SZERZŐ: Szentei Anna
FOTÓ: Hölvényi Kristóf
A kávé nem volt mindig népszerű hazánkban: a hódoltság idején a magyarok kifejezetten berzenkedtek tőle, mondván, rendes magyar ember bort iszik, hiszen a kávé keserű, fekete, de legfőképpen török. Aztán az oszmánok kivonultak, és a 18. század elején mindenki világot akart látni: a diplomaták, katonák egy része a bécsi udvarba igyekezett, az arisztokraták a fényes Párizst látogatták, a protestáns diákok a német, a németalföldi és az angol, katolikus társaik az itáliai és a francia egyetemeket vették célba. Így történt, hogy a 17. és a 18. század fordulóján a magyar diákság utazásai során megismerkedett az akkor divatossá váló kávéházzal és az ott felszolgált fekete frissítővel. A világlátott fiatalok hazatérve meglehetősen idegesen néztek körül: hol egy kávéház?
Ribillió a kávé körül
„Hazánkban a legkorábbi ismert említés 1696-ból származik: egy szentendrei szerb kávéssal kapcsolatos. 1702-ben Budán már két örmény főzi a feketét, 1714-ben pedig felbukkan az első pesti kávés, a katolikus rácként emlegetett Cavesieder Blasius, azaz Kávéfőző Balázs. 1729-ben már három kávés ügyködik Pesten. Ezt onnan tudni, hogy közülük ketten panaszt tesznek a pesti magisztrátusnál a harmadikra, egy bizonyos Francesco Bellieno nevű olaszra, hogy a nyavalyás talján nem átallja alacsonyabb áron adni a feketéjét, rontva az ő üzletüket. A civódásnak a tanács azzal vet véget, hogy rájuk parancsol, állapítsák meg közösen az áraikat. Ezt a pillanatot tekintjük a pesti kávés céh kezdeteinek” – meséli Saly Noémi
irodalom- és Budapest-történész. Persze nem volt akkortájt ilyen egyszerű kávéházat nyitni Pesten, ugyanis az ilyen jogok az általános birtokjogi gyakorlatot követték.
„A kávé minden időben piszok jól jövedelmezett, és a tekintetes magisztrátus – amelynek tagjai között arisztokraták és nagypolgárok egyaránt voltak – kínosan ügyelt arra, hogy a kávés jogok az ő kezében maradjanak, hiszen busás haszonért adta bérbe őket. Pesten ezért a reformkor idején körülbelül harminc kávéház működött. 1864-ben azonban új ipartörvény született: megszűntek a céhek, és ipartestületek alakultak – magyarázza Saly Noémi, hogy a kor merev, szinte feudálisnak tűnő viszonyait hogyan rázta fel az új törvény. – Onnantól csak a tőke és a szakértelem számított, kávéházi ősrobbanás történt Buda-Pesten. A 19. század utolsó harmadában beköszöntött a virágkor.”
A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum a 19. századi kávéházak számos tárgyi emlékét őrzi
Főpincérek kora
Ám a reformkorban még csak kávésjogok léteztek. Libasinszky Vince ekkortájt adta bérbe az Urak utcájában álló házát Privorszky Ferencnek, aki 1835 körül kávéházat nyitott, nem is akármilyet. Az újságok 1838-ban ámulattal írták, hogy műszaki csoda színtere a Libasinszky-ház: a „fő hágcsók”, azaz a lépcsőházak és a kávéház terei „légszesszel valának kivilágítva”.
„A gázvilágítás miatt a pesti népnyelv Kávéház az örök világossághoz néven emlegette a helyet. Privorszky alatt a hivatalos neve Café Renaissance, ami a reformkor szellemének tökéletesen megfelelt” – meséli Saly Noémi. A szóban forgó kávéház a jogászifjak kedvelt találkahelyeként működött: az újságokban többször is színes hírként olvasni, milyen népszerű hely. Vahot Imre cikkében azt írja, hogy a fiatal törvénygyakorlók itt tekéznek – azaz biliárdoznak –, újságot olvasnak, és fogós jogi kérdésekről vitáznak. Privorszky az örök világosság kávéházát egy jobb üzlet nyitása reményében átadta a főpincérének, ami mutatja, hogy egy talpraesett fizetőpincérnek micsoda becsülete volt abban az időben, főleg, ha tőkéje is akadt. Ez a férfi volt Pillvax Károly.
