Hogy Szilágyi István az egyik legnagyobb magyar író, nem kérdés, ahogyan az sem, hogy e kijelentés igazságát az ő esetében az utókor ítélete is igazolni fogja. A Kolozsváron élő, de önmagát a zilahi gyermekkor okán következetesen szilágyságiként meghatározó alkotó több mint négy évtizeden át volt jelentős irodalmi folyóiratok (Utunk, Helikon) szerkesztője, életműve azonban mindössze négy novelláskötetből és öt regényből áll, beleértve a legújabbat is. „Egy idő után rájöttem, hogy amiről világosan értek, arról nem érdemes írnom” – fogalmazta meg maga is egyszer a viszonylagos terméketlenség okát. Ami más szempontokból akár termékenységnek is tekinthető: a nyelvi gazdagság, a szövegek – különösen a regénytextusok – precíz kimunkáltsága, a komótosan haladó cselekmények észrevétlen megtöltése a legmélyebb bölcsességgel és filozófiával, a mindent átszövő mitikus-misztikus szimbólumok rendszerbe rakása időigényes, folytonos gondolkodnivalót adó feladat.
Szilágyi István ráadásul végrehajtotta azt a bravúrt is, amire csak kevés író képes: úgy tartotta meg a fent említett jellemző stílusjegyeket, hogy közben mind az öt nagy műve markánsan különbözik egymástól – akárha külön szerző írta volna őket. Az 1969-ben megjelent Üllő, dobszó, harang mélabús szerelmi történetében ugyan még nem találta meg az igazi hangját, a rá hat évvel kiadott Kő hull apadó kútba annál nagyobbat durrant: a szeretőjét meggyilkoló Szendy Ilka lassan a bőr alá kúszó bűnhődéstörténete egyszerre idézi legszebb népballadáink komoran sejtelmes hangulatát, állít emléket a múlt század első harmadában végképp elsüllyedt erdélyi paraszti világnak, és mutatja fel az eleve elrendeltség és az abból való kimenekülés vágya közt feszülő örök ellentétet. Utóbbi gondolatot tágítja ki az 1990-es, már-már a disztópiák közé sorolható, ám kategorizálhatatlanul egyedi Agancsbozótban, hogy aztán a 2001-ben megjelenő Hollóidőben visszatérjen a török hódoltság korabeli, három részre szakadt Magyarországra. A konkrét tér és idő persze itt is csak keret, az emberiség egészét foglalkoztató metafizikai kérdések – kik vagyunk?, honnan jövünk?, mi velünk a Teremtő célja éppen ott, ahová letett minket?, kicselezhetjük-e a sorsot a meneküléssel? – hamar univerzálissá tágítják a történetet, jó nagyot tekerve a klasszikus történelmi regény műfaján.
Szilágyi István (Kolozsvár, 1938) Nemzet Művésze címmel kitüntetett Príma és Kossuth-díjas író. 1963-ban szerzett jogi diplomát a kolozsvári egyetemen, utána az Utunk munkatársa lett, végül évtizedekig a főszerkesztő-helyettese volt, majd a Helikon főszerkesztőjeként dolgozott. Regényeit német, román és lengyel nyelvre is lefordították. 2009-től az MMA Irodalmi Tagozatának a tagja, 2010-től a Digitális Irodalmi Akadémia tagja. Főbb művei: Kő hull apadó kútba (1975), Agancsbozót (1990), Hollóidő (2001), Messze túl a láthatáron (2020)
Valami hasonló érhető tetten a Messze túl a láthatáron-ban is. A várva várt írás, amelyből ízelítőt már kaphattunk a kiindulópontként szolgáló A hóhér könnyei című, először az Utunk 1980-as évkönyvében közölt kisregény révén, két, szinte különálló könyv összefűzése. Az egységeket Tompay Wajtha Mátyás személye köti össze. Az első százötven oldal az ő emlékiratának egy személyes krimiszállal dúsított részlete a II. Rákóczi Ferenc szolgálatában eltöltött szekretáriusi szolgálatából 1710 környékéről. Az Amerre a világ című második rész harminc évvel később játszódik, amikor Wajtha Mátyás már a partiumi nemes Tipród vármegye tekintetes főbírájaként eleveníti fel ítéleteit, különös tekintettel a boszorkányperekben meghozott döntéseire. A többnyire a jegyzőjével folytatott párbeszédekben a konkrétumokon túl számos, minden időben érvényes alapprobléma felmerül: van-e joga az egyik embernek ítélkezni a másik fölött, létezik-e abszolút igazság, és ami a legfontosabb: szembe kell, lehet-e szállni a hatalommal, ha a lelkiismeretünk már nem bírja a ránk nehezedő nyomást. A Messze túl a láthatáron a régi-mai nyelvezet csodálatosan megalkotott szintézise és a szerző imponáló történelmi ismeretei ellenére ugyanúgy nem könnyű olvasmány, mint ahogyan nem könnyű e kérdések tükrében szembesülni a saját rossz döntéseinkkel sem. Idő kell hozzá, és talán többszöri újraolvasás, hogy a – különösen a második részre jellemző – „alig-cselekmény” és az olykor didaktikus dialógusok ellenére is képesek legyünk a mélyére hatolni.
Szilágyi István: Messze túl a láthatáron. MMA Kiadó, 2020
A szülei példája is inspirálta Losonczi Dávid Európa- és világbajnok birkózót, hogy az éves jutalmait jótékony célra fordítsa: tavaly a XX. kerületi Árpád-házi Szent Erzsébet-templom felújítását segítette. Történet egy huszonöt éves fiatalemberről, aki nem fél a kemény munkától, hisz az isteni jóságban, és tudja, hogy nincs fontosabb, mint hogy az ember boldog legyen.
Budapestről rózsaszín lányregénybe illő körülmények között került Athénba Zerkovitz Szidónia, de ennek a lányregénynek igencsak zordan alakult a befejezése. Bécsbe költözvén aztán erotikus versek szerzőjeként és a női emancipáció harcosaként vált ismertté.
A dorogi bányászhagyományt őrzi a 2020-ban megnyitott, különleges atmoszférájú Reimann Bányászattörténeti Miniverzum, amelyben interaktív megoldásokkal teszik élményszerűvé a környék múltjának megismerését.
Vajda János Találkozások című verses regényének démoni nőalakját irodalomtörténeti konszenzus szerint Zerkovitz Szidónia ihlette. A csehországi zsidó családban született lány Budapesten próbált szerencsét, s bár a nyelvünket csak itt tanulta meg, magyar irodalomtörténetet és verseket írt – hogy aztán egy görög herceggel kössön botrányosan véget érő házasságot.
Jász Attila a kortárs magyar irodalom karakteres alakja: költő, szerkesztő, esszéíró. Évtizedek óta ismerjük egymást, ezért is tegeződünk alább. Többször beszélgettünk már interjúformában is, ez alkalommal a baji szőlőhegyen álló házának hátsó teraszán ültünk le egy pohár somlói borral, hogy a mediterrán világról, a tengerről és az utazás misztériumáról merengjünk.
A visegrádi ferences templom feltárása közben egy gyermek és egy felnőtt csontvázára bukkantak, akik mellé lakatot temettek. Több jel is arra utal, hogy valamilyen babonás szokás következtében hevertek a vastárgyak a halottak mellett – a kutatók nem zárják ki, hogy vámpírhiedelmek miatt temették így őket.
