Motiválatlanok, türelmetlenek, a telefonjukon lógnak, csak a saját valóságuk érdekli őket, túlérzékenyek, mentális problémákkal terheltek. Ilyen hiedelmek uralkodnak a Z generációval kapcsolatban, akiket képviseltél a Világeleje Ünnepen. Mi a véleményed ezekről a címkékről?
Túl általánosítók. Magamat kifejezetten boomernek érzem például a saját generációmban. Nem hozom az „elvárásokat”. Egy Norvégiában élő ismerőssel beszélgettem egyszer. Meséltem neki, hogy próbálok részt venni közügyekben, és van egy szívügyem, amiért dolgozni szeretnék. Tőle hallottam először, hogy ez tipikus Z generációs attitűd. Túl sok a lemondó hang velünk kapcsolatban, azt hiszem. Abban pedig talán nincs semmi különleges, hogy – mint minden korábbi – a mai életkezdő generáció próbálja megérteni a világot, amit megörökölt, és szeretné a magáévá tenni. Ráadásul olyan gyors a generációváltás, hogy erőteljes hatást gyakorolnak ránk az alfák is. A viszonylag elterjedt zoomer fogalom szerintem a legbeszédesebb, ha valaki meg akar érteni egy mai életkezdőt. Amiben elmerülünk, az mélyen foglalkoztat minket.
A klímakérdés örökölt csomag, meghatározó generációs téma. Feszültséget ad neki, hogy a kortársaid nem feltétlenül hisznek abban, hogy a klímaváltozást meg lehet állítani: egy felmérés szerint majdnem felerészben gondolják úgy, hogy „lassítani” lehet, de megállítani nem. Mégis zömmel ugyanúgy élnek, mint elődeik, a szorongást kevéssé oldják a változásra irányuló cselekvések. Miért?
Optimista vagyok. A látókörömben egyre több, akár gimnazisták által alapított zöldközösség, civilszervezet vesz lendületet, még ha nem is annyira láthatók egyelőre. Európa jelentős részén már van súlya a Z-k hangjának a döntéshozásban – mi kétségtelenül fáziskésében vagyunk. Ennek sokrétű okozati rendszerébe bele se mennék. Mindenesetre ha jelentős erőforrást emészt fel a társadalom túl nagy szegletében a napi problémák megoldása, nehéz paradigmaváltó gondolatokkal és szándékokkal labdába rúgni. Vagy harcolhatok én a műanyag göngyölegek teljes kivezetéséért, ha egész iparágat működtet az újrahasznosításuk. Az egyetem kivételes közeg: az ELTE-n kikérik a véleményünket. Az előadóink is tudják, hogy véges az idő, amíg az ő gondolatrendszerük dominál, felismerik annak korlátait – magukért beszélnek a változást sürgető klímaadatok, -statisztikák – és keresik a párbeszédet az utánuk következőkkel, a diákokkal, velünk. De ehhez nyitottság kell, ami ha teljes mértékben hiányzik, olyan szélsőségekbe torkollhat biznyos körülmények között, mint nemrég Nepálban. Ott a jelentős arányú munkanélküliség problémájára is reagáló Z generációs vezetés egy közelmúltbeli, fiatalok által szervezett mozgalomból nőtt ki, és szeptemberben megbuktatta az ország kormányát. Nálunk nem dúlnak ilyen indulatok, más a közeg, nem is tartom teljesen és hosszú távon járható útnak ezt.
Több generáció tapasztalatainak, gondolatainak integrálása nélkül nem lehet a változás útjára lépni. A kollektív ráeszmélés mozzanata még hiányzik, ezért periférián vannak a Z generáció – egyébként konstruktív – gondolatai.
Nincsenek a mai életkezdők attitűdjében rejlő akadályok is?
De. A többség részéről kevés a nyitottság „felfelé”, mintha nem látnák a kortársaim annak kockázatát, hogy a bolygó állandó körforgásában egyszer mi kerülünk döntéshozatali dominanciába globális szinten. Mi lesz, ha nem ismerjük elég mélyen az előttünk járók tapasztalati örökségét? Semmilyen tudományt nem lehet kontextus nélkül, önkényesen művelni. Hídként kellene működnünk. Esetünkben ez az ökológiai helyzet nyomása miatt is nagyon fontos lenne.
Vajon hogyan szolgálja a híd szerepet, hogy két egyetemi szakon van tömeges túljelentkezés: gazdálkodás és pszichológia?
