1981-ben nyílt meg a gebines Kacsa vendéglő a Fő utcában, üzletvezetője az 1956-os forradalom kitörésekor regnáló, Moszkvába menekített miniszterelnök, a később szociológusként dolgozó és a rendszer kritikusává váló Hegedüs András fia, Hegedüs Sándor volt, akit gyerekkorában – mint egy interjúban elmondta – maga „Matyi bácsi”, vagyis Rákosi Mátyás is sokat lovagoltatott a térdén. „A pekingi kacsa még nem az igazi, a tálalás sem tökéletes, de a kantoni édessavanyú sertéshús már hasonlít az eredetire, legalábbis a nyugat-európai változatára” – írta Betlen János az étteremről az Új Tükörbe.
Hegedüs két évvel később arról nyilatkozott, rossz marketingstratégiát követtek: túl nagy csinnadrattával jelentették be a vendéglő megnyitását:
Szép csendesen kellett volna nyitnunk, úgy is lett volna elég vendég. Így meg… Például a Hét című televíziós műsor foglalkozott velünk. S ennek hatására az érdeklődők megrohamozták az éttermet.
A bevétel ugyan tekintélyes volt, de az óriási forgalom – ismerte el Hegedüs – a minőség rovására ment. Sokan azzal magyarázták a Kacsában felszolgált ételek középszerűségét, hogy „szerződéses étteremként” (időközben a gebint megszüntették) nem importálhattak alapanyagokat, márpedig kínai vendéglőt ezek hiányában elég nehéz működtetni. Hegedüs tagadta, hogy ez probléma lett volna, mindent beszereztek hazai forrásból. „Kidolgoztuk például a szójabab csíráztatásának módszerét. Szebb csírákat termelünk, mint az import. Az edényeket egy hazai iparművésszel készíttetjük, a műanyag pálcikák gyártásához pedig 30 ezer forintért csináltattunk szerszámot.”
Szerinte problémát inkább a házban lakók jelentettek, akik a vendéglőt lépten-nyomon feljelentették a különböző hatóságoknál, noha az üzlethelyiség évtizedekre visszamenőleg étterem működött – és működik egyébként a mai napig. 1987-ben a Kacsa az első vendéglő volt, ami magántulajdonba került, ekkorra azonban Hegedüs már távozott az étterem éléről.
1982-ben a Vörös Sárkány nyitotta meg kapuit a Népköztársaság útja (ma Andrássy út) 80. szám alatt, az Erdélyi sörkert helyén. Az éttermet a Belvárosi Vendéglátó Vállalat üzemeltette, így a Kacsától eltérően nem voltak beszerzési gondjai, az árak jóval magasabbak voltak – de a minőség is. A híres látogatókat bevonzó konyhát Bíró Lajos vezette, akinek ez volt az első munkája főszakácsként (s akivel a Magyar Krónika legújabb nyomtatott számában olvasható interjúnk). Aztán 1984-ben a Roosevelt (Széchenyi) téren, a Gresham-palotában a Szecsuán nyílt meg, amely az első hivatalos kínai étterem volt Budapesten (a Vörös Sárkány még csak a „távol-keleti” jelzőt használhatta).
Prágában még a szovjet–kínai viszony megromlása előtt, az ötvenes évek közepén megnyílt az első, a visszaemlékezők által színvonalasnak mondott kínai vendéglő. A szocialista országokkal való barátság elmélyítése jegyében nálunk is létrehoztak efféle nemzetiségi éttermeket: így például a Kossuth téri Szófiát, a Moszkvát a Gorkij (Városligeti) fasorban vagy a Berlint a Szent István körúton. Valamirevaló kínai étterem nyitására viszont Budapesten addig kellett várni, amíg Mao halála után megindult a Peking és a szovjet blokk közötti enyhülés, egyúttal a Kínai Népköztársaság új gazdasági kapcsolatokat kezdett építeni. Így például a Roosevelt téri éttermet Szecsuán tartomány egyik külkereskedelmi vállalatával együttműködésben üzemeltették: ez szállította a fűszereket és speciális alapanyagokat, de technológiát és szakembereket is küldött.
