„Kardjainkat eltörhetik, de az eszmét melyért e kardot kihúztuk, többé meg nem ölhetik, nagy és dicső csatákban nyert az halhatatlanságot, s nincs az a hatalom, mely bakóival ki bírná irtani” – írta Degré Alajos Visszaemlékezéseim című művében.
Ez a már-már irracionalitásba is átcsapó állhatatosság, kitartás a szabadságharc leverése utáni első napoktól áthatotta az egykori honvédsereget, függetlenül attól, hogy egy bakáról vagy valamelyik tisztről beszélünk-e. S attól is, hogy hivatásos katonáról vagy jogászból lett honvédról van-e szó.
A márciusi ifjak egyik vezére, Degré Világos után orosz fogságba esett, beszámolója alapján az orosz tisztek szimpátiával viseltettek a magyarok iránt, még részvétüket is kifejezték, dicsérték a magyarok hősies helytállását, és szidták ők is a németeket. Persze ezzel nem lettek sokkal szimpatikusabbak a magyarok szemében, hiszen ellenségek voltak, de tény, hogy Világos után az oroszt tisztek mindenképpen emberibb módon jártak el a magyar tisztekkel szemben.
Előbb Sarkadra vitték őket gróf Almásy Dénes birtokára, ahol azonban kolerajárvány ütötte fel fejét. Az író a végsőkig elkeseredett és elcsigázott, halálfélelemtől rettegő rabok életébe enged bepillantást. Ebből a földi pokolból aztán Gyulára kerültek, ahol átadták őket a bosszúszomjas osztrákoknak.
Degré ezredének tisztjei Wenckheim József gróf kastélyába kerültek, itt kellett letenniük fegyvereiket az osztrákok előtt. A tisztek kettétörték kardjaikat, és a lehető legnagyobb megvetéssel dobták az osztrákok elé. „Le voltunk sújtva a kétségbeesésig, s ki voltunk szolgáltatva annak az ellenségnek, kit annyiszor megtanítottunk futni, s átvették azon kardokat, melyek nekik mindenkor tiszteletet parancsoltak. […] Mily különbség volt az orosz és osztrák tisztek bánásmódja között! […] Az osztrákoknak első dolga volt kardjainkat elszedni, persze még orosz fedezet alatt, aztán járta a lázadó csőcselék, Kossuth-kutyák címzés.”
Az első napok, hetek a fogságról, majd sokak számára a kétségbeesett menekülésről szóltak. A falvak és városok közötti utak, de főleg az elhagyatottabb területek, így az erdők, puszták és folyópartok, mocsarak vidéke menekülőkkel volt tele. Sokan egy-egy ismerősnél, rokonnál próbálták meghúzni magukat, és ott kitalálni, hogy hogyan tovább, itthon bujdokolni vagy külföldön lelni inkább menedékre. Az információáramlás lassú volt, és tévinformációk is terjedtek, ami a döntést nehezítette.
Degré Alajos Gyuláról Aradra került, ott egy rokona, Neumann Ferenc, aki osztrák tiszt volt, vitte el a kocsiját a sógoráékhoz. Őt pedig a Fehér Kereszt szállóba vitték, ahol áldatlan állapotok, bűzös szalma várta őket. Másnap reggel a leggyűlöltebb osztrák, a vérengző szörnyeteg Haynau elé vitték őket, akivel Degré néhány szót is váltott. Kérdésre elmondta, hogy a turai ütközetben sérült meg, és rokonai vannak a városban.
Aradról aztán Félixbányára, Nagyváradra, majd Szalontára került. Szalontán Degré felkereste Arany Jánost, aki épp verset írt. Kérdezte tőle, hogy kinek ír, ki fog még magyarul olvasni? Arany nyugodtan ennyit válaszolt neki: „Végre is írok magamnak, kedveseimnek, s aztán meg nem is egészen úgy lesz az, mint elkeseredett lelked látja.” Barátilag fogadták, jó vacsorát kapott, és másnap innen a békési pusztákra került, Gerendásra, Beliczay Istvánhoz, aki később Békés vármegye főispánja lett.
