember által folyamatosan pusztított környezet miatt. Csak szelíden megmutatja, hogy bizonyos tekintetben nincs új a nap alatt: a közdelem örök, de azért így is lehet(ne). Mindez ráadásul csodálatos képi világba és kiváló, élénk zenébe van csomagolva. Pálos Gergely operatőr egészen bravúros munkát végzett, ahogy a három különböző idősíkot három különböző, önállóan is érvényes „ruhába” öltöztette úgy, hogy mégsem tűnnek idegennek egymás mellett: Grete sztorija fekete-fehér, sok közelivel és kézikamerás felvétellel, Hannes szála színes és harsány, a professzoré éles, hideg és precízen modern – egy pillanatig nem kétséges, melyik korban járunk.
A legjobb mégis a Csendes barátban, hogy nem rág a szánkba semmit. Nem tudjuk meg, a növényekkel végzett kísérletek pontosan mire futnak ki, volt-e eredményük, valóban forradalmasítottak-e bármit, vagy „csak” néhány kapcsolódni vágyó, kíváncsi lelket nyitottak ki egy másfajta, szélesebb érzékelés felé – vissza a csecsemőkori teljességészleléshez.
Fotó: Mozinet