De valóban csak a nyolcvanas évekig nyúlna vissza a magyarországi kínai éttermek története? Mielőtt válaszolni próbálnánk a kérdésre, húzzuk alá: a 20. század húszas-harmincas éveiben a nyugati nagyvárosokban már se szeri, se száma nem volt a különböző egzotikus keleti fogásokat kínáló vendéglőknek, amiben nyilván az akkor még létező gyarmatbirodalmak is szerepet játszottak. Az a gasztronómiai sokszínűség, ami akkoriban például a párizsi Latin-negyedet jellemezte – kínai, japán, arab, hindu, orosz kifőzdékkel –, már a mai multikultit vetítette előre.
A második világháború kitörése és a német megszállás után különös népszerűségnek örvendtek a keleti éttermek, mivel „egzotikus ételeik nagy része […] nem esik korlátozás alá. Ugyanilyen okból járnak most a változatosságra sóvárgó párizsiak az arab és a magyar kocsmákba is” – tudósított a párizsi élelmezési helyzetről 1940 novemberében a Magyar Nemzet.
1936-ban az Új Nemzedék a Pesten terjedő pletykákról írt, miszerint hamarosan a magyar fővárosban is megnyílik az első kínai étterem.
A kínai mészárszékekben állandóan kapni friss kígyót, zsenge varangyost, szaftos daklihúst, pompás, kövér egeret, hízott patkányt, idei majmot és füstölt cápát. Ezenkívül a kínai vendéglők állandóan tartanak különböző hernyókat, mindig van az asztalon frissen szedett cserebogár és nünüke, az étlapról pedig sose hiányzik a jóféle gilisztapörkölt
– ilyesféle kulináris izgalmakat vetített előre a Fintor néven publikáló szerző, hozzátéve: „Na, már most reméljük, hogy a pesti kínai vendéglőben sem fognak ezek a specialitások hiányozni, mert tudjuk, hogy a pesti ember kényes és ha egyszer patkányrostélyost kér cserebogárszósszal, akkor nem lehet neki odadobni valami gyönge egérszeletet, leöntve hernyólével, mert rögtön visszaküldi.”
Hogy valóban tervben volt-e ekkoriban egy kínai étterem nyitása Pesten, vagy csupán a glosszaíró játszott el a gondolattal, amikor napi penzumát körmölvén jobb témaötlet nem jutott eszébe, nem tudni, mindenesetre ilyesféle vendéglő működésének a következő években megjelent újságokban nincs nyoma.
Egészen 1946-ig, amikor is egy Tong San nevű kínai étterem és kávéház hirdetményei bukkantak fel a lapokban, amely a Városliget mellett, a Zichy Géza utca 10. alatt működött jazz-zenés, táncos vendéglátóhelyként.
Aki járt már arrafelé, bizonyosan fel tudja idézni a Zichy Géza és az Abonyi utca sarkán álló különös, gótikus lovagvárra emlékeztető épületet, amelyet nem más, mint a híres portréfestő, a később Angliában sikerei csúcsára jutó László Fülöp építtetett 1897–98-ban, miután házasságot kötött az ír sörgyáros famíliába tartozó Lucy Madeleine Guinness-szel.
A ház története ezentúl is felettébb érdekes (említsük csak azt, hogy itt bérelt lakást egyidőben Molnár Ferenc, s A testőrt és a Liliomot is ebben a lakásban írta); minket most az érdekel, hogy a háború után az ismert színművész, Berczy Géza (számtalan film szereplője, azokban az években éppen a Vígszínház társulatának tagja) költözött az akkor még Fehér Zsigmond textilkereskedő tulajdonában álló villába, László egykori műtermébe, és ő nyitotta meg a kínai vendéglátóhelyet is az udvarban található, földszintes épületben.
Egy, már az étterem bezárásáról tájékoztató hírből kiderül, Berczy kínai artistákat is felléptetett a Tong Sanban. Hogy valóban klasszikus étterem volt-e, vagy inkább mulató, ahol ételeket is felszolgáltak, részletesebb források hiányában nem állíthatunk biztosat. Nehéz elképzelni, miféle kínai konyhát vihettek a háborút követő nélkülözés körülményei között, még ha a feketepiacról be is tudtak szerezni bizonyos ritkább alapanyagokat. Az artistákat mellett talán csak az enteriőr, a berendezés egzotikus-keleties atmoszférája adott okot a kínai jelzőre?