Itt a pusztán, ahol sok régi barátjával és bajtársával találkozott, olyan összefogás volt, hogy a bujdosók a kastélyoktól a tanyákig mindenhol teljes biztonságban érezhették magukat. Így ír erről Degré: „Annyi jellemet, bátorságot s szívességet, mint azon időben a nemzet minden osztálya kifejtett, a világ egy országa se mutathat fel. Kastély és kunyhó egyaránt nyitva állt, s tartozott légyen tulajdonosa bármely párthoz, az üldözött oda bátran beléphetett. Akkoriban nem volt szokás kérdezni: kicsoda, honnan jő, meddig marad, s hová megy? […] Az Isten áldja még porait is annak a derék nemzedéknek, mely nagylelkű viseletével annyi szerencsétlennek fejéről elhárította a vészt.”
Itt érte őket október 6-a híre, ami teljesen letaglózta az itteni pusztákon bujdosókat is, Degré fájdalma is leírhatatlan volt. Az események után negyven évvel megírt művében szemléletesen foglalja össze, hogy Ausztria ezekben a hetekben, hónapokban és később a Bach-korszak időszakában visszafordíthatatlan hibákat követett el, ami a Monarchia későbbi nagy vereségeihez is hozzájárulhatott. Szerinte nem lett volna Solferino és Königgrätz sem, ha a jól szervezett honvédséget nem verik szét, és nem viszik véghez a kegyetlen megtorlást. Amit az önkényuralmi vágyuk, a magyarok elleni gyűlölet s a bosszú teremtett meg.
„Schwarzenberg herceg, Haynau, Bach nemcsak a magyarok hóhérai, de Ausztria sírásói is. Ha mi átokkal szívünkben gondolunk rájuk, emlékök Ausztria népeitől sem érdemel áldást” – olvashatjuk Degré Visszaemlékezéseim című művében. A békési puszták után még közel háromévi bujdosás következett, végült Aradról 1852-ben térhetett haza, Pestre.
Ez az augusztus 13. még a velőt is égette – így élte meg a márciusi ifjak egyik vezére a világosi fegyverletételt | Magyar Krónika
A világosi fegyvertétel szívbemarkoló pillanatai Degré Alajos tolmácsolásában jelennek meg előttünk.
Degré Alajos élete
A francia felmenőkkel bíró Degré a Temes vármegyei Lippán született 1819-ben. Ott volt a nagyváradi megyegyűléseken, ahol hallotta a kor egyik szabadelvű ellenzéki vezérének, Beöthy Ödönnek a nagyhatású szónoklatait. A reformkori fiatalság egyik vezetője volt az 1843–44. évi pozsonyi országgyűléseken, pesti jurátusi évei alatt tagja volt a korszak egyik vezető irodalmi testületének, a Tízek Társaságának, életképei, novellái megjelentek a Honderűben, az Életképekben, a Pesti Divatlapban és a Hazánk hasábjain.
A március 15-ei eseményekbe egy délvidéki útról hazatérve csöppent bele, barátai – Petőfi, Jókai, Vasvári, Irinyi, Irányi, Vajda, Vidács és Bulyovszky – társaságában a Pilvaxból elinduló márciusi ifjak egyik vezetője lett. Utána Szemere Bertalan belügyminiszter futára, Móga „nyargonca” volt, huszárkapitányként részt vett a pákozdi csatában is, majd végigharcolta a szabadságharcot nemzetőrként és honvédtisztként.
Részt vett a tavaszi hadjáratban és Buda visszafoglalásában, Kossuth mellett Cegléden a tábori iroda titkára volt, a turai csatában megsérült, ott volt Világosnál is, a fegyverletétel után pedig neki is sokáig a pusztai bujdosás, majd az aradi internálás lett a sorsa.
Népszerű színmű- és regényíró volt, a kor egyik legkedveltebb lektűrszerzője – Mikszáth szerint legmaradandóbb alkotása az 1865-ben megjelent A száműzött leánya című mű –, több vígjátékát és drámáját is játszotta a Nemzeti Színház. 1856-ban végiglátogatta a magyar emigránsokat a nyugati országokban. 1867-től a Kisfaludy Társaság tagja. 1883 és 1885 között az Ország Világ című lapot szerkesztette. Az 1870-es években országgyűlési képviselő, a Függetlenségi Párt tagja, a váci politikai közélet fontos alakja volt. 1896-ban, a millenniumi ünnepségek évében hunyt el.