„Pillvax rátarti felesége kérte az urától, cserélje le a régi cégtáblát, és a saját nevét tegye a bejárat fölé. Ettől kezdve ismert a kávéház Pillvax néven – eredetileg így, két l-lel. De a legfontosabb nem változott: a tulajdonoscsere után is ugyanazt a hangulatot találták a vendégek itt, mint korábban.”
Sasvadászok akcióban
Pillvax 1846-ban betegsége miatt visszavonult, az üzletet főpincére, Fillinger János vette át. Amikor 1848-ban kitört a forradalom, ő volt a kávés. Fillinger hazafias érzésekkel és kellő üzleti érzékkel is rendelkezett, hiszen megsejtette, hogy eljött a nagy tettek ideje. Elviselte azt a vircsaftot, amit a joghallgatók a kávéházában rendeztek: csizmában ugráltak a biliárdasztal zöld posztóján, vedelték a kávét, telefüstölték a helyiséget, és nem voltak hajlandók hazamenni, hiszen egészen visszavonhatatlanul ott lógott a levegőben: valami nagy dolog van készülőben.
„Fillinger apó pedig – később így nevezte a kávéház törzsközönsége – március 15-e hajnalán ónos esőben kávét pörkölt az udvaron, vizet forralt a konyhán, hogy mire visszajönnek a kávéházába a fiatalok, legyen elég frissítő fekete.” A kávéház közepén álló márványasztal, amely körül Petőfiék a forradalmi eseményeket tárgyalták meg, ma is látható a Petőfi Irodalmi Múzeumban – a bútordarab a „közvélemény asztalaként” szerzett halhatatlanságot.
Fillinger apóra a forradalom bukása után rászállt a Polizei, állandóvá váltak a razziák, így a vegzálást megunva átadta a Pillvaxot egy következő bérlőnek, ő pedig áttette működését a Sebestyén térre. A diákság ment utána. A régi barokk épületben működő kávéháznak hátsó kijárata nyílt az udvar felé, onnan pedig újabb átjáró a közeli utcákra. Mindez azért érdekes, mert az 1850-es évek elején a pesti éjszakában akciózó sasvadászok – fiatal mesterlegények és merész egyetemisták – célpontjai a városi középületekre kiakasztott, kétfejű sast ábrázoló címerek voltak. Nem volt éppen veszélytelen foglalatosság, ám volt egy menekülőútjuk: Fillinger kávéháza. A legények berohantak a rendőrök elől, majd kispricceltek a hátsó kijáraton. A sarkukban lihegő fogdmegek csak Fillinger apót találták a küszöbön bokáig érő kávés kötényében, amint ott istenkedett, hogy ő bizony senki emberfiát nem látott errefelé ilyen késői órán, be se engedné.
Fillinger talán épp e sejthető politikai szimpátiája okán sokáig nem kapott kávésjogot Pesten, 1861 áprilisában azonban rámosolygott a kávésok védőszentje, és beiktatták a nevét az ipartestület beírókönyvébe. 1868-ban halt meg, vele együtt pedig egy kicsit a Pillvax legendája is a múlt részévé vált.
A kávéház utolsó bérlője Schovanetz János, aki korábban szintén főpincérként működött, 1881-ben vette át a boltot, és első dolga volt kiakasztani a fő helyre a kinyomtatott és bekeretezett Nemzeti dalt, és egyik oldalára Petőfi, a másik oldalára Jókai portréját függesztette, s minden áldott reggel megemelte előttük a kalapját.
Pillés, fekete, félbarna
A Pillvax tehát a 19. század közepén igazi törzshelye volt a jurátusoknak: Fillinger sok újságot járatott, így a kávé mellé hírt is kapott a vendég. Saly Noémi szerint a kávéház ekkoriban felnőtt-napköziotthonként és információs bázisként működött, olyannyira, hogy ide futottak be március 14-én a Bécsben kitörő forradalom hírei. De nem csak a politikai hírekre várva ücsörögtek a népek a kávéházakban: a lipótvárosi kereskedők például az üzleti információkért ültek be egy feketére. Azaz a kávéházak elsődleges hírforrásai voltak a városi élet történéseinek.