Az egyik hirdetés ugyanakkor „kínai ételkülönlegességeket” ígért – „polgári árakon” méghozzá –, tehát a Tong Sant az első magyar kínai étteremnek minősíteni talán mégsem teljesen indokolatlan.
A Szabad Nép 1946 októberében sötét lebujként írta le a helyet, Berczyre pedig „volt színészként” hivatkozott, akit az artisták szabadszervezete kizárt tagjai sorából. Így írta le a kommunista lap a Tong Sunban folyó üzelmeket: „Éjszakánkint urak érkeznek a Ting-Tang-ba [sic!], ahol elkezdődik a dáridó. Isznak, mulatnak. Mikor a hangulat emelkedett lesz, Berczy Géza gyönyörű ötszobás lakásába vonulnak a vendégek. Itt a »főnök« közreműködésével folytatódik a tivornyázás. A késő éjszakai órákig itatják, majd a legerkölcstelenebb módon kifosztják őket. Az utolsó fillérig kirabolt úriemberek már az utcán térnek magukhoz, dörömbölni kezdenek, verik a kaput, kiabálnak, sőt nemegyszer tettlegességre is sor kerül. A környék lakói hónapok óta nem tudnak aludni – Berczy Géza és vendégei miatt.”
A Pesti Műsor november végén számolt be arról, hogy a Tong San „rossz üzletmenetel” következtében bezárt, a Világ pedig – a „vendéglátóipar nagy válságáról” írva – januárban több más tönkrement vendéglátóhely sorában említette Berczy éttermét. Ezek között szerepelt az általunk korábban bemutatott Mensa Britannica is.
A Kis Ujság 1947 szeptemberében „Sárga veszedelem” Budapesten – Bűzbomba és feljelentés után kámforrá vált a kínai hősszerelmes című cikkében egy szép magyar lányt hatalmába kerítő kínai artista elleni nyomozásról írt. Ennek kapcsán említettek egy Stefánia út környéki „eszpresszó-vállalkozást”, amely egy ideig a főváros életének egzotikus színfoltja volt, de csakhamar bezárták, s amelyben a szóban forgó „hősszerelmes” is fellépett. Talán a Tong San lehetett ez a vendéglátóhely? Az, hogy eszpresszóként hivatkoztak rá, azt erősíti, hogy nem klasszikus étteremként működhetett.
Nem tartozik ugyan szorosan cikkünk tárgyához, de említsük meg a Kis Ujságban bemutatott ügy érdekes fordulatát: mikor a lány szakítani akart az artistával, sárgabőrű fiatalemberek megfenyegették annak anyját, hogy leányát elrabolják, őt pedig elteszik láb alól. „Egy alkalommal bűzbombát dobtak az özvegy lakásába. Ettől a bűzbombától a lakás valamennyi lakója hosszú ideig bódulatban élt és csak huzamosabb kezelés után nyerték vissza teljes egészségüket. A nyomozás adatai szerint ópiummal telt titokzatos bomba okozta a bódulatot. Ez is arra vallott, hogy a csalódott szívű kínai szerelmes keze van a dologban.”
Ez lenne hát az „első” magyarországi kínai étterem története. Amely ugyanakkor ebben a formában nem teljes: a Berczy Géza ellen a Szabad Népben indított támadásnak ugyanis voltak előzményei. A Barlangvasút üzemeltetőjeként a színművész még az előző évben belekeveredett abba a zavaros, a háború utáni éveket jól jellemző csatározásba, amely a városligeti szórakoztató intézmények leváltott és újonnan kinevezett vezetői között folyt, akik egymás kétes politikai múltjára mutogatva igyekeztek védeni pozíciójukat. Ezt a történetet külön cikkben meséljük el.
Nyitókép: Utcai étkezde Pekingben 1926–27-ben. Forrás: Wikimédia Commons