Szerintem ezek az irányultságok tünetek: az elhangolódás korszakát éljük. Keressük a kiutakat. A természethez való visszahangolódás útját. A válságjelenségek miatt talán sosem volt ilyen erős kényszerítő erő megérteni a jelenlegi polikrízishez vezető gazdasági, lélektani hátteret. A növekedésfétis és a túlzó önmegvalósítás mindenesetre rossz iránynak tűnik. A közösségi kapcsolódások ma zömmel virtuálisak vagy felszínesek, projektszerűek, nincs bennük közös cselekvési potenciál. Közös kocsmázásokból ritkán lesznek nagy dolgok manapság. Sok az egyéni ötlet, vágy és terv, de nincs bennük társadalmi kohéziós erő.
Kilógsz: a te választásod a biológia. Miért?
Ez a szenvedélyem. Budapesten születtem, de működésemben miskolci vagyok. Ha van szabadidőm, kint vagyok a természetben. Aktív tagja és önkéntese vagyok a Magyar Madártani Egyesület Bükki Helyi Csoportjának, emellett természetfotós vagyok, és folyamatosan futnak különböző kutatási projektjeim: egy díjnyertes műanyagbontási kísérlet, etológiai kutatások az ökológiai környezettel és fenntartásával kapcsolatban. Az hajt, hogy megismerjem a bolygó élő rendszerét, abban pedig porszemnyi emberként a saját helyemet. Az ökológiai válság ténye hívott a biológiába. Egyre inkább érzem, mennyire szükség van erre a tudásra. A jövőt egy olyan közösség szervezésével, működtetésével képzelem el, ahol komplex tudást tudok majd átadni valóban fenntartható cselekvésekhez a megismert biológiai, humánökológiai szempontok mentén.
A megoldás része akarok lenni. A természettel való élő kapcsolat és a közösségek újjáépítése nélkül pedig nem fogunk változást elérni, meggyőződésem.
Az első Világeleje Ünnepen egyetlen Z generációs előadó volt, te. Miért pályáztál erre a lehetőségre?
Fontosnak érzem, hogy jelenjen meg a mi hangunk is minden, a jövőről szóló egyeztetésen. Davosban, a Világgazdasági Fórumon sem mondanék mást, mint Budapesten, vagy bárhol: a pénz nem minden, egészen biztosan nem Isten, véges bolygón nem lehet végtelenül növekedni, és az élet értéke több, mint amit mi látunk benne. Nem technológiák, bonyolult konstrukciók fogják megmenteni a világot, hanem az, hogy mennyire sikerül kollektív szinten visszhangolódnunk az ökológiai rendszerhez. Több milliárd éve él, néhány ezer éve alakítjuk mi, emberek. Önmagában ez a tény is mély filozófiai utakat nyit meg. Hiába gondoljuk, hogy kiléphetünk az ökológiai társasjátékból, sokkal erősebb függésben vagyunk tőle, mint azt fel tudjuk mérni. Nem pártolom az összeomlás-narratívát, de érdemes belegondolni abba az abszurd végletbe, amivé a teremtés rendjéhez képest ezt a bolygót alakítottuk.
A kérdés az, a jelenleg meghatározó fejlődésközpontú világkép jutalmazó mechanizmusai mellett el lehet-e érni változást kataklizmák nélkül?
A technológia az emberiség történetében mindig valamiféle fátumként jelent meg. Túl lehet élni technológiai megoldásokkal talán súlyos kataklizmák nélkül is, kérdés, meddig. Jared Diamond széles körben elismert klasszikusa, a Háborúk, járványok, technikák nagy hatással volt rám. Betekintést ad a mezőgazdaság, a technológia, a társadalmi berendezkedések fejlődésébe, és átfogó elméletet kínál az emberi történelemről. Szintén felveti ezt a kérdést: de meddig? Azt gondolom, a nagy áttörés még nem történt meg bármilyen rendszerszintű elmozduláshoz. Önmagában az, hogy beszélünk a szükségéről, a tudatosodási szint emelkedését jelzi. Ez a megelőző lépés. Szokás a társadalomról mint a folyamatok gátjáról beszélni, pedig cselekvőképes egyének alkotják el nem hanyagolható felelősséggel. Ha a virtuális tér kulturális rendszerében – ezt is mi építettük fel – egy mém másodpercek alatt el tud terjedni, akkor nincs valós elvi gátja annak sem, hogy az érdemi változás szolgálatába állítsuk a rendszereinket. Ezt semmilyen technológia, mesterséges intelligencia nem fogja megtenni helyettünk. A változás a remény melletti döntésen, a szándékok összeadódásán múlik.
Ha egy gondolatot tehetnél óriásplakátokra, mi lenne az?
Nézd meg, hogyan élsz – és mit adsz tovább!
____