S hogy hogyan is festett akkoriban a kávéház? „Az 1880-as évektől szabályozták, hogy legalább százötven négyzetméter alapterületű, utcaszinten lévő, négy méter belmagasságú, két biliárdasztallal rendelkező helyiség nevezhető kávéháznak” – magyarázza a történész. A régi barokk Pest házaiban persze még jóval kisebbek voltak, és általában nem egy teremből, hanem több helyiségből álltak.
„Azt már nehezebb megmondani, mit ettek, ittak a 19. század közepén ezeken a helyeken, hiszen nem maradt ránk étlap. A kávéból azonban volt választék: kérhetett a vendég adagra kis és nagy kávét, színre feketét vagy világosat – azaz tejjel dúsítottat –, kerülhetett a csészébe föl, azaz a forralt tej pilléje, és ihatta az ínyenc szűrve vagy szűretlenül is. A kávéhoz kistányéron elhelyezett süvegcukor-darabkák dukáltak: a nagy kávéhoz öt, a kis kávéhoz három” – részletezi Saly Noémi a kínálatot. Ha valakinek megkordult a gyomra, délután kérhetett valami kiadós süteményt, például túrós delklit. Bor, sör csak palackozva volt kapható, de likőrfélék kimérve is: a likőröket a süvegcukorkák porciózója és a krajcárok behajtója, a kasszírnő szolgáltatta a vendégeknek.
A Pillvaxról Kosztolányi Dezső is megemlékezett egyik írásában, elmesélve, hogy ifjúkorában egyszer rajtaütésszerűen megjelentek a kávéházban, és eljátszották a forradalmi eseményeket, frászt hozva a múmiaszerű belvárosi nénikre, akik merengve rágicsálták ozsonnasüteményeiket a sokat látott asztalok mellett. A Pillvax 19. századi legendás története 1911-ben zárult le végérvényesen, amikor az épületét lebontották.
Itt játszd az agyad! – ez a QuizNight jelszava, és pontosan erről van szó. Észjátékról minden hétfő este. Földrajzról, rajzfilmekről, irodalomról, képrejtvényekről. Negyvenöt kocsmában, bisztróban, kávézóban merednek a csapatok a képernyőre, majd írják le a megoldásokat a lapokra. Gondolkodnak, örülnek, bosszankodnak, esznek, isznak. Játszanak. Bennfentes tudósítás következik.
Van egy város, ahol mást jelent a futball. Találkozási hely, a mindennapok része. Ünnep. A dunaszerdahelyi DAC-lelátón a Kárpát-medence egyik legkülönlegesebb közössége gyűlik össze kéthetente. Minderről Németh Sándor fotós és Nagy Krisztián kommunikációs vezető mesélt nekünk a stadionban, és megkérdeztük a csapatról filmet forgató Tősér Ádám filmrendezőt is.
Országszerte egyre népszerűbbek az egyedi atmoszférájú termelői piacok, ahol minőségi, helyi élelmiszert, szezonális gyümölcsöt és zöldséget vagy éppen csoda szép kézműves portékákat tudunk beszerezni. Ezeket a helyeket a közösségi élmények teszik még varázslatosabbá. Úgy, mint a piliscsévi Apis-Farmot.
Egy hely, amely az otthonból kilépve is otthonos, ahol érkezéstől távozásig beszélgetésből beszélgetésbe csöppen az ember. Nem csak vasárnaponként. Zámbó András és Zámbóné Ivanics Hajnalka lelkész házaspár több mint huszonöt éve végzi gyógyító szolgálatát a Káposztásmegyeri Református Egyházközségben. Titkuk nincs, csak egy időtálló recept: teret adnak Isten lelkének.
Négy embert kérdeztünk meg arról, hogy az intézmény, illetve kezdeményezés, amelynek életében, szervezésében részt vesznek, hogyan válhat harmadik hellyé. Milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy egy közösségi kert, egy múzeum, egy könyvtár vagy egy táncház képes legyen élettel megtölteni a teret?
A digitális ember kontaktokat gyűjt, miközben az életében egyre kevesebb az igazi találkozás. A Fény utcai piac megőrzött valamit abból a korból, amikor a piacozó ismert minden arcot a standokon – és nemcsak vásárolni, hanem beszélgetni is lejárt. Itt nem arctalan tömeg hömpölyög: az emberek keresik egymás tekintetét. Szatyraikban történetek lapulnak – csak meg kell állni, és el is mesélik. János bácsi portréja.
